Bajtai András költő, újságíró, 1983-ban született Szegeden. Gyerekkorát Pakson töltötte. 2002 és 2008 között az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom, illetve összehasonlító irodalomtudomány szakos hallgatója volt. Alapító tagja volt 2005 és 2009 között a Telep Csoportnak. A Lelkigyakorlatok világirodalmi versblog alapító szerkesztője. Három verseskötete jelent meg: Az átlátszó város (Parnasszus, 2006), Betűember (JAK-Prae.hu, 2009), Kerekebb napok (Kalligram, 2014). Verseit eddig román, bolgár és szlovák nyelvre fordították le. 2013-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjat kapott, 2014-ben Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjra jelölték. 2014-től szabadúszó újságíróként dolgozik, többek között a VS.hu és a HVG Extra szerzője.
Petrik András felvétele
Fém
Megfeledkeztünk
az apró kezekről a sötétben,
amik most egymásnak adogatják
a szenvedély hideg kulcsát,
pedig mi érdemeltük ki először,
mert averejtékezőkilinccsel
ütöttük szíven az éjszakát.
A szerelem metaforája fém,
a fém nem fél a tűztől,
de a tűz félti a szerelmet.
Fém,
nem tudlak elengedni,
hol a kezem,
csak egy elveszett, forró kilincs
tör-zúz a fejemben.
Utaztunk
Indulásunk előtt
egy állat jelent meg
ringatózva az ajtóban,
riadalmat keltve
a közös álomban,
amely kezdettől fogva
kék volt és múlt idő
a szigorú ketrecbe zárva.
Az éjszaka nálad jártam,
fém,
hidegen, távolodóban.
Hosszan gyalogoltunk,
mire megérkeztünk a hídhoz,
aztán este lett,
fénylő erdők
rohantak át az alagúton,
és egy pillanatra
minden a régi volt.
Történetünk utolsó,
kék fejezetében
megszólaltak a füst harangjai,
mert kigyulladt az emlékezet,
és tűz pusztított
felkarolt-délután-tájain.
A toronyszobában
valaki
ébredés után
elhajított egy sötét kockát.
A falak készen álltak
meghallgatni az ígéretet,
ami a fém megtartó erejét hirdette volna,
de képzeletünk máglyáján
ott lobogott,
ami valaha
kék volt és közös.
A fák elengedték kezünket,
és talán bent égtünk mi is,
a kocka pedig azóta gurul
a kék szőnyegen,
de már nem félünk a sötéttől,
mert egy vérből valók
vagyunk az éjszakával.
(Megjelent a Tiszatáj 2013/3-as számában)
Ébredések
Most kell erősnek lennem,
a hajnali derengésben.
Körülöttem kialvatlan vendégmunkások
bámulják a becelofánozott Lottó szeleteket.
A buszra várunk, de látom az arcukon,
hogy lélekben már a futószalag
mellett sorakoznak a konzervgyárban.
Beletörődtek, hogy bármi
megtörténhet velük, a pincepörkölt
és az aprópecsenye sohasem fogy el.
Most kellene erősnek lennem,
mert eszembe jutottál.
Hogy tényleg itt voltál-e,
vagy csak nem vettem észre,
hogy egyedül vagyok a városban,
aminek létezéséről megfeledkeztek
a térképészek, kalandorok
és meteorológusok.
Most akarok erős lenni,
a délelőtti verőfényben.
A sáskahabbal teli, kiszáradt szökőkút előtt.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el,
mióta egyedül hagytál a lépcsőházban,
ahol úgy préselődtem össze,
mint a sajnálkozó tekintetek
között egy mozgássérült kislány
porcelánt is kettéroppantó,
pikkelyes félmosolya.
Most kell erősnek lennem.
Mert hosszú az útja egy piros nyakkendőnek.
Most.
Amikor a szív egy pont is lehetne akár.
(Megjelent a Műút 2011/27-es számában)
Szöllősi Mátyás felvétele, Budapest-katalógus
Buksza
A bepólyált arcú öregasszony
minden hetedik napon
kienged a bukszából.
Látni akarja, ahogyan
leszakadt csokornyakkendőmet
agyalágyult kisgyerekként
rángatom a porban,
toporzékolásommal
felzaklatva a napközis tábort.
Ízeltlábú délután,
a levegőben egyetlen mákszem
pörög öntörvényűen.
Ünneplő ruhámat kinőttem,
bizonyítványomat felszántották,
okleveleimet széthordták
a kilakoltatáskor,
uzsonnámat pedig imádkozó sáskák
falták fel.
De nem panaszkodom.
Kizsarolt simogatás vele minden éjszaka,
és kölcsönös pofozkodás az önkielégítés,
néha pedig azt is megengedi,
hogy kidugjam fejem a bukszából,
és belemártsam a nyálkás éjszakába.
A foglya vagyok,
megkerült gyűrűje,
sosemvolt lelkiismerete.
Kedve szerint rázogat-ütöget,
de megdagadt szégyeneként
akkor sem káromkodok,
ha forró sodóval
árasztja el fullasztó zsákomat.
Ne merjétek kinevetni,
amikor ott áll az alkonyat
hipertóniás kirakatában,
kezében ezzel az ingó zálogházzal,
benne cifra hőséggel
és seszínű arcommal,
amibe csak ő nézhet bele.
(Megjelent az Élet és Irodalom 2012/13-as számában)
Második születés
Sirokai Mátyásnak, a beat tanújának
A gyerekkor az öregek
letakart házában kezdődött.
Beszűkült folyosóin gondolkodó,
de önmaguk rabságának tudatától
megrettent állatok szaladgáltak.
Szemük cikázása felverte az alvókat,
amikor végigsétáltunk közöttük
az álmok orsóján pörgő
hasonmásainkkal.
Alig kaptunk levegőt,
teljesíthetetlenkívánságaink
késeit a gyerekszobákban mégis
beleszúrták az ágyak térdkalácsaiba.
A lassú omlás jótékony éjszakáján
megértettük, a bénultság nem tart
örökké, majd felkészültünk
a kiűzetésre.
A koravén kéz felkínálta
gyümölcseit, miközben szájjal
feszegettük az óramutatókat.
Megszelídítettük a fájdalmat,
ami négykézláb jött a világra,
megtanítottuk járni, beszélni,
aztán megetettük vele
gonoszságunk kölykeit.
A második születést vártuk,
amikor az apa tenyerének deszkái
közé szorult fiú arcát kiszakítja a szél,
és feltűzi a vér fellázadt lobogójára.
Amikor az anya öleléséből,
ami a vonulással észrevétlenül
válik fojtogatássá, kirajzanak vágyaink,
megtagadott bárkák, ismeretlen
nők testében rejtőző vizek
után kutatva.
A szomjúság kénes vizű öblöktől
egyetlen ölig űzött bennünket,
de hiába óvtuk melegét,
tanúbizonyságot kellett tennünk
a szerelem, önmagunk esendőségéről.
Halandó istenek ellen vonultunk,
és halhatatlanok lettünk, mert
könyörgésünket meghallgatták,
sírásunk nevető csákányai megsebezték
arcukat, aztán feltöröltük a vért.
A tükörből most egy idegen férfi néz
vissza ránk, háta mögött a halott fiúval.
Vereségeiben még magunkra ismerünk,
de győzelmünket már nem bitorolhatja.
(Megjelent az Alföld 2012/9-es számában)
Bajtai András: Kerekebb napok
Kalligram, 2014
88 oldal
2000 Ft
