"..Jöjj, kés, napfény ízű penge,mint tócsa, szárad föl a félelem,
hasíts belém ébredést reggelente,
kitárulok, szavakra képtelen."
Kiss Judit Ágnes 2008. október 18-án szombaton részesült a Déry-díjban. Ez alakalomból is köszöntjük a költőt, akinek itt néhány, lapokban máshol már megjelent verse mellett egy nyomtatásban nem olvasható verse is szerepel.
Irgalommal ápolt
ébredtem, mégis felhasítanak,
szemembe napfényt vágnak, sárgán, bőven
ömlik nyomukban fényetört patak.
Átkelni rajta, vizén és sarán,
hólyagzott lábú expedíció,
tizenhat óra? huszonnégy talán
a háromdimenziós vízió?
Számra, nyitottan tátogó sebemre
az éjszaka simít majd ragtapaszt,
olvadó álom szemhéjamra kenve
az alkalom, mit mindig elszalaszt
az ember, kékeszöld szárnyú madár,
csőrébe kap, a földtől elszakít,
sólyom az égből, zuhan a halál,
hátamba vájja fényes karmait.
Halált ne még! Csak kisöccsét, az álmot,
könnyű kezét szétszabdalt testemen
eltűröm, mindig irgalommal ápolt.
Még lüktet a lét. Még kell küzdenem.
sebembe istent szórok, hallgatok,
a kések éle arcomon kicsorbul,
hideg acélt rügyeznek a napok
ágai, a fém, hallom, megcsikordul,
A csönd, a kockás takaró beburkol,
zsebemből istent szórok. Nincs titok,
mit meg nem fejt a fájdalom, tudom jól,
míg új sebeket, ajtókat nyitok
magamba. Jöjj, kés, napfény ízű penge,
mint tócsa, szárad föl a félelem,
hasíts belém ébredést reggelente,
kitárulok, szavakra képtelen.
macsót, lovagot, szépfiút,
végül úgyis a gyermeked lesz,
öledbe vágyik, s nincs kiút
ebből a kényszer-anyaságból,
szívedből szívja a tejet,
és mint vak kismacska, nyivákol –
a férfi mind csak kisgyerek.
Mint óvodás a homokvárat,
épít izmot vagy karriert,
de kérj egy apróságot, fáradt,
unott lesz rögtön és ijedt.
Nem lesz társad, és nem lesz hősöd,
magad vagy csatába menet
utóvéded és előőrsöd,
a férfi mind csak kisgyerek.
Most rád hasal, harapja nyelved,
magáról úrként álmodik,
ha nedve kiömlött, elernyed,
s már alszik, nyála is folyik.
Mert nő vagyok, oltalmat vágynék,
de megtanultam, nem lehet,
hiába szerelem, jó szándék,
a férfi mind csak kisgyerek.
Herceg, ha sértő, amit mondtam,
hajtsd az ölembe a fejed,
csak altató volt, mit daloltam,
hogy minden férfi kisgyerek.
(forrás: Balkon.c3.hu; in Szombathy Bálint: Énkorbácsolások)
mikor még nincs egy centi sem,
nem szólhat érte Requiem,
nem volt erénye, bűne sem,
nem volt leány és nem fiú,
emberke volt csak: embrió.
Idő se volt, hogy rossz vagy jó
legyen, s nem volt az élete
több, mint néhány nap a mélyben
vergődni gyűlölt-névtelen,
vakon a vak anyaméhben.
Látjátok, feleim mikroszkópotokkal?
Látjátok, feleim képernyőiteken?
Látjátok, feleim szeme(tese)tekkel,
ki csak kórházi hulladék,
kit saját anyja sem kímélt?
Ki mondat érte szentmisét
vagy legalább egy fél imát?
Bölcsője fehér fémvödör,
koporsója üres gödör,
s halált is csak némán kiált.
Ne mondjátok, hogy mennybe szállt!
Lehetett, már nem lesz sosem
Mozart, da Vinci, Bach, Gauguin.
Sárból vétettünk, por leszünk,
és hamu, mégis van idő
a kettő közt, miből kinő,
mint gyomnövény, az életünk,
csak neki nincs egy perce sem
arra, hogy legyen, ittlegyen.
Látjátok, feleim... hogy láthatnátok,
mikor akkorka még csak, mint egy rizsszem,
és sose lesz nagyobb... ( – Ó, szánj meg, Isten!)
Az elvetetett magzatok
és az elvetett asszonyok
sikoltását ki írja le,
ha meg sem lehet hallani,
ha átkaikat sincs kire
eltorzult szájjal mondani,
ki emeli fel őket, hogyha mint
a hó, omlik fejükre az iszony?
Kyrie eleison. Christe eleison.
