Miklya Anna verseiről Nagy Kata írt.
Nagy Kata 1986-ban született Dunaújvárosban, Budapesten végzett az ELTE-BTK magyar- és filmelmélet szakán. 2006 óta jelennek meg versei többek közt a Prae-ben, a Műútban, az Élet és Irodalomban, a Mozgó Világban.
Beszédes melankólia
A lányok közül kettőre emlékszem élesen az első irodalmi kalandomból. (A fiúk persze megvannak, és a szokatlanul hideg, tavaszi ég is.) Az egyik lányfej, a szőke: ő volt Balajthy Ági, a másik lányfej egy fekete songoku frizurás volt: a Miklya Anna. Elég szépek voltunk mind a hárman már akkor is, de Balajthy Ágira hál’istennek nem kellett folyton irigynek lennem, mert ő tanulmányos műhelyen volt délelőttönként a 2004-es Sárváron. Annával viszont egymás mellett ültünk vers- és prózaszekcióban is, nagyjából ugyanazok a fiúk is tetszettek, és 11 év távlatából úgy tűnik, ő egy fokkal kevésbé írt kamaszos verseket akkor, mint én, és címadásban is frappánsabb volt. Miután felolvasta Mezey Kati néniéknek a Fondü című zsengéjét, fel voltam háborodva azon a kritikai észrevételen, miszerint a versnek apróbb hibái vannak, a cím pedig sehogy sem illik a vershez.
Van egy képem róla, ahogyan kicsit másnaposan fekszik nyakig betakarózva az ágyban, szörnyű fejfájásra panaszkodik, és az otthonról hozott sajtos szendvicset majszolja. Én arra gondoltam, hogy vajon milyen madár kopogtat az ő fejében, amikor verset ír, és biztos voltam benne, hogy hamarosan ki fog ez derülni számomra, ha kiadják az első verseskötetét. De erre jó sokat kellett várnom.
Íme, készülő kötetének keresztlevele:
„Vesd le.” „Vesd meg.” „Vedd meg.” Így idéz Készlet című versében. (Talán) nem fontos, honnan, milyen helyzetből és kitől. Inkább azzal együtt számít ez, ami előtte olvasható: "Kijuttatom, / Ha addig élek, a szavaimat valahogy." Ezt a költözős darabot olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy írni annyi, mint költöz(tet)ni, idézni pedig annyi, mint kiszabadítani. Mennyire zártnak tűnik egy vers ahhoz a világhoz képest, ami rajta kívül esik, és mégis mennyiszer szabadabbak ott a szavak (belül tágasabb). Vagyis: ez lehet a szerző egyik célja, hogy más atmoszférához jussanak.
Miklya Anna vissza szeretné adni a szavak szabadságát. Részben azzal is, hogy a magánélet referenciáit (valós neveket, helyeket) mellőzi, de ha ezt nem tenné, akkor is előre- és kilépés volna, hogy végre a vers terébe léphet egy felszólítás, ami évekre beragadhat egy valódi konyhába. Ami történik, lassú eloldozás az eredeti kontextustól, annak feledésbe merülése nélkül. Az eloldozás szavával már - félig akaratlanul - a 2010-es első Miklya-regénynél járhatnánk, azonban inkább maradjunk a verseknél (azokról, mivel Miklya-verseskötet eddig nem látott napvilágot, kevesebb szó esett). 
Mi az, ami még eloldozhatna a traumáktól, a magánélet terheitől? Képes erre ezekben a versekben, mondjuk, a természet? Itt az ember gyakran idegen a tájban, nem odavalósi. Mintha ki akarná írni azt a szubjektumot a tájból, amelyik mégis fájdalmasan kötődik hozzá. A szubjektum nélküli természet felé igyekszik, miközben görcsösen kapaszkodik a Másikhoz, akivel hárman a világ, és mindenük, amit birtokolnak, amiből tudni lehet, hogy élnek: a félelem, a fázás. A nyugalmas feloldódás a természetben nem lehetséges, ha a lírai én és a Másik úgy forrásai a feszültségnek, hogy átjárják a természetet: „Hallgattam a hangod, ahogy idegesen / Hadarsz, és fecsegsz a leanderekről, pálmákról, babérfákról, / Miközben isten tudja, milyen sötét, fagyos / Vidék száműzött fái nyújtóznak benned.” Miklya tehát az emberi természetnél találja magát, bár akit a versekben megszólaltat, az talán mást keresett. Pontosabban ott jár, ahol az ember ahhoz hasonlóan kiszolgáltatott a belső idegenségnek, ahogyan például annak a külső erőnek, ami az időjárás. Mintha a saját test, az ösztön is úgy irányítana néha, hogy csak annyira tarthassuk befolyás alatt a saját életünket, mint például az esőt. Ugyanakkor nem igaz, hogy nincs beleszólásunk az esőbe, mert épp az válik meghatározóvá, hogy bár nem egészen mi döntünk a sorsunkról, azért beszélhetünk közben. Beszélhetünk közben például úgy, hogy versben ragadjuk meg paradoxonait. Mondjuk azt, hogy emlősökként képesek vagyunk elfelejteni, hogy a természet nem csak rajtunk túl helyezkedik el. De a vers, mint általában, Miklyánál is az emlékezetnek kedvez: „Lassú kortyokban ittuk a fémes / Vizet, hogy sárgás elszíneződésként / A felső ajkon és a fogakon, allergiás / Foltokban a bőrön sokáig megőrizzük / Testünkben az idegen anyagot.”
Az ambivalens viszony szép példája az a rész, ahol a természet egyik ideiglenesen belakható őshelyszínére, az anyaméhre a hasonlat révén egy szelíd gép belsejében találunk rá: „hazafelé utaztam a kopott / Plüssel párnázott buszban, mint egy bumfordi / Állat lüktető méhébe vackolva”. Itt a szervetlen szervessé simulna, megvan a harmónia esélye, de aztán kiderül, hogy ez a méh olyan odú, ahonnan csak még inkább láthatóvá válik a fenyegetés, a sötét városi panoráma. Kezdetben csak a „színes házfalak közé lopakodó este” az, később pedig már egy kézzelfoghatóbb megtestesülés, a „fekete kutya”, amire mintha még mutogatnának is az ideges fák, vagy csak egy „vékony, ujjszerű ágról / Fagyott, merev zacskó lebeg”. Mi kerül abba a zacskóba? Üresen vár. Ez a József Attilával induló „semmi ága”-paradigmába illeszkedő remek részlet jól visszaadja a félelmet. A szív helyén fagyott zacskó, ami nem ül, nem vacog, ehelyett a lebegés a sajátja. Találó kifejezés, hiszen a lebegéshez gyakran társítunk könnyedséget, ugyanakkor többek között a vízihullák nehézkedése is lebegésnek mondható, és finoman utalhat az élő tétlen-tehetetlen köztes állapotára valamely élethelyzetben. Ez az üres zacskó nem tudja, merre mozduljon, fogságban van, de ha nem tartanák, talán végképp elkallódna. Ez az állapot a versek vissza-visszatérő tárgya Miklyánál.
A félelemnél járunk, és szeretnék visszatérni az anyaméhre, amely a Vadtartás télidőben című versben is előfordul. Ott egyenesen „veszélyes üreg”, és mondhatnánk, hogy valóban, abban a tekintetben nem is a legtermészetesebb élőhelyünk, hogy életünk elenyésző részét töltjük különös terében, de hát Miklyánál méhen kívül is újra és újra a fenyegetettséggel találkozunk. Az Akár tenyérnyi darabokból kisfiúja játékszere annak a homoknak és levegőnek, ami körbeveszi. A szél „elvitte a hangját, – mint egy hirtelen felkapott, / És a távolba repített vékony kendő csíkjá[t]”, és „a kabátja néhány / Árnyalattal sötétebb, mint a föveny” (a növekvő sötét a színskálán a halálfélelem, és az anyai féltés „játékát” idézi fel a különböző fokozatok között).
A félelem azonban nem csak elnémíthat, épp ellenkezőleg, a félelem tágra nyithatja a szánkat, azért, hogy kibeszéljük magunkból a feszültséget. Ki kell tehát menekíteni a félelem házából a szavakat, kimenekíteni az emberek közül a Melankólia bolygójára.
Nagy Kata
A fotókon Miklya Anna kisfiával látható.
