Falcsik Mari – Murányi Zita költészetéről.
Falcsik Mari – költő. 1956-ban született Budapesten, 2000 óta publikálja a verseit, két első kötete (Sanzon nehéz időkben, 2004, Változatok a szabadságra, 2006) a Magvetőnél, a harmadik (A sorsvadász, 2010) a Jelenkornál, a Triceps kollázsaival illusztrált negyedik (Nőket néző képek, 2013) a Scolarnál jelent meg. Készül az ötödik kötete, a 2016-ban megjelenő Ág a szembe - hogy hol jön ki, az egyelőre maradjon még meglepetés.
„MEG KELL HALLANI”
_____________________________________________________________
Murányi Zita: meg kell hallani
meg kell hallani itt a csöndet
ahogy a fűszálak csörögnek
és talpig fehér gyászban hervad a gyöngyvirág
a hó alatt szunnyadó tavaszi tájat
a halkuló partitúrákat
ahol húrként feszül a törzs
és a gallyakkal utolsót roppan a szélhegedű
a zene mögött a gyérülő réteket
az elvesztett lombot a bokros
füstöt a téglából rakott
kéményeken egy másik világot
ahol valamikor majd csak elkezdődhet az élet
meg kell hallani az élesedő neszeket
odabenn a csikorgó telet hagyni hogy mélyebb
pusztítást végezzen amikor
helyet csinálunk magunkban a fény születésének.
_____________________________________________________________
Erről szeretnék beszélni, erről a verséről. Nemcsak, mert ez egy lenyűgözően szép vers, már-már egy klasszikus „classy” – hanem mert ebben benne van minden, amit én érzek őróla: hogy hogyan létezik, hogyan ír, honnan néz, mit lát.
Ő burokban él – ó, nem abban az értelemben, hogy olyan szerencsés lenne. Hanem mert a méhburokhoz hasonló érzékeny réteggel van körbevéve, amit talán maga növesztett maga köré kislánykorától kezdve, vagy csak rajta maradt valóban, a lelkén, a szellemén, és nem szakította, nem szakítja fel – nem akarja? nem tudja? ez itt nem is biztos, hogy lényeges – a világra-kitettsége első pillanatától.
Ezen az ő hártyavékony falán át mindent érez és lát, amit ezen át lehet, olyan érzékenyen, mint az embrió, akinek a füle már a fogantatás első hetében elkezd működni, hogy aztán hamarosan meghallhassa az apja hangját.
Így is ír, éppen így: igaz, gyönyörűen, szabadon, de suhanós finomsággal, csöndön átszűrt tompa neszezéssel, mindig egy réteg homállyal bevonva – és ez nem a szavai-mondatai jelentésében van jelen, hanem az ő érzékelésében. Igen, úgy érzékel, mint az embrió, aki lecsukott szemein át látja, nézi a fényt és árnyat. Aki minden tapintásra, ha fájdalommal, ha örömmel, de mélyen megérintetten reagál. Aki szomjas kis kortyokban nyeli az élet vizéből a centilitereket – ha kísérletképpen megédesítik neki, akkor kétszer annyit. Aki beengedi a maga véráramába az anya stresszhormonjait, és rögzíti, használja, éli – el nem engedi, míg csak meg nem érti.
És, aki még sokkal erősebb kapcsolatban van az univerzummal, a csillagokkal, az Istennel, mint az e földi megvalósulásukba belejózanodó emberekkel.
Csodálatos ez a megőrzött hártya, ami a világtól egyetlen vékony homályos réteggel mindig elválasztja őt. Olyan stádiumokat érzékel így, amelyeket csak onnan lehet, ahonnan ő figyel. És vajon hol tehetné ezt meg másutt, mint – az én legnagyobb privát gyönyörűségemre – a ciklusait járó természetben. Aminek – és ebben szintén rokonom – ő is részeként tekint az univerzumnak a bolygónkról belátható nagyon kicsiny, minket mégis elámító, rosszabb napjainkon szinte agyonnyomasztó szeletére.
A meg nem születés, az életre születés, az ebből az életből egy másik, és akkor valódibb létbe születés folyamatos érzékelése ez.
És ezen át az összes olyan fájdalomé, amit csak ekkora érzékenység ábrázolhat hűen: minden rendű égi és földi lények magányának tragédiájától elindulva végig a nagy szenvedések stációin, nap hevének, tél havának hiábavalóságán, virág-elszáradáson, kóborkutyaságon, árvagyerekségen, reménytelen-szerelmességen, elhanyagolt-asszonyiságon, magában-magától vergődő férfiségen, szegénység, öregség nyomorán át egészen a szimpla milyenség bánatáig, amit igazán csak végképp kevesen értenek és képesek ábrázolni.
Nézi tehát a csillagok talicskáját, az égitestek aktív perszonális életét, növények mikromozdulatait, állatok lelkét, épületek pulzáló, színváltó testét, és ezeken túl látja a lényeket, köztük az embert, akit szomorú okossággal nyilvánít szépnek, vesztesnek, bántónak – de bárminek is, minden esetben megérthetőnek.
És, fél szemmel, vagy inkább a szemeit megint lehunyva, figyeli ezek mögött az Istent. Már amit őbelőle halandónak látni. De neki, aki nem tépte föl a hártyát magán, különösen sokat lehet látni belőle. Sokkal többet, mint azoknak, akik mohón siettünk, mit bántuk mi, ha csak egyszer is, de létezni, itt és így, ahogy bírunk, mit bántuk mi, hogy bántónak vagy bántottnak igyekszünk ide, de lenni akartunk mielőbb, ilyennek vagy olyannak, gyorsan, sokat, bármi az ára.
De ő vár és figyel. Ez az ő írásmódszere. Ezek a hol kivételesen, káprázatosan szép, hol csak tapogató, hol félbecsonkult, hol a kiteljesedésig eljutó versek e várás és figyelés termései. Ő így ír, amíg figyel és vár, arany ecsetnyomokkal, szürke karcokkal, nagy fekete hideg hátterekbe vagy kesze-kusza városi képekbe beleszórt kis csillanásokkal festi-rajzolja a külső-pesti porba, házfalakra, és fel az egekre az univerzális összefüggések közé bebotorkáló földlakók saját maguktól szomorú, mégis micsoda mély szeretetet felfakasztó portréit. Jó, hogy megteszi, mert így csakis ő tud megírni minket.
És jó, hogy vár – én szeretem, ahogy vár. Ez megint személyes ok: mert ő is azon kevesek közül való, aki tudja, hogy nem a boldogság az emberi lét nagy miértje és főleg nem a napi hogyanja. Nekem remény ez az ő eget-Istent figyelő, embert látó várakozása. Ahogy a fájdalomábrázolása is az: nem más, mint „odabenn a csikorgó telet hagyni hogy mélyebb / pusztítást végezzen amikor / helyet csinálunk magunkban a fény születésének”.
Falcsik Mari
