Miklya Annával Szőcs Petra (Kolozsvár, 1981) költő, filmrendező, egykori lakótársa készített interjút.

Miklya Anna a Vásárcsarnokban

Mindig az a kérdés, ki vagyok én igazából

Amikor megismertelek, versekkel foglalkoztál. Miért regénnyel debütáltál mégis?

Amikor még együtt laktunk, akkor történt, hogy elkezdődött bennem az első regény, mégpedig úgy, hogy mentem a 61-es villamoson hazafelé, és eszembe jutott az első mondat, és azzal az egész történet („Amióta Csicsi meghalt, gyakrabban gondolok az életre.”) A verseimmel kapcsolatban kevésbé vagyok magabiztos. Azt látom, hogy hogyan válik az ember prózaíróvá, hogy ez mennyi tanulást és megfutott köröket jelent, és folyamatosan nagyon alaposan figyelem a saját szövegeimet, hogy mit tudok bennük megcsinálni, merre megyek tovább. Ráadásul a regényírás valami egészen eksztatikus öröm számomra, ami estéről estére előidézhető, amikor nekiülök a szövegnek.


A versírás nem okoz ilyen örömöt?

A lírához egyszerűen úgy érzem, hogy nem értek eléggé. Prózaverseket írok, és alapvetően az egész természetem epikus, és folyton azon szorongok, hogy most akkor ez jó-e, kell-e, érti-e valaki rajtam kívül, meg kell-e osztani az emberekkel. De ettől függetlenül nagyon fontos számomra, csak egészen más regiszteren szólnak a versek.


Nekem sokkal jobban tetszenek a verseid, kérlek, ezt ne vedd sértésnek. Mi volt az, ami miatt visszatértél a lírához? Jól értem, hogy ez történt?

Most gyűlt össze nyolc-tíz év versanyaga. Folyamatosan írok verseket, de csak évente 3-4-et. Évek óta gondolkodom egy nagyregényen, egy sokezer oldalas szépirodalmi agymenésen, jegyzetelek, írogatok hozzá, de mielőtt igazán belevágnék, úgy érzem, hogy előtte minden függő dolgot le kell zárni.  Scifit, verseket. És hát most állt össze a kötet. Az utóbbi egy-másfél évben nyugodtabb, higgadtabb versek születtek, áthelyeződtek a hangsúlyok, így lett egy szép íve a kötetnek.


Hova helyeződtek át a hangsúlyok?

Örökké arról fogok írni, versben és prózában is, hogy a szeretet (a másik szeretete, magam szeretete) vajon elképzelhető-e. És jó, hogy ezt a kötetet egy olyan pillanatban tudtam befejezni, amikor a versek valahova oda jutnak el, hogy ez nem feltétlenül kizárható dolog.


Mi lesz a versesköteted címe?

Így hűl ki minden a munkacíme. Most leírva ez iszonyú optimista a szeretettel kapcsolatban. :D


Első regényednek, az Eloldozásnak az elbeszélője nagyon sokszor hangsúlyozza, hogy ő jó nő. Mintha ez lenne az egyik élettémája. Miért tartottad ezt ennyire fontosnak?

Janka nem igazán tud mit kezdeni a szépségével. Narcisztikus, de mint a legtöbb narcisztikus, nem igazán szereti, inkább csak folyton figyeli magát.  Úgy beszél, mintha nagyon laza lenne, és közben nagyon erősen morális-etikai kérdései vannak, és azokra keresi a választ. Legfőképpen arra, hogy ő milyen ember.  És a világ azt válaszolja: szép vagy. Ez egy skizoid állapot: egyszerre hízeleg neki, meg gyűlöli is.  Arra a kérdésre, hogy milyen vagyok én igazából, a szépség nem válasz.


Második regényedben, A hivatásosban nagyon plasztikusan fested meg az egyházi iskolát. Remek választás volt, hogy ez legyen Erika, az escortlány új munkahelye. Úgy tudtad megjeleníteni ezt a közeget, hogy nagyon ismerősnek tűnik fel.

Én is református gimibe jártam, de nem csak emiatt: a szüleim mindketten vallástanárok, hívő családban és közegben nőttem fel, és ennek nagyon sok előnyét megtapasztaltam, sokat kaptam tőle, de láttam a hátrányait is. Volt egy olyan időszak az életemben, amikor kifejezetten a neveltetésem miatt nem jártam templomba és vallottam magam kvázi ateistának. Aztán ez csak elmúlt. Ahogy benő lassan az ember feje lágya, rájön, hogy minden szervezetbe, iskolába, vallásba, klubba emberek tartoznak, az emberi hibáikkal, ezt nem lehet kiküszöbölni. A Gyöngyösi zárt és könnyen igazságtalanná váló rendszere akármilyen rendszer lehet. Egyébként nagyon vicces, hogy nem írtam le pontosan, milyen iskola, és akárhány ismerősömmel beszéltem eddig a könyvről, mindenki egyértelműen a saját felekezetéhez sorolta, miközben nyilván én is végig reformátusként gondoltam rá.  


Az első három regényed hasonló elbeszélőket, hasonló főhősnőket mozgat: aztán jött a Dühös Nemzedék.

Igen, kellett egy kis váltás, szakmailag is, meg nem is tudtam hirtelen hova tartok: az első három regényre úgy gondolok, mint egy trilógiaszerűségre, annak ellenére, hogy mindegyik más élethelyzetet, más szituációt dolgoz fel. Jonas története pedig egy olyan időszakban jött, amikor jobb szerettem volna mindentől elszakadni, és a Mars jó üdülőhely. :) Na jó, mondjuk a kész scifi ennél komolyabb. Aztán teljes meglepetésemre a szöveg már az első kötet kiadása után elkezdett önálló életet élni, saját akarata lett, és most ott tartunk, hogy külön részek helyett inkább ismét egyben adnánk ki az egészet, mert a trilógiaforma helyett egy összefüggő, komoly scifi-nagyregény lett belőle, amolyan ujjgyakorlatként más nagyregények előtt. De esküszöm, nem így terveztem.


Szerinted mi a legnagyobb bűn, amit az irodalomban el lehet követni?

Az írásban nem nagyon tud az ember bűnöket elkövetni, mert ha bűnt követne el, akkor az azt jelentené, hogy rossz szándékkal van a szereplők és történet iránt, ezt pedig egyszerűen nem tudom elképzelni.


Gondatlanságból is el lehet követni bűnöket, de akkor nevezzük mulasztásnak.

A leghamarabb azt kell kinőni szerintem, hogy az ember el legyen alélva attól, hogy jaj, milyen jól megfogalmazott kis mondat vagy kép ez, de kis ügyes vagyok. Vagyis mindent át kell rágni és megvizsgálni, boncolni, felolvasni hangosan, hogy a szöveg ne az alkotóért legyen, hanem a befogadóért. Ehhez szervesen hozzátartozik, hogy nem szabad megsértődni a kritikákon, még a legszemélyeskedőbb lehúzó kritikában is lehet találni olyat, ami megfontolásra érdemes.

Szőcs Petra interjúja