Édouard Louis sikerkönyve, mely Franciaországban elsöprő sikert aratott, és egy évvel a francia kiadása után több mint húsz nyelven látott napvilágot, magyar nyelven az idei Könyvfesztiválra jelenik meg, az Ab Ovo Kiadó gondozásában.
Édouard Louis 1992. október 30-án, Észak-Franciaországban született, itt játszódik első önéletrajzi regénye, a Leszámolás Eddyvel.
Louis szegény, segélyekből élő családban nőtt fel. Kisgyerekkorától tudatában volt homoszexualitásának, mely szűkebb és tágabb környezetéből megdöbbenést, megvetést és agressziót váltott ki.
Környezetéből kitörve érettségi után bejutott a nagy presztízsű École Normale Supérieure-re Párizsban, ahol szociológiát tanul. Máris elismert Bourdieu-szakértő. 2013-ban változtatta meg a nevét Édouard Louis-ra.
Huszonegy éves volt, amikor 2014-ben publikálta a Leszámolás Eddyvel című regényét. A könyv óriási visszhangot váltott ki, szerzőjét kivételes irodalmi tehetségként üdvözölték.
A szerző fotóját Jérôme Bonnet készítette
„Elrohantam. Épp csak annyit hallottam még, hogy az anyám azt mondja Micsinál ez az idióta?
Nem akartam otthon maradni, minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy megosszam velük ezeket a perceket. Már távol voltam, nem tartoztam többé az ő világukhoz, megmondta a levél. Kimentem a mezőre, és gyalogoltam az éjszakában, jó volt a hűvös, a sok földút, a repce illata, ami különösen erős augusztus táján.
Egész éjszaka azt terveztem, milyen lesz az új életem távol innen.”
Az az igazság, hogy lázadásom a szüleim ellen, a szegénység ellen, társadalmi osztályom ellen, annak rasszizmusa, durvasága, szokásai ellen csupán másodlagos volt. Mert mielőtt fellázadtam volna gyermekkorom világa ellen, a gyermekkorom világa lázadt fel ellenem. Családom számára nagyon gyorsan szégyen, sőt undor forrása lettem. Nem volt más választásom, mint a szökés. Ennek megértésére tesz kísérletet ez a könyv.
Édouard Louis, vagyis Eddy Bellegueule könyve leszámolás a gyerekkorával, melynek során oly messze kerül egykori önmagától is, hogy még a nevét is megváltoztatja.
A könyv Franciaországban elsöprő sikert aratott, egy évvel a francia megjelenése után több mint húsz nyelven látott napvilágot.
Édouard Louis: Leszámolás Eddyvel (részlet)
Affektálás
Nagyon gyorsan összetörtem apám reményeit és álmait. A probléma már életem első hónapjaiban megnyilvánult. Bizonyára így születtem. Senki nem értette, hogy ez miből fakadt, honnan jött ez az ismeretlen erő, amely már a születésemkor hatalmába kerített, amely börtönömmé tette a saját testemet. Amikor kommunikálni kezdtem, amikor kezdtem megtanulni a nyelvet, automatikusan kislányosan intonáltam. A hangom magasabb volt, mint a többi fiúé. Amikor mondtam valamit, a kezemmel hevesen hadonásztam, összevissza csapkodtam a levegőben.
A szüleim ezt affektálásnak nevezték, azt mondták Hagyd má abba az affektálást! Tanakodtak Mér viselkedik Eddy úgy, mint egy kiscsaj? Rám szóltak Nyugi legyen má, elég ebből az idétlen, lányos ágálásból. Azt gondolták, hogy az én választásom ez a nőiesség, szándékosan csináltam magam ilyenre, csak hogy őket bosszantsam.
Pedig hát én se tudtam, mi az oka annak, hogy ilyen vagyok. Uralkodott rajtam az affektálás, nem én választottam magamnak ezt a magas hangot. Nem én akartam a csípőmet járás közben feltűnően ringatni, nem én akartam éles sikolyokat hallatni, nem is én adtam ki azokat, hanem szó szerint kiszakadtak a torkomból, ha valami meglepett, nagyon tetszett vagy megrémített.
Sokszor belopóztam a gyerekszobába, ahol alig volt fény (nem volt rá pénzünk, hogy rendes világítást szereljünk be, csillárt vagy legalább egy egyszerű villanykörtét akasszunk a mennyezetre: a szobában mindössze egy íróasztallámpa világított).
Elcsentem és felvettem a nővérem ruháit, hogy divatbemutatót játsszak, mindent felpróbáltam, amit csak lehetett: rövid, hosszú, pöttyös, csíkos szoknyákat, testhez simuló, kivágott, használt, lyukas pólókat, csipkés, szivacsos melltartókat.
Gyönyörűnek láttam ezeket az előadásokat, melyeknek én voltam az egyetlen nézője. Olyan szépnek találtam magam, hogy legszívesebben bőgtem volna az örömtől. Annyira hevesen vert a szívem, hogy majdnem szétrepedt.
A lélegzetelállító, eufórikus pillanatok elültével hirtelen úgy éreztem, komplett idióta vagyok, a felvett lányruhák bemocskoltak, undorodtam magamtól, szinte transzvesztita őrületroham vett rajtam erőt, olyan volt ez, mint amikor valaki részegségében levetkőzi a gátlásait, nevetségesen viselkedik, és másnap, mikor megszűnik az alkohol hatása, megbánja, és tetteiből csak fájdalmas, szégyenteljes emlék marad. Arra gondoltam, hogy a felpróbált ruhákat apró darabokra vagdosom, elégetem és elásom egy olyan helyen, ahova nem jár soha senki.
Az érdeklődésem önkéntelen is a nők által kedvelt dolgok felé fordult, nem tudtam, nem értettem, hogy miért. Én a színházat, a táncdalénekesnőket, a babákat szerettem, miközben a fiútestvéreim (sőt bizonyos fokig a lánytestvéreim is) a videojátékokat, a rapet és a futballt kedvelték.
Ahogy nagyobb lettem, egyre komorabb tekintettel nézett rám az apám, növekedett benne a rémület és a tehetetlenség érzete az általa nemzett szörny láttán, aki nap nap után egy kicsit jobban igazolta a másságát. Anyám nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel, és hamar feladta. Sokszor azt hittem, hogy egy nap elmegy, és csak egy cédulát hagy az asztalon, melyben elmagyarázza, hogy nem bírja tovább, ő nem olyan fiút akart, mint én vagyok, nem hajlandó így folytatni az életét, és jogában áll elhagyni engem. Máskor attól féltem, hogy a szüleim majd leraknak az országút szélén vagy az erdő mélyén, és otthagynak egyedül, mint egy megunt háziállatot (tudtam, hogy ezt nem tennék meg, ezt azért nem, ki van zárva; mégis erre gondoltam).
A szüleim teljesen tanácstalanok voltak, de azért makacs kitartással próbáltak visszavezetni a helyes útra. Mérgelődtek, sokszor mondták rám Nem normális, hiányzik egy kereke. Legtöbbször csajnak hívtak, a csaj volt számukra messze a legsértőbb szó – ez kiérződött a hangjukból, ahogy mondták –, a csaj szó fejezte ki legerősebben az undorukat, sokkal inkább, mint a golyós vagy a gyagya. Az ő világukban a férfias értékek álltak a legmagasabb szinten, még anyám is úgy jellemezte saját magát, hogy Tökös asszony vagyok én, nem hagyom magamat.
Apám azt gondolta, hogy a futball meg fog keményíteni, és azt javasolta, hogy én is menjek focizni, ahogy ő tette gyerekkorában, és ahogy az unokatestvéreim és a fivéreim. Én nem akartam: táncolni szerettem volna, mint a nővérem. Arról álmodoztam, hogy a színpadon állok, elképzeltem magam táncharisnyában, flitterekkel, ahogy engem ünnepel a közönség, és ahogy én boldogan és izzadtan meghajolok – de mivel tudtam, hogy ez szégyellnivaló, soha nem vallottam be. A faluban sokan gúnyoltak egy fiút, aki táncolt, mert a szülei megfejthetetlen okból ragaszkodtak ehhez. Ez a fiú, akit Maxime-nak hívtak, a Táncosnő gúnynevet kapta.
Apám könyörgött nekem Ez legalább ingyen van, és együtt leszel az unokatestvéreddel és a haverjaiddal. Próbáld meg. Kérlek, próbáld meg.
Beleegyeztem, hogy egyszer elmegyek, de nem azért, mert örömet akartam neki szerezni, sokkal inkább, mert tartottam a megtorlástól.
El is mentem, és haza is jöttem, korábban, mint a többiek, ugyanis amikor az edzés után az öltözőbe kellett mennünk, rémülten és elborzadva fedeztem fel (holott gondolhattam volna rá, hiszen köztudott volt), hogy közös a zuhanyozó. Hazamentem, és azt mondtam apámnak Nem megyek többet, nem szeretem a futballt, nincs közöm hozzá. Egy ideig még erősködött, de aztán elment a kedve tőle.
Éppen vele voltam, amikor a kocsmába menet összetalálkozott a futballegyesület elnökével, akit Pipának hívtak az emberek. Pipa csodálkozva felhúzta a szemöldökét, úgy kérdezte De hát, miért nem jött többet a fiad? Apám lesütötte a szemét, úgy motyogott egy hazugságot Sajnos nincs jól, és ekkor különös érzés fogott el, ilyet az a gyerek érez, aki azzal szembesül, hogy a szülei a nyilvánosság előtt megszégyenülnek, olyan ez, mintha a világ egy pillanat leforgása alatt elvesztené értelmét. Apám rájött, hogy Pipa nem hisz neki, magyarázkodásba kezdett Aztán meg, tudod, Eddy izé, kissé különös srác, nem is különös, egy kicsit furcsa, legjobban izé, a tévé előtt szeret ülni. Végül sajnálkozó ábrázattal, lesunyt tekintettel hozzátette Szóval, na, igen, asszem, nem szereti a futballt.
Nyugodtan mondhatom, hogy az alig ezer lakosú Nord megyei községben, ahol felnőttem, többnyire kedveltek az emberek (a saját családomon kívül). És én is kedveltem sok mindent, amit a vidéken töltött gyermekévekről szoktak mesélni: a hosszú sétákat az erdőben és a kunyhókat, amiket ott építettünk, a kandallóban lobogó tüzet, a frissen fejt tejet, amit még melegen hoztak a gazdától, a bújócskázást a kukoricaföldeken, az utcácskák megnyugtató csendjét, a cukorkát osztogató idős nénit, az almafákat, szilvafákat, körtefákat a kertekben, az őszi színek kitörő pompáját, a járdákat borító avart, az avarhegyekbe süppedő lábakat, a lehulló gesztenyéket és az azokkal rendezett csatákat. Ha eltaláltak a gesztenyékkel, az nagyon tudott fájni, tele lettem kék folttal, mire hazaértem, de nem panaszkodtam, sőt. Anyám ilyenkor azt mondta Remélem, kétszer annyi kék folt lett a többieken a lövéseidtől, mint rajtad, abból lehet tudni, hogy ki győzött.
Nem volt ritka eset, hogy azt hallottam Kicsit furcsa ez a Bellegueule fiú, vagy, hogy egyesek gúnyosan mosolyogtak, ha szóltam hozzájuk. De végül is azáltal, hogy a lányos viselkedésemmel én voltam a falu furcsa gyereke, egyfajta szórakoztató bűvöletet váltottam ki, ami védettséget biztosított nekem éppúgy, mint Jordannak, a martinique-i szomszédomnak, aki több kilométeres körzetben az egyetlen fekete volt, és akinek azt mondták Igaz, hogy nem szeretem a feketéket, mostanában mást se látni, mindenütt probléma van velük, a saját országukba háborúznak, és idejönnek a verdákat felgyújtani, de te, Jordan, te jó fej vagy, te nem vagy olyan, téged komálunk.
A falubeli asszonyok gratuláltak anyámnak Rögtön látni, hogy a te Eddy fiad igazán jól van nevelve, nem olyan, mint a többiek. Anyám ilyenkor büszke volt, és viszonzásul megdicsért.
Édouard Louis: Leszámolás Eddyvel
Fordította: Pataki Pál
Ab Ovo Kiadó, 2015
184 oldal
2400 Ft
