Mert van az élet hétköznapi síkja, melyben oly sokféleképpen élhetjük meg a női szerepet, amennyi nő van e világon, mindenki másképpen nő; de van valami, ami bennünket, nőket, egy fénypontban összefon.

Mert van a negatív, de ettől még csak a dühös nők vagyunk: féltékenyek, vagy azok, akik sérelmükben visszahúzódtak. A megbántottak. Vagy az a nő, akit elhagytak. Toporzékolunk, sírunk, elbújunk a világ elől, kiborulunk, és van, aki egy sötét verem mélyére taszítja magát és a depressziót vonja magára hideg takarónak. A legtöbben a harag és a düh fogságában sértetten, némán üvöltenek. Szájukat belülről rágják, és az elfojtásaik vulkánján csücsülnek, mosolyogva.
Életek sorát lehet így leélni, többet is, mire feszíteni kezdi a vállaid a zárka szűkössége és a rácsok ráncai vájódnak az arcodba.



Jöhet a botox-kezelés, a legmélyebbre ható ránctalanító krémek és a szépítő kúrák, a rácson még befér, de a válladon a zárka nyomása nem szűnik, sőt, erősödik, és megjelenik a fékezhetetlen indulat is, a terhek húzzák, szinte leszakítják a válladat és görcsbe rántják a hátadat. Ordítottál már? Ordítottál már úgy, hogy felszabadítottad a bőröd eltömődött pórusait a régi kacatoktól, az elöregedett szokásoktól? Ordíts, hogy lélegezhess! Szabadítsd ki a lelkedet.



A nő, aki megtanulta, hogyan nyomja el a maga legbelsőbb értékeit, megtanulta, hogy egy mosoly, mint alapozó takarja el fájdalma rejtett zugait; a nő, aki megtanult magába hallgatni és megtanulta, hogyan fojtsa el magát; fojtogatja szépségét, könnyed járását, gyermeki csengő kacaját, azt, amivel a madarakat szólítani tudja a fákon: a nő. Elfeledte, hogy dalával a világ madara lehet ő. Ehelyett szíve törzsébe véste a megtanultat, a bűnt, mert ő nő, mert nőként érkezett e földi világba; megtanulta elrejteni legszentebb fényét, díszét az éjszakának, sugarát a nappalnak, megtanulta elfedni csillagát szemének, ringását csípőjének: a nő.



Remeg a gyomrod és a könnycseppjeid a torkodból ugrásra készek, hogy megadják magukat szemed kútjainak. De amikor az élet vize lemossa az alapozókrémed és feltölti megélt életed mély barázdáit: ráncaidat, és a szádban megjelenik az ős vizek és tengerek, a végtelen óceánok íze, akkor, abban az egy cseppben, megtérhetsz magadhoz: felismerheted magadat − a Nőt.

A Nő a világ szent teste, kinek a szeretet szent fényéből szőttek földi életet.

Nő vagy, küldött, ki tápláló fényeddel gyermeket növesztesz és férjnek adsz erőt a legnehezebb percekben is. Nő vagy, az életet földre hozó, és a földet élettel megszentelő: a Nő. Rázd meg ágaidat, csengesd hangodat, ontsd fényedet és áldd meg földi léteddel az életet, mert Nő vagy: a Nő!