Írásbeli beszélgetés Gerőcs Péterrel, 2015. január.
Kérdező: Márton László (Budapest, 1959) író, drámaíró, műfordító, esszéista, tanár.
Először arra kérlek, beszélj a családodról és a környezetről, amelyben nevelkedtél.
Nehéz egy pár mondatos válaszban megalkotni a magánmitológiát, még akkor is, ha gyakorta, öntudatlanul is ezt farigcsálom magamban. Itt most, a műfaji kereteknek megfelelően, kellene egy jól kiválasztható képkivágat, egy plán, nagytotálban, amiben középre komponálom magamat úgy, hogy bőven legyen hely körülöttem a környezetemnek is.
Megpróbálom.
Apám első generációs értelmiségi: messziről indult, messzire érkezett, ennek megfelelően igen sok elvárást támaszt a környezetével, vagy legalábbis a szeretteivel szemben. Tőle nem örököltem történetiséget, csak absztrakt gondolkodást, teljesítményelvű életszemléletet, morális görcsöket. Ebből az utóbbit részben már levetkőztem, úgyhogy könnyebben tudok hálával gondolni a többi örökségre. Anyám egészen másmilyen. Ő könnyebb, szertelenebb; egy nagyszerű jellem, sok konoksággal. Egyszerre van körülötte egy nagypolgári levegő; mint egy lassan halványuló csíkot, húzza maga után a több generációs családi narratívát, de évtizedek óta szűkösen él, sok kompromisszum között, mentálisan is kicsit megkopottan. Apám tudós ember. Egész nap a sarokban ül, és ha eredményesen gondolkodott, estére elégedett. Anyám akkor elégedett, ha kap simogatást, ha főzhet másokra, ha kiöltheti a nyelvét, ha csipkelődhet. A bátyámmal nem sok kapcsolatom van. Valahogy felosztottuk, vagy apám felosztotta a világot közöttünk, ezért egy kiszáradt folyómeder két partjáról méregetjük egymást.
Jó ideig kilógtam a családból, külön utakat kerestem, de körülbelül az érettségi után, amikor már nem nehezedtek rám az iskolai, és az iskolán keresztül megragadhatatlanul is a „jó polgári” elvárások, „jó polgárrá” váltam. Elvégeztem az iskoláimat (jelenleg éppen az ELTE-n doktorálok), pénzt keresek, épp lakást veszek, és közben sokat fáradozom azon, hogy megtaláljam az egyensúlyt ezek, és az írás ideje között.
Hogy idáig eljutottam, sok segítségnek köszönhető. Már kamasz koromban kerestem idősebb, tapasztaltabb emberek kapcsolatát. Egy idősebb és egy fiatalabb ember kölcsönkapcsolata egy furcsa cserén alapszik. Én mindig a fiatalságommal és a figyelmemmel adóztam azért a tudásért, amit ezektől az idősebb emberektől kaptam. Ebből két dolog következik: keresztül látok bizonyos emberi szövedékeken, ugyanakkor képtelen vagyok partneri (egyenlőségen alapuló) viszonyt kialakítani a korombéliekkel. Tudom, ez nem egy különös mitológia, valószínűleg sokan vagyunk ezzel így, de ez a tapasztalatom vonatkozik a hasonló helyzetben lévő nemzedéktársakra is.
Az ún. irodalmi életből (vagy fennforgásból, fontoskodásból) például kihátráltam néhány éve, és látom, hogy ezzel egy-két olyan ember is így van, akikkel távolról szimpatizálok. Ez a szimpátia, még azt is el tudom képzelni, hogy kölcsönös, de ha egy szilveszteri házibuliban véletlenül összefutunk, mint épp pár hete egyikükkel, nem szólunk egymáshoz.
Azt sejtem, hogy mindenkit a magányhoz fűződő viszonya jellemez. A magamét egyedülállónak gondolom (figyelem, ez ugyanannyira nem pozitív, mint amennyire nem is negatív minősítés!). Egyetlen dolog van a világon, ami igazán az enyém, ami még a tudásnál is megoszthatatlanabb, és ez a magányom. A magány, amire vágyom, és amit nem tudok elviselni. Egyrészt vágyom rá, hogy kívülről valaki végre feltörje, ugyanakkor a magány megosztása azonnal meg is szüntetné a magányt, úgyhogy az, valahol máshol újra helyet keres.
Pontosabb fogalmaim egyelőre nincsenek róla, és a vulgár-freudi elképzelések sem hoznak lázba, de az biztos, hogy a szüleimtől kaptam, és ezért éppen annyira ragaszkodom hozzá és gyűlölöm, mint amennyire gyötrődöm miatta. De hát így vagyok az életemmel is.
Korán kezdtél el írni. Éppen tíz éve ismerlek, és már akkor, nem egészen húszévesen, igen sok írásműved volt. Ezek meglehetősen kigyakorlott, kiforrott íráskészségről tanúskodtak. Tizenéves korodban mi volt a szándékod: érvényes irodalmi munkákat létrehozni, vagy íróvá válni, íróként létezni? És mi az életstratégiád most, figyelembe véve filmes tevékenységedet is?
Tizenhárom éves koromban hoztam meg a döntést, hogy írni fogok, és mivel a döntés nem úgy artikulálódott, hogy író akarok lenni, ezért a következmény elsősorban nem viseletben, fejtartásban és attitűdben, hanem szövegek létrehozásában mutatkozott meg. Jó szövegeket akartam írni, és főleg azért, mert jó szövegeket olvastam.
Apám életmódja valószínűleg minta volt már akkor is: ülni és gondolkozni. Biztosan én is hiú állat vagyok, de azt remélem, hogy elsősorban nem külsődleges dolgok, nem az életmód és soha nem a hírnév motivált, hanem az, hogy szétszedjek és összerakjak. Megfigyelni, ellesni, és az újra-összerakás során felfedezni. Ez érdekelt.
Aztán elég tudatosan rendeltem alá ennek az elhatározásnak a tanulmányaimat, úgyhogy egy kevés dolgot ma már tudok is az irodalomról.
Nem csak arról van szó, hogy az attitűd nem érdekel, hanem talán egy kicsit ellene is megyek az „íróságnak”. Ez ugyan nem tudatos (vagy csak félig az), de lehetőség szerint nem írókkal barátkozom, nem bölcsésznek öltözöm, a legtöbb fórumon nem íróként mutatkozom. Próbálok pragmatikusan gondolkozni, több lábon állni, és nem tartom valami sokra, ha valaki büszke a szakbarbárságára.
Mondok pár példát. Egy-két évre rá, hogy megtanultam főzni, egy cégben már konyhát vezettem az ott dolgozók számára. Minden áldott este kitaláltam a másnapi menüt, másnap bevásároltam hozzá, költségkalkuláltam, az ételt elkészítettem, tálaltam, majd mosogattam (a cégben egyébként emellett én magam is egy dolgozó voltam, úgyhogy a konyha rendbetételét követően szaladtam a teendőim után). Ez egy évig ment.
Amikor elkezdtem biciklizni, a hobbiból hamarosan mindent kitöltő szenvedély lett. Ez sok éve volt. Azóta nem egy biciklit építettem, rengeteg ismerősnek segítettem biciklit venni, és a mai napig, ha valami elromlik egy ismerősöm biciklijén, aki még mer szívességet kérni tőlem, nagy nekibuzdulással javítom meg a meghibásodott alkatrészt. Ma már több biciklim van, és ugyan bütykölni mostanában nem sok időm adódik, ugyanúgy szeretek főzni, mint régen.
Az egyik volt barátnőm videózással foglalkozott. Sok évig lestem a háta mögül, mit csinál a számítógépen a nyersanyagokkal. Ma már van saját felszerelésem, és többnyire videókészítésből élek. Persze ez nem egy hobbi. Ez tisztán pénzkereset, és egyértelműen az írástól veszi el az időmet, aminek amúgy is híjával vagyok. Ha csörögne a telefon, hogy meghalt egy ismeretlen gazdag rokonom, és valamennyi pénzt rám hagy, valószínűleg többé nem venném kézbe a kamerát. Hacsak nem azért az egy-két dokumentumfilm-ötletért, ami valamennyire még mozgat. Mivel azonban erre a hívásra még várnom kell, inkább a hiper-produktivitást választom, hogy miközben összeszedem a lakásomra a pénzt, ne okvetlenül kelljen kevesebb könyvet írnom.
A legnehezebb egyébként még csak nem is ez, ez az állandó magasfeszültség, hanem az, hogy időnként ki tudjak kapcsolni, és merjek csak lenni, áramtalanítva.
Hangsúlyosan említed írói különállásodat vagy éppenséggel kívülállásodat. Ám ahogy felidézem ismeretségünk – egyben írói pályád – első éveit, úgy emlékszem, hogy akkoriban az irodalmi közélet fiatal vonulatának aktív szereplője voltál, afféle katalizátor-szereped volt. Hogyan látod, néhány év távlatából visszatekintve, nemzedéktársaid pályakezdését? Kik voltak a veled egyívásúak közül fontosak számodra? És: hogyan jellemeznéd azt a szellemi műhelyt, amelyhez kötődtél?
Erre fogok tudni röviden válaszolni, a rövidség majd implikálja a véleményemet.
Az irodalmi szocializációm előbb egy lakásban kezdődött néhány velem korú fiatal társaságában, aztán a József Attila Kör tagságának elnyerésével folytatódott. Csakhogy a JAK ugyanannyira nem tett értem semmit tíz év alatt, mint amennyire azok a nemzedéktársak, akiket akkor barátoknak hittem, akikkel akkor tudtam sörözni, beszélgetni, vitázni, szórakozni.
A régi JAK-táborok kastélyának teraszáról láttam rá az egész irodalmi életre, innen nyiladozott a perspektívám. Amire kitárult... hát attól jobbnak láttam pár év után inkább tartózkodni. Őszintén mondom, és anélkül, hogy bárkit elárulnék, nekem a kortársaim közül senki nem vált tartós kapcsolattá, és sehol nem találtam műhelyre. Akiknek a személyében találtam - és itt most visszautalok egy korábbi válaszomra -, azok nem a nemzedéktársaim, hanem nálam idősebbek. Nem tudom kikerülni, hogy téged megnevezzelek, ezen kívül, aki még nagyon fontos szellemi támogatást nyújtott nekem az egyetemi évek alatt, és azok után is, az Margócsy István, de ide tudom még sorolni Mészáros Sándort is. Ezek legalább annyira emberi kapcsolatok, mint amennyire szakmaiak.
Visszatérve: van egy-két ember a régi csapatból, akikkel szívesen megiszom egy kávét vagy egy sört (nálam ez napszaktól függ), de ez az ő írói teljesítményüktől (és nyilván az enyémtől is) teljesen független.
Viszont az idő előrehaladtával kénytelen vagyok azzal is szembesülni, hogy önértékkel bír minden, ami már van, vagy ami régebben volt, egyszerűen azáltal, hogy már nem kell érte megküzdenem. Ahogy fogy a szabadon (felelőtlenül?) elkölthető idő, egyre lehetetlenebbnek tűnik új közösségeket megismerni. Erre talán már nem is volna módom. Az irodalom közege pedig valami olyasmi, amiben egyszer már találtam saját helyet, amit már úgy, ahogy ismerek, és ahol engem is valamennyire ismernek. Éppen ezért néha még elmegyek egy felolvasóestre, vagy valami beszélgetésre, bár egy ilyen döntéssel általában magamat is meglepem.
Befejezésül arra kérlek, beszélj egy kicsit a saját életedről. A „saját élet” összetett fogalom: több a magánéletnél, de azt is tartalmazza. Van benne életstratégia, létezéstechnika, tervek, illúziók, illúziókból való kiábrándulás, ilyesmik. Inkább jelen, mint múlt, és legalább annyira jövő, mint jelen. Hogyan látod Gerőcs Pétert a 2010-es évek közepén?
Ez az idő egy vízválasztó nekem. Négy éve diplomáztam, utána volt másfél év munkanélküliség, amit nagyon rosszul viseltem, aztán volt egy magánéleti krízisem, körülbelül két éve, úgyhogy azóta egy furcsa lebegésben telik az életem, egy zavaros átmenetiségben, ami annyiból hasznos volt, hogy a rögzült formák felszakadhattak, és éppen mostanában kezdhettek újra strukturálódni.
Az elmúlt két évben albérletről jártam albérletre; egyedül éltem, nem voltak velem még a könyveim sem; kutatni is, írni is csak lopott órákban tudtam, vagy ha lementem apámék nyaralójába, Csopakra, a szőlőbe. Egyébként dobozok között aludtam, már ha egyáltalán tudtam aludni. Az elmúlt két év az elengedések éve volt. Sokat tanultam belőle.
Most több szempontból is változás előtt állok. Kiszálltam egy közös vállalkozásból, úgyhogy szabadúszóként dolgozom tovább, azon kívül, mint ahogy már említettem: beköltözöm az első saját otthonomba, és végül elengedem az elengedések kényszerét is.
Az újra-megállapodás sok mindent hoz magával. Lesz nyugalmam, rendezem a soraimat. Terveim szerint a következő hónapokban a lakásomat fogom belakni, szépítgetni, egy darabig egyedül, aztán úgy képzelem, hogy ülök, és töröm a fejem, hogy a doktori témámmal kapcsolatban felhalmozott rendezetlen tudás is végül formákat kapjon, és ezzel lassan, kisebb vagy nagyobb relevanciájú felfedezések is megfogalmazódjanak bennem. Próbálok majd sietni vele, hogy közel kerüljek a végéhez (a disszertáció megírására és a folyamatban lévő kutatásra még körülbelül két évet szánok), mielőtt elkezd gyötörni a következő regényötlet.
Közben pedig gyártom a videókat és egy dokumentumfilmet a keresztapámról.
Ennél tovább most nem látok. Ez nálam elég kivételes, de épp most jól esik.
Nemsokára átlépek a harmadik X-be. Továbbra is azt érzem, hogy szeretnék gyereket vagy gyerekeket nevelni, de ez a vágy most nem realitásnak, hanem inkább csak délibábnak tűnik föl előttem.
Ahogy nagy távolságból elképzelem a jövőt, elsősorban azzal telik, hogy ülök és írok. Kellően unalmas életet szeretnék élni, hogy sok időt tölthessek a szövegeim izgalmaival. Eddig kalandos volt az életem, persze ezt egyáltalán nem bánom.
Márton László
A szerző portréfotóját Mechiat Zina készítette.
