Hartay Csabáról Horváthné Csoszó Gyöngyi magyar nyelv- és irodalom, mozgóképkultúra- és médiaismeret szakos középiskolai tanár írt.
Engem is kiborított volna
Csabával kapcsolatban azt a csodát éltem meg, hogy középkorú magyartanárként, nőként rátaláltam lakhelyemtől több száz kilométerre egy olyan emberre és művészre, akivel nagyon hasonlóan gondolkodunk. Igyekszem figyelemmel kísérni a kortárs irodalmat, szívügyemnek tekintem, hogy diákjaimat is megismertessem a műveikkel. Bevallom, egy számomra nagyon kedves színész ajánlotta a verseit, addig nem találkoztam velük.
Kutakodva az interneten, először a Viharsarki Kattintós blogra találtam. Őrült a pasi, de jó a humora, gondoltam. A hozzászólásokat böngészve megdöbbentem, a hácsé rövidítést használja.
Én hácségyé vagyok. Ettől a pillanattól fogva megszállottan kerestem a verseit. A Nyúlzug kötetet elolvasva nem értettem először a kettősséget, a blog és a versek közötti „távolságot”. Pilinszky Jánoshoz hasonló koppanó szavai, mélysége megrendített. Szégyelltem magam azért, mert szakmám miatt illett volna ismernem. „Ráírtam” a neten s egy idő után azt vettem észre, egyre többször beszélgetünk s egyre mélyebben.
Furcsa, eddig összesen kétszer találkoztunk személyesen. Meghívtam őt az iskolánkba rendkívüli irodalomórára. A diákokra olyan mély benyomást tett, hogy a végzős évfolyamon érettségi tétel lett kortárs irodalom témakörben. Így írtak róla:
„A legtöbb ember egy költőt komoly, pedáns személynek képzel el, aki annak idején mintadiákként viselkedett az iskolában. Felnőttként ugyanilyen, kifogástalan a modora, udvarias, és választékosan beszél. Esetleg kicsit amolyan zseni-típus, aki a valós dimenzió helyett a saját kis álomvilágában él. Hiszen, az irodalomkönyv ilyennek festette le nekünk az írókat. Elvont művészeknek rendes, átlagos élet nélkül.
Ellenben a „mi költőnk” ott ült a székén, lazán, széles mosollyal, ecsetelte a könyvkiadás nehézségeit, és olyan szavakat használt, amiktől egy vaskalapos, régimódi irodalomtanárnak biztosan égnek állt volna a haja. Hús-vér ember volt, mint mi. S ez a jó!”
Hartay Csaba és Horváthné Csoszó Gyöngyi a Kalicka klubban, A jövő régészei bemutatóján, 2012 novemberében
Másodszor A jövő régészei című kötet budapesti bemutatóján találkoztunk. Néhány gondolat az itt közölt versekről, a legkedvesebbekről:
Mellé jártam a versnek: szinte ars poetikának gondolnám. A megmutatás vágya, az írás belülről jövő „kényszere” tükröződik belőle, amit kellő öniróniával old fel a záró sor: „Ősz hajszál, 35 év, öregnek hiszi magát, betojok.”
Ugyanakkor megdöbbentő, hogy mindössze 35 évesen mennyire átsüt a verseken az idő múlásának, az emlékeknek, az elmúlásnak, az emberi kapcsolatok kuszaságának a fájdalmasan, torokszorítóan szépséges kimondása. Pl. Kulcs volt a nyakában, Sohasem a mostani, Naplementézem.
Az irodalom mellett másik nagy szerelmem a film. Ahogy olvastam a kötetet, Tarr Béla Werckmeister harmóniák című alkotásának expozíciója villant elém. Az életről, a lényegről, a magunk után valami emlék hagyásáról valahogy hasonló szépséggel szól a film nyelvén ez az alkotás.
Tűlevéllel elvarrt szavak: a megfogalmazhatatlant, az egymással, egymás mellett élés összetettségét és magányát is jelenti.
Nemrégiben megmutatta tinédzser önmagát a Lerepül a hülye fejetek című regényben, novellafüzérben. Hát mit mondjak, mint tanár, valószínűleg engem is kiborított volna egynémely akciójával. A keserű az, hogy ez a lázadás küzdés lehetett az apa dominanciája ellen, a meg nem értettség fájdalma is kihallatszik a sorok közül. Rendkívül érzékeny ember, aki fájdalmasan éli meg azt, hogy elveszítette azt az embert, akinek talán mindig is bizonyítani akart. De ahogy a Nincs elengedés versében írja:
„Mert ott lesz még egy kézfogás.
Nem test, nem is hullámzó,
áttetsző emlékezet, csak a kéz.
És az erő, amely nem pusztít el,
nem enged el. Nincs utolsó,
csak a folytonos szorítás.
Nincs elengedés, most már tudom,
ott vagytok, azon a szigeten.
S ott lesz még egy kézfogás.”
A jövő régészei című verseskötet budapesti bemutatója előtt, Kalicka Bistro, 2012 novembere
A fotón Szegezdi Róbert és Nagy Péter színészek, Hartay Csaba, Bereményi Géza és Bajtai András
Szeretném hinni, hogy kettőnkre nem igazak az alábbi sorok, amelyeket Semmi különös című verséből idézek:
„ Azt nehéz
Hogy ilyenkor már
Nem köttetnek barátságok
Bizalmatlanságok köttetnek
Gyanakvás
Közöny köttet”
Horváthné Csoszó Gyöngyi
A szerző portréfotóját Hegedűs János készítette.
