"− Oda? − kérdezte Pavel Morozov.
− Ne sarkítsad ennyire a dolgokat! − nézett rá szemrehányóan a róka. − Csak megyünk. Aztán majd meglátjuk.
− Szóval Oda − állt fel Pavel Morozov, s nézett le a magasból a rókára.
− Mondom, hogy ne sarkítsad a dolgokat − felelte a róka. − De persze úgy is mondhatjuk. Ha ragaszkodsz hozzá."
Két alkalommal, 2006. június 22-én este a Centrál kávéházban, 2006. június 25-én este a Művész moziban került sor az irodalmi Centrifuga Szivárvány-különszámára, ahol hat szerző mutatkozott be. Wildner Tamás írását közöljük.

A tizenkét éves Pavel Morozov a hirtelen jött nyáreleji melegben csak úgy, egy gatyában hevert a széna oldalában. Órák óta nem jött álom a szemére, annyira zavarta a csillagok sercegése. Ráadásul újhold volt, a vékonyka sarló fénye nem tudta elnyomni a csillagok vibráló zaját, a házba pedig nem mehetett be, ott már régóta nem tűrték meg éjjelente, mert akkor meg a többiek nem tudtak volna aludni, annyira dobálta magát és sikoltozott, mikor azok rendre eljöttek érte. Igaz, nappal aludhatott kedvére, nem akarta már munkára fogni senki, az ételét is megtalálta mindig, egyébiránt pedig nem nagyon törődtek vele. Csak a nagyapja jött ki néha a hajnal első órájában, dőlt fölébe, intézte el egy-két lökéssel a dolgát, s ment vissza a többi közé.
Bár Pavel Morozov szemei hunyva voltak, mégis hallotta jól, hogy valami leárnyékolja a csillagok fényét, valami apró termetű, puhásan hosszúkás, bolyhos tömeg imbolygott feléje vörösen, majd állapodott meg mellette. Nem nyitotta ki a szemét, amúgy is tudta, ez most nem Onnan jött. De a nagyapja sem lehetett, a hajnal első órája még messze volt, meg a nagyapja jóval magasabb is volt ennél, bár az érintése annak is ilyen vöröses − dús, vörös szőr borította a testét mindenütt −, de az nem simogatta ilyen puhán, csak taszította őt mindig a hasára, ez a másmilyen vörösség pedig lágyan simította, hogy lúdbőrzött a teste.
Irtózott az érintésektől, s borzongással hallgatta mindig a többi srác elbeszélését, mikor azok még maguk közé engedték, és nem magában bolyongott nappali álmodozásai közben az utcákon. Csak az ablaktáblák nyíltak meg résnyire, s néztek utána hosszan, mióta híre ment, hogy azoknak dolgozik. Persze Szerjózsa hazugságait már akkor se hitte el, tudta, rossz az mindenkinek, igaz, nem annyira, mint a kis Jurocskának, akinek állandóan vér száradt a combján, mert a nagyapjának éles, horgas pikkelyei voltak ott, jutott eszébe mindig, mikor látta néha az öreget a jellegzetes, terpeszes járásával.
De ez a ritmikus, puha cirógatás most más volt, s már látni is akarta, mi lehet ez a bolyhos vörösség, s nyitotta ki a szemét. Egy hegyes pofájú, közönséges róka ült mellette, az ütögette lompos, erős farkával a meztelen hasát. S ahogy felkönyökölt, újra hallotta a csillagok sercegését, hát miért ne játszhatna ő is, nyitotta szét a térdeit, majd zárta össze hirtelen, mikor a vörös farok belefutott a csapdájába.
− A foglyom vagy − mondta a rókának − és én majd hízott tyúkokkal táplállak.
− Lopni fogsz − mosolyodott el a róka.
− Tudok azt is − felelte Pavel Morozov.
− Idegen udvarokból − tette hozzá a róka.
− Onnan − ismerte el Pavel Morozov.
− Hízott tyúkokat − ismételte meg a róka.
− Hízott tyúkokat − mosolyodott el Pavel Marozov maga is.
S az izmos farok puhán siklott ki a combok szorításából, s kezdte el némileg keményebben csapkodni Pavel Morozov lábát.
− De most mennünk kell − folytatta valamivel komolyabb hangon a róka.
− Oda? − kérdezte Pavel Morozov.
− Ne sarkítsad ennyire a dolgokat! − nézett rá szemrehányóan a róka. − Csak megyünk. Aztán majd meglátjuk.
− Szóval Oda − állt fel Pavel Morozov, s nézett le a magasból a rókára.
− Mondom, hogy ne sarkítsad a dolgokat − felelte a róka. − De persze úgy is mondhatjuk. Ha ragaszkodsz hozzá.
Pavel Morozov elhallgatott, s gatyája madzagját babrálta szórakozottan.
− Akarod, hogy levegyem? − kérdezte hirtelen.
− Nem fontos − mosolyodott el ismét a róka −, úgyis lekopik rólad, mire odaérünk, egészen.
− Jó − felelte Pavel Morozov, s oldotta meg egy rántással a madzagot a derekán.
A róka szemérmesen kapta el a tekintetét a fiúról, s fordította másfelé.
− Akkor mehetünk − nézett Pavel Morozov a rókára.
− Várjál! − állította meg a róka, s kezdte el hegyezni a füleit a hold vékonyka sarlója felé.
− Zavarják az adást − mondta Pavel Morozov. − Az ellenségeink.
Valóban, a csillagok sercegése egészen elnyomta a hold halvány fényét.
− Hagyd abba! − mondta a róka. − Úgyis tudom, hogy te csinálod.
− Meg a napkitörések − folytatta Pavel Morozov −, azok is az ellenségeink malmára hajtják a vizet.
De mintha halkulni kezdett volna a csillagok sercegése.
Aztán már tisztán ki lehetett venni a hold hangját.
− Így már jó − állapította meg a róka. − Most már magad is odatalálsz.
− A szénégetők menedékhelyéig vezetnek a jelzések − dekódolta Pavel Morozov az üzenetet. − Csak a szénégetők menedékhelyéig − ismételte meglepődve.
− Ha odáig, hát odáig − mondta a róka. − Legalább nem kell olyan sokat gyalogolnod. A hajnal második órájára már ott is leszel.
− És ott majd agyonvernek − fordította tovább Pavel Morozov az adást. − A szénégetők menedékhelye előtt vernek agyon mindenféle rudakkal. És megcsonkítanak.
− Már megint úgy sarkítod a dolgokat − mondta a róka Pavel Morozovnak némi nehezteléssel a hangjában. − Az nem helyes. Teljesen összezavar téged ez a sercegés.
− Gondolod? − töprengett el rajta Pavel Morozov, s fázósan ölelte át meztelen felsőtestét.
− Tudom − mondta a róka.
De már egyáltalán nem sercegtek a csillagok. Már semmi sem zavarta az adást. Tisztán lehetett hallani, hogyan hízik a hold sarlója észrevétlenül az éjszakában.
− A véremben fogok feküdni − dekódolta Pavel Morozov az utasításokat −, míg a szénégetők le nem mosnak friss patakvízzel a hajnal negyedik órájában. És szólongatni fognak. 'Pavel Morozov! Pavel Morozov!' − mondják majd. Aztán egy kabátot gombolnak a rudak köré. Arra fektetnek. Behoznak a faluba. És a falusiak is szólongatni fognak. 'Pavel Morozov! Pavel Morozov!' − mondják majd egyre.
− De te már nem hallod − nyugtatta meg a róka.
− Innen meg ismétlik az egészet újra − mondta Pavel Morozov.
− Tizenkét éve ismétlik minden éjjel. Estétől reggelig − szolgált felvilágosítással a róka. − Csak te idáig nem hallottad.
− Hm − töprengett el ismét Pavel Morozov. Majd nézett hirtelen a rókára − És te?
− Én előremegyek − válaszolta a róka. − Van még némi elintéznivalóm ott. De onnan már együtt megyünk − tekeredett az izmos farka még egyszer Pavel Morozov csupasz lába köré, majd siklott vissza puha szorításával, s borzongott belé Pavel Morozov még egyszer utoljára a róka érintésébe, mielőtt az eltűnt volna a sötétben a szénégetők menedékhelye felé. Majd elindult.
A hajnal második órájában ért oda.
Agyonvert, megcsonkított teteméről a hajnal negyedik órájában a szénégetők mosták le friss patakvízzel a rászáradt vért.
− Pavel Morozov! Pavel Morozov! − kezdték szólongatni aztán a szénégetők a megcsonkított tetemet. − Pavel Morozov! Pavel Morozov! − szólongatták aztán a falusiak is, mikor reggel a szénégetők letették a faluban a két rúd köré gombolt kabáton fekvő testet.
De Pavel Morozov már nem hallotta.