Dunajcsik Mátyásról Réz Anna filozófus írt.
A Bupap Dunapest-sétáját vezetve
Fotó: Kováts Dániel (2014)
Sokfelé lenni
Most már belátom, komikus 12 éves lehettem, ahogy sírva búcsúztattam Palma de Mallorcai, a sivárságig puritán szállodai szobánkat, amelyben egy kevéssé eseménydús, ámde annál zimankósabb hetet töltöttünk el a szüleimmel. – Hát nem értitek? Ezt a szobát már sohadesoha nem látjuk többé! – zokogtam a meg nem értettségtől tehetetlenül (most, 18 év elteltével gyerekem apja ilyenkor szelíden csak annyit mond: „Kérlek, ne kerülj a saját hatásod alá!”) – mert hát láthatólag ténylegnem értették.
Az érzés, hogy lelkem darabkái szétszórva hevernek a világban; hogy a személyes identitásomat felépítő emlékek szükségszerűen olyan helyekhez kötnek, ahol épp nem vagyok, azóta is meghatározó része a mindennapjaimnak. Fizikai megnyilvánulását tekintve amolyan aprócska sóhajtás ez; mint egy kikényszerített ásítás, amelyet könnyű összetéveszteni a dohányzás okozta oxigénhiánnyal (már ha az ember dohányzik). Később kiderült, hogy a fiktív helyszínek is képesek ugyanezt a hatást kiváltani: hogy ugyanilyen apró zihálások közepette tudok visszavágyni a Grass család fürdőszobájába, Philip Marlowe Kaliforniájába vagy Oravecz Imre Szajlájára. (És akkor a mindenféle prenatális ihletettségű álmok hasonló hatásairól nem is beszéltem – de ez annyira banális téma, hogy Dunajcsik jó érzékkel nem is feszegeti.)
Az a kínos érzésem van, hogy ennek a tünetegyüttesnek egész biztosan van pontos megnevezése egy olyan európai nyelven, amelyet én nem, Dunajcsik Mátyás viszont mesteri szinten bír – mi több: ezt a szót feltehetőleg én is ismerném, ha hozzá hasonló lelkiismeretességgel készültem volna fel közös esztétika szakos vizsgáinkra. Minden esetre annyi utólag bizonyos, hogy amikor Mátyásból apró, halk sóhajok törtek elő (már ha előtörtek – a fene se ennyi év után), akkor ez nem a vizsgadrukk és nem is a nikotinaddikció számlájára volt írandó – éveken át egy rokonlélekkel jártam-keltem egy folyosón anélkül, hogy tudtam volna róla. (Ó, az ELTE BTK főépülete! Apró sóhaj.)
Dunajcsik Mátyás Simon Márton könyvbemutatóját vezeti a Tip Top Bárban, Fotó: Libri Kiadó (2014)
Dunajcsik Mátyás már-már metafizikai-spirituális tétellé emeli azt a pszichológiai tünetegyüttest, amelyről az eddigiekben szó esett (ld. a Barokk olvasóterem című novellát: „(…) mert életünk nagy részét úgy éljük le, hogy nem vagyunk ott, ahol vagyunk, hanem valahol máshol, talán a múltban, vagy a jövőben, vagy ami még ennél is különösebb, hogy voltaképpen nem vagyunk sehol”). Szövegeinek visszatérő jellegzetessége az egyén, aki egy adott helyről szemügyre veszi saját magát – egy másik helyen. A Balbec Beach hősei sokunk számára ismerős, kéjes nárcizmussal gondolják újra életútjukat, kapcsolataikat és azt az identitást, amely ezek fényében kirajzolódik. Ilyen az Átkelés a Lidóra főhőse, aki Velencében elmélkedik Pesten hagyott szerelmi afférjairól, hogy később, a döntést meghozván már a párjával térjen vissza; a Szlovák tangó alanyi költője, aki Pozsonyban találkozik az exével egy rövid számvetés erejéig; a Formalin című novella, amelynek Berlinbe kivándorolt főszereplője kénytelen rádöbbenni: amit ő diadalmas, hódító fiatalkora csúcspontjaként élt meg, az a partnerek számára aligha bír jelentőséggel.
A szövegek feszültségét az teremti meg, hogy miközben a szereplők nyakig benne állnak egy helyben, egy hangulatban, egy közegben, a hely pusztán apropó arra, hogy tudást szerezzenek önmagukról. A Balbec Beachből kirajzolódó emberkép eredendően soklaki, de ebben nincs semmi hontalanság, szomorúság vagy pátosz – egyszerűen csak arról van szó, hogy a személyes identitásunk egy fiktív vagy valós térben és időben szétszórt, diffúz izé, amely azáltal hoz létre egységet, hogy folyamatosan egy másik (fiktív vagy valós) térbe és időbe kívánkozik.
A Párhuzamosok a végtelenben c. esten, a Corvintetőn
Fotó: Szöllősi Mátyás (2014)
Dunajcsik szövegeiben – különösen igaz ez a Balbec Beachre – annyira domináns a helyszínek atmoszférája, hogy néha magát a cselekményszálat is elhomályosítja. Az Elefánt című novella szellemes művészetelméleti fejtegetései háttérbe szorulnak, míg a háttér, a gyorsfogalmi úttól és a ferihegyi forgalomtól zajos, lassan kihűlő pestszentlőrinci ház beleég az ember érzékeibe. Mindazonáltal amikor helyről vagy közegről beszélünk, akkor ez nyilvánvalóan túlnyúlik az egyén geográfiai és életrajzi lehetőségein. A helyek magukban foglalják önnön történetüket: Velence nem csak az itt és most Velencéje, hanem – vagy még inkább – a századforduló Velencéje és a Thomas Mann által megfestett Velence is. Már csak ezért is szükségszerű, hogy minden helyszín és történés önmagában kielégületlenül hagyjon minket, hiszen egyszerre kéne beteljesíteniük azt a sokféle várakozást, amely személyes történetünkből és – mondjuk így – kulturális beágyazottságunkból fakad. Dunajcsik önmagát szeretettel kiröhögve, mégis halálos komolysággal vágyatja vissza szereplőit letűnt vagy sosemvolt korokba – mi több, a Herrgottssohn-portré című novellában egy szemtelen gesztussal annyira megnyújtja az elbeszélő megélt életidejét, hogy az a fin de siècle Párizsától elérjen egészen a Nyitott Műhelyig. De A láthatatlan Budapest hard-boiled krimis tónusai pontosan ugyanígy azt próbálgatják, hogyan gyömöszölhető bele ez a műfaj és életérzés egyszerre szeretett és gyűlölt Budapestünkbe.
Mindeközben pedig Dunajcsik prózája telis tele van flörtökkel, érzéki és intellektuális egymásra találásokkal, gyöngédséggel és szeretettel. És bár ezen történetek egy része nem más, mint önnön történetünk elfogadása és bálványozása szerelmi történetünk újramesélése által, más történetek már-már szentimentálisan vallanak arról a biztonságról és teljességről, amelyet egy jó párkapcsolat nyújthat (Szex és irodalom). Kicsit félve, de azt is megkockáztatom: a boldog szerelem Dunajcsik prózájában az egyetlen dolog, amely a diffúz ént stabilan lehorgonyozhatja az itt és mostban. Talán indiszkréció, de úgy sejtem, a szerelemnek lehet némi köze ahhoz is, hogy Mátyás újabban kitartóan állítja: nincs honvágya. Bevallom, egy kicsit félek tőle, hogy ha ez így megy tovább, mi, aprókat sóhajtozók a jövőben szegényebbek leszünk egy krónikással.
Réz Anna
