Gerőcs Péter, a Zombor és a világ (2010), a Tárgyak (2012) és A betegség háza (2013) c. könyvek szerzője idén új regénnyel jelentkezik!

Fotó: Victoria Caceres

1985-ben születtem Budapesten, ami azt jelenti, hogy e megjelenés pillanatában néhány hónap választ csak el a harmadik X-től.
Tizenhárom évesen kezdtem írni.
Esztétika-magyar szakon végeztem az ELTE-n (utolsó eresztés a régi, öt évesből).
Jelenleg ugyanitt, az esztétika szakon doktorálok.
Ötven-hatvan publikációm jelent meg folyóiratokban (elsősorban novella és regényrészlet, másodsorban kritika, valamennyi esszé és egy darab fordítás).
Ezen kívül három könyvem látott napvilágot, épp csak pár hónap múlva jön ki a negyedik.
Ebből kettő elbeszéléskötet volt, utóbbi kettő regény.
Második szakmám a videó- és dokumentumfilm-készítés.
Legfontosabb hobbim a bickli (azért nem használok igeképzőt, mert nem csak hajtani szoktam, hanem építeni, venni, szerelni is).
Második legfontosabb hobbim (ez még mindig számottevő) a főzés. Ez olyannyira fontos, hogy egy időben konyhát is vezettem egy cég dolgozói számára.

Gerőcs Péter új regénye az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg, a Kalligram Kiadónál.

GYŐZTESEK KÖZTÁRSASÁGA
- regényrészlet -

Nem tudom, hol kezdjem. Az egész teljesen összekavarodott. Lehet, hogy nincs is kezdete a történetnek. A rémálomnak is csak a jellegzetes pillanataira emlékszünk, nem gondolja? Azt elfelejtjük, hogyan kezdődött, honnantól tudjuk, hogy félünk. A félelemnek sincs eleje; egyszer csak felismerjük, hogy szabadulni akarunk, de akkor már benne vagyunk.

Kezdje a megkereséssel.

       Az már régebben történt. Informális utakon terjedt a telep híre. Telepeseket kerestek. Mindig egy kellemes, harmincegynéhány éves pár érkezett. Az ember lakására mentek, mint az ügynökök. Jó benyomást keltettek. Azt nem tudom, hogyan találtak meg, de megtaláltak.

Visszagondolva, ez is különös. Persze ma már értem: a telepen, amikor már... hogy mondjam? Amikor elkezdődött az, ami úgy ért véget, ahogy... szóval az első zsarolás ez volt: mindenkinek publikussá tették az aktáját. A kiválasztáskor nyilvánvalóan már egy jó ideje figyelték az embert. Nem csak azt tudták róla, hogy milyen iskolákat végzett, milyen munkái voltak, hanem a kisebb-nagyobb botlásokról, a szeretőkről... mindenről mindent tudtak.

Jól kitalálták a koncepciót, ha úgy vesszük. Később jöttünk rá, persze csak amikor már késő volt, hogy a kiválasztás egyik fő szempontja éppen ez volt. Akkoriban mindannyiunkban éledezett egy újrakezdési vágy. Magasan képzett vezető értelmiségiek voltunk, akiknek valamiért vagy valahogyan válságba jutott az élete. A férjem akkor hagyott ott. A Nemzeti Bankból fegyelmivel távolítottak el. A haldokló anyámhoz költöztem vissza. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy őt ápoltam. Dehogy volt ez vigasz! Nem kellett a saját agóniámmal foglalkoznom. De az anyámat két hétnél tovább nem bírtam elviselni, úgyhogy megint visszaköltöztem a lakásomba: ott éltem, az előző életem romjai között.

Volt köztünk olyan tudós gimnáziumi tanár is, akiről az egyik napilap bűnügyi rovata éppen akkor adta közre a több évre visszanyúló pedofil ténykedéseit. Név nélkül írták a cikket, de feltételezem, a hatóságoknak már nem kellett sok, hogy megtalálják. Őt is azonnal otthagyta a felesége a két gyerekkel.

Az ország egyik legnevesebb szociológusa, Fröhlich Ottó - biztos ismeri - a cukra miatt akkor veszítette el a lábát. Őt ismertem személyesen is, egyszer beszéltünk telefonon. Röhögtünk a szerencsétlenségünkön. Azt mondta, majd elköltözünk külföldre, ahol a politikának nincs széljárása, csak a sós tengernek, ott majd eléldegélünk kettesben.

Nemigen tudtam mit kezdeni ezzel a bizalmas megnyilvánulással: soha nem voltunk ilyen közeli viszonyban. De ahogy a mondat végén elcsuklott a hangja, és hallottam, hogy sír, megértettem, hogy a bizalom nem nekem szólt.

...aztán egy péntek délután kopogtatnak az ajtón, és ott áll ez a fiatal pár. Az rögtön látszott, hogy nem porszívóügynökök, és nem jehovisták. Nagyon intelligensek voltak, diszkrétek, és nem általában kopogtak be valahová, hanem konkrét ismereteik voltak a felkeresett illetőről. Nem volt ebben semmi gyanús. Szakmai körökben ismertnek voltam mondható.

Művészeti és társadalmi célú programot hirdettek, aminek a megvalósításához kifejezetten az én személyemre számítottak. El is mondtak egy csomó részletet az üggyel kapcsolatban. Az elején nem volt világos, hogy pontosan miről van szó. Túl sok volt a részlet, azonnal elvesztem benne. De nem fárasztottak sokáig. Amikor feltámadtak a kétségeim, és gyanakvó lettem, azonnal elköszöntek. Csak egy brosúrát hagytak az asztalomon. Meg egy telefonszámot.

A lényeg az volt, hogy magasan képzett értelmiségiek, akik csatlakozni akarnak a programhoz, összegyűlnek egy megépített telephelyen, és egy önellátó, vagy inkább önfenntartó élet keretfeltételeinek a kidolgozásába kezdenek, miközben saját magukat megfigyelve, elemzéseket írnak, amelyekkel egy nagyobb kutatáshoz járulnak hozzá. Legalábbis akkor ezt mondták.




És hol találni meg ebben a művészeti célt?

       Na, igen. Én is ezt kérdeztem a második alkalommal, amikor újra eljöttek hozzám. Azt mondták, hogy a kutatómunka, amely egyben egy „sűrített élet valóságának rekonstruktív gyakorlata” is, a program tesztidejének végeztével színházi előadásként is rekonstruálódik. Vagyis eljátsszuk a tapasztalatainkat: így egységesül tudomány, művészet, és – a program meglehetősen patetikus szóhasználatával – az élet színtézise.

Próbálom remegés nélkül elmondani a történetet, de ráz az undor és a gyűlölet.

Mikor döntött úgy, hogy Ön keresi fel az ügynököket?

       Nem tudom, hogy lehettem ilyen... balfácán. Vagy hiú... vagy mittudomén, miféle elkeseredettségből hittem, hogy ez a gyermeteg, ócska baromság bármilyen szempontból érdekes lehet. Nem tudom.

Nem tudom...

Egy nap, amikor már jópár hete semmi dolgom nem akadt, ácsorogtam a konyhában, sütött rám a nap, takarítani akartam, de inkább csak bámultam ki az utcára, mozdulatlanul. Elszívtam így egy doboz cigit. Néha a hamut is fáradt voltam lepöckölni. Ismeri ezt az érzést? Na, mindegy.

Elnyomtam a cigarettát, kiszellőztettem, és nekiálltam takarítani. Nagy elhatározás volt: még az ajtókat, ablakokat is lemostam. Hordtam a lakásajtó elé a teli zsákokat. Poroltam, mostam. A végén feltettem egy levest. Még várni akartam a hívással. Nem bizonytalanság volt bennem, hanem izgalom. Élvezni akartam még egy kicsit a saját izgalmamat: késlekedtem, mint az a gyerek, aki már az anyja hasában sokat vár az élettől.

Ne haragudjon, nem akarok cinizmussal védekezni.

Mesélje, ahogy jól esik. A felindultsága érthető.

       Lezuhanyoztam, hajat mostam...

Szánalmas, nem? Vagy mulatságos inkább?

Fölvettem egy elegáns ruhát; utoljára vizsgáztatáskor volt rajtam. Tárcsáztam; hosszan csöngött. Amikor a nyitott ablakokon át megmozdult a levegő, és körbenéztem a tiszta lakásban, elbizonytalanodtam.

A férfi vette fel. Készséges volt, segítőkész, szinte alázatos. Nem beszéltünk hosszan: közölte az eligazítás helyét és idejét, azt mondta, addig nincs semmi különösebb dolgom. Emlékszem, rákérdeztem a program financiális részleteire. „A jutalékról is inkább majd élőszóban.” Így fejezte ki magát. Aztán elköszöntünk.

Az izgalmam hamar elmúlt, de nem támadt bennem csömör. Megnyugtattam magam: elvégre bármikor kiszállhatok. Azt gondoltam, egy próbát megér a dolog. Körülnéztem a lakásban, és úgy döntöttem, hogy csakugyan valami változás van készülőben.

Az eligazításon huszonnégyen voltunk jelen. Talán ennek is van jelentősége; nem tudom.

Kérem, mondja el, miért biztos benne, hogy a tábor, - vagy, ahogy ön hívta: telep - szellemi megalkotója Vincze Sámuel.

       Ez biztos! Ne vicceljen már velem! Mi az, hogy szellemi megalkotója! Egy terroristáról beszélünk. Azt meg az ember csak tudja, hogy ki az ő terroristája.




Nem minden esetben.

       Dehát többen láttuk a telephelyen. Többünkkel beszélt is.

Sajnos ez még nem bizonyítja, hogy ő a felelős. De, kérem, folytassa a történetet. Nem akartam félbeszakítani.

       Na, mindegy. Nem akarom hosszan részletezni a dolgot. Az eligazításon mondták, hogy nem okvetlenül kerül be mindenki; hogy lesz szelekció. Aztán csak bekerült mindenki. Itt megint a hiúságunkra apelláltak. Na, látja! Ezért is gondolom, hogy mindez annak a patkánynak a fejéből pattant ki. Ha jól meggondolom, végig a hiúságunkkal dolgoztak.

A lényeg... az eligazításon annyit mondtak, hogy teljes életmód-váltásra lesz szükség, és aki erre nem hajlandó, attól nem várják el a részvételt. Az most nyugodtan kiszállhat a kutatásból. Igen, néha így hívták, hogy kutatás, néha program volt a neve.

Volt olyan, aki meggondolta magát?

       Igen. Volt ott egy idősebb, pápaszemes asszonyság. Jól ápolt volt. Afféle budai nagypolgár. Az eligazításon sokat kérdezett, jegyzetelt, de őt azóta nem láttam.

Az előbb azt állította, hogy a jelenlévők közül bekerült mindenki.

       Jaj, ne akadékoskodjon már! Mindenki, aki akart. Ők nem rostáltak ki senkit.

Honnan tudja, hogy az idős asszonyt nem ők...?

       Onnan, hogy később, a telephelyen elmondták.

Értem.

       Elnézést. Szóval elmondták, hogy rövid időre fel kell adnunk mindent, amit a korábbi életünkben felépítettünk, de azt is elmondták, hogy ebben a segítségünkre lesz egy pszichológus. Ő is ott volt a megbeszélésen. Továbbá arra is hangsúlyt fektettek, hogy kifejezzék, milyen nagyszerű csapattá állhatunk össze, óriási potenciállal, és bíznak benne, hogy egy nagyszerű közösséget is fogunk alkotni.

A helyszín a Búzás-völgyi-tó melletti kicsi erdőség volt. Ismeri?

Nem.

       Recsk mellett van. Inkább Szajlához közel. Mutattak néhány fotót a telephelyről és a környezetéről.

Die Umgebung ist wunderbar!

A telephelyről hamis képeket raktak elénk. Néhány szép kis gomba-szerű, fehérre meszelt házikó az erdő fái között. Volt egy központi ház is.

Miért mondja, hogy hamis kép? Nem ezekben a házakban laktak?

       Ahogy vesszük. A fotón nem volt például látható az a magas kerítés, amellyel körbevették a területet, sem az aggregátor, amely reggeltől napestig berregett mellettünk, és eregette az émelyítő benzin szagot.




Értem. Az eligazításon esett szó az önök napi tevékenységéről?

       Igen. Ez volt a megbeszélés utolsó kérdése, amiről elég hosszan és részletesen tájékoztattak. Hadd ne mondjam: ez is az imponáló átverések egyik része volt. Talán a legaljasabb.

Az ide vonatkozó részleteket a lány ismertette. Azt mondta, hogy minden ház két szobából és egy mosdóból áll, kettesével fogunk lakni. Tizenöt házról számolt be, úgyhogy megnyugtatott minket: bőven lesz mindenki számára hely.

Elárulta, hogy a telep nincs közművesítve, de emiatt nem kell aggódnunk: az áramot már elvitték a házakba, főzni csak a központi épületben fogunk, ami fel van szerelve kellő mennyiségű gázpalackkal, vizet pedig a tóból fogunk vételezni, amelynek a tisztításához szükséges gépezettel minden házat elláttak.

Azt mondta, mindenről magunknak kell gondoskodnunk, de semmi aggodalmunk ne legyen emiatt, a házak komfortosak, és a környezet kárpótol az esetleges kényelmetlenségekért.

Minden szükséges alapfelszereléssel rendelkeznek, és ha bárkinek bármi baja esnék, a napos felelős beviszi kocsival az illetőt Recskre.

Biztosítottak minket arról, hogy a telepet EU-s pénzből hozták létre, Nógrád megye önkormányzatának segítségével.

Tehát a napi tevékenységünk nem más, mint az önellátás, és az önmegfigyelés. Illetve szó volt arról, hogy egy idő elteltével a napi tevékenységünk majd kiegészül annak a bizonyos színházi előadásnak a próbafolyamatával.

Ezt senki nem vette komolyan.

Itt volt a vége. Már csak egy papírost osztottak ki, hogy aláírjuk. Mindössze néhány sor volt, miszerint részt veszünk a tudományos kutatómunkában, és ennek az idejére semmi egyéb tevékenységet nem folytatunk... meg az is szerepelt a szövegben, és ez többünknek szemet szúrt, hogy a projektről, teszt-jellege miatt senkinek nem beszélhetünk.

Elég sokan izgalomba jöttek, úgyhogy kérdéseket tettek fel, de ezek nem lényegi dolgokra vonatkoztak, inkább csak a kérdező idegességét földelték le.

Egy hetet kaptunk, hogy folyó ügyeinket lezárjuk, az élőktől elbúcsúzzunk, a holtakat eltemessük.

Így fogalmaztak?

       Jaj, nem, dehogy. Csak viccelek.

A Deák téren találkoztunk hajnalban. Busz jött értünk. A fiatal párból csak a fiú volt velünk, Ádám. Kovasevic, azt hiszem. Ismerkedett velünk, játékokat játszottunk. Nem volt kínos, inkább kellemes, szórakoztató. Az igazat megvallva, a gyanakvásunkat és az idegességünket el is altatta. Én legalábbis azt éreztem, hogy jó kezekbe kerültünk, és most megyünk a béke szigetére. Igen, így, naivan, mint egy hülyegyerek. Kaptunk szendvicset, ki, mennyit kért, kaptunk almát és vizet.

Ádám készséges volt, odaült mindenki mellé a karfára egy kicsit beszélgetni. Úgy volt velünk, mintha ismert volna minket; és tényleg... Személyes történetek, munkahelyi ügyek iránt érdeklődött. Fel volt készülve belőlünk, aminek akkor... hát nyilván örült az ember.

Pár óra zötykölődés után a Búzás-völgyi-tó partján álltunk meg. Ez volt a végállomás. Kiszálltunk. Egy kicsit sétáltunk, beszélgettünk, nyújtóztattuk a tagjainkat.

Aztán Ádám összetrombitált minket... ez így majdnem igaz is: volt egy kis piros sípja. Azzal jelzett gyülekező idején.

Feltűnt, hogy velünk ellentétben neki már nem volt olyan jókedve. Körbement egy zsákkal, abba gyűjtötte a telefonjainkat. A síp, meg a zsák, meg a hirtelen támadt, látható rosszkedve... egy kicsit megijesztett. De akkor még csak viccelődtünk a többiekkel: „ő is szeretett volna a kutatók közé kerülni, de így csak a telephely ruhatárosa lehet”, meg „kidobta az a kedves szőke lányka, aki olyan szépen elmagyarázta a napi teendőinket”.
Úgy mentünk utána, mint a kisiskolások: ez tulajdonképpen jó volt. Körbesétáltunk a tóparton (jó hosszú tó), aztán a túlparton vissza, és ott egy enyhe ívű dombra föl, be az erdőbe. Csak pár száz méter volt: ott álltunk a kapu előtt, amire ez volt kiírva: „GYŐZTESEK KÖZTÁRSASÁGA”. Na, ott akkor összenéztünk néhányan.

Képek: Stark Attila képzőművész Gerőcs Péter első kötetének bemutatójához készült illusztrációi