Most mondjam azt, hogy vagy 5-10 éve készülök erre a koncertre? Úgyse hinné el senki. Egyébként nem is igaz. Hiszen ki sejthette volna 10 vagy akár 5 éve, hogy lesz itt egy ilyen koncert?



Valaha az a (gyenge) viccecske járta, hogy ami nem könnyűzene, az nehézzene (s tényleg). A jazz-ben ez nem dívik, de ha valaki mégis a nehéz (hallgathatóság) felé tereli a szót, megkockáztatja a „free” jelzőt. Hogy miben rejlik a kockázat? Csak egy példa. Pár napja bementem egy akár patinásnak is nevezhető lemezboltba. Egy vevőjelölt rakosgatja fel a bakeliteket/vinyleket az ismerkedés nem titkolt vágyával. Valami kortárs (ez a másik mumus) zene szólt, hát… sok tingli-tangli dallamocska valóban nem volt benne. Éppen kezdem megszeretni, amikor emberünk leveszi, és mintegy magyarázatként közli a hely szellemével (eladó), hogy ezt már azért mégse, pedig ő még free-jazzt is szokott hallgatni. Az eladó megértő-elnézőn mosolyog, mintha csak azt akarná mondani: ő aztán igazán nem érti és különösképpen nem is tehet róla, hogy valaki ilyen marhaságokkal karistolja körbe azt a jó kis sima műanyag korongot.



A zenét, ahogy a halált, nem lehet leírni, hacsak nem ilyen suta hasonlatokkal, amilyen ez is. Aki leírhatná, már nem írhatja le. Krúdy azért megpróbálta: „A halálnak nincs fénye, sem árnyéka, de van valami rozmaringszaga.” Talán így kéne megfogni a jazzt is. Pl. olyan, mint a delfin: valami megfoghatatlan, valami sima, valami játékos, valami kegyetlen, de mindig szabad.



Itt ez a négy muzsikus (Roy Campbell – trombita; Joe McPhee – szaxofon; Warren Smith – dob; William Parker – bőgő) és egy ötödik előtt tisztelegnek. Ő Albert Ayler szaxofonos, aki máig tisztázatlan körülmények között 34 évesen hagyta itt a nagy árnyékszéket (Jeles András után szabadon), még 1970-ben. (Bár sokat az sem változtatna a lényegen, ha tisztázottak lennének a körülmények.)



Ülök egy alumínium széken az A38-as állóhajón, térdemen másik 40 kiló, de azért jár a lábam, és tátott füllel nézem a négy fekete embert és persze irigylem őket, de nem a feketeségüket, vagyis lehet, hogy azt is, mert amit irigylek tőlük, ahhoz talán feketének is kell lenni, és magamban hurcolni azt a sokszáz évet, minden örömével és gyalázatával. Azért így persze kényelmesebb, a sok hercehurca nélkül, befogadóként átélni ezt az órát, de önkéntelenül felötlik bennem egy minapi beszélgetés két cigány költő között: az egyikük csendesen, mégis eltökélten vallotta, hogy ő büszke a cigányságára, a másik pedig, hogy irigyli ezért, én meg irigyeltem mind a kettőt, vagy legalább másfelüket, (ez is szép, mi?, magyarhonban irigyelni egy cigányt) mert ilyen verset, amit felolvasott, ha belegebedek se fogok írni soha, mert talán igaz, amit régen hallottam, hogy az igazán mély dolgokhoz szenvedni kell, persze hamis lenne csak azért szenvedni, hogy valami nagyot alkossak (pl. jó jazzt játsszak), de a végén mégiscsak azt gondolom, hogy ha elölről kezdhetném, biztos zenész lennék, fekete, fehér, sárga vagy zöld, teljesen mindegy, csak szóljon.
Kicsit elsodort a muzsika.



Megfogadtam, hogy nem hozom szóba, erősen küzdöttem, hogy azért sem, erre mégis. A négy zenész átlagéletkora nagyjából 63 év. Gonda János 2004-es Jazzvilág c. könyve még csak meg sem említi egyiküket sem. Gondolom, e tény nem őket, inkább a hazai jazzviszonyokat minősíti.



*****
A Joe McPhee Quartet szeptember 5-én lépett fel az A38 állóhajón. A rajzok Becsey Zsuzsa munkái.