„Nem az a kérdés, a férfi tud-e egyenrangú lenni velem, hanem az, megengedi-e, hogy én egyenrangú legyek vele. Ez állandó kérdés.” − Feldmár András a Feldmár Intézetet és a Feldmár Iskolája Nőknek programját mutatva be nyílt terápiát tartott Nagy Kriszta Tereskovával. A terápia első üléséről szerzett élményekről, férfi és nő számára ideális viszonyáról, az alkotó szereplehetőségeiről kérdezte a festő-énekesnőt Czapáry Veronika.
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
(József Attila: Kopogtatás nélkül)
Nagy Kriszta Tereskova: Gyógyít, amikor dolgozom. Ha rosszul érzem magam, két dolog van, ami kihúz ebből a gondolatmenetemből: a festés és az írás. Ha van egy szorongásos időszakom, elkezdek dolgozni, a festményeim által úgy érzem, eljutok az emberekhez. Más nem segít. Ha lenne egy férfi az életemben, aki nincs, az is gyógyítana. A magányról azt gondolom, nem vagyok egyébként magányos már, egyedül vagyok, és ezt tudják enyhíteni mások is, mint férfiak, de egy társat kell megtalálnom. Egy férfit, mert én nő vagyok és az isten egymással együtt és egymásnak teremtett.
Cz. V.: Ha találkoznál egy férfival, aki el tudná mulasztani a magányodat, nem lenne szükséged a művészetre?
N. K. T.: A művészet leképezi azt, ami van. Ha holnapután történik velem valami jó, akkor a művészetem arról fog szólni. Akkor fog jó dolog történni velem, amikor veled is. Nagyjából egyfajta dolgot érzünk mindannyian. Ezért, amikor a képeimet, a műveimet nézik az emberek, érezhetik, olyan mintha a saját problémáikról beszélnénk, mert egyforma problémáink vannak. Persze vannak különbözőségek, ha a barátnőm szül, neki pelenkáznia kell, amit nekem nem, de azt gondolom, minden kornak van egy erős specifikuma. Az történik velem, ami mással is. Ha egyszer jobbra fordul a világ, művészet akkor is lesz, csak talán nem lesz ennyire fájdalmas, amilyennek Feldmár András látja, ha ezt te is fájdalmasnak látod.
Cz. V.: Én nem látom fájdalmasnak.
N. K. T.: Akkor jó. Nem kell a művészethez meghalni, művészet mindig van és mindig működik. Akkor hal meg, ha már nem tudsz figyelni és elveszted esetleg a befogadóképességedet. De amíg van kifele érzékelő csápod, addig a művészet tud beszélni.
Cz. V.: Az ennyi idős nők, mint mi, gyakran találkoznak azzal a kérdéssel, milyen lenne, ha megtalálnák életük párját. A női művészeket gyakran illetik az őrültség bélyegével, ami a művészetben sikeres szereplehetőség, a magánéletben azonban nem, mert az olyan férfiak, akikre vágynak, nem tartják partnernek őket.
N. K. T.: Feldmár azt mondja erre, nem lehetetlen. Nekem is nagy kérdés ez. Nőnek lenni, ma teljesen más feladat, mit száz évvel ezelőtt volt. Művésznek, művésznőnek lenni szintúgy. Száz évvel ezelőtt nem volt annyi nő a művészetben, mint most. Kinyíltak a kapuk, be lehet férkőzni. Ha engem visszakódolnának kétszáz évvel ezelőttre, művész akarnék lenni és nem hagynák, már nem élnék. Tényleg az őrültek házába kerültem volna. Mivel egy művész fura ember, ténykérdés, hogy nincsen eléggé kitalálva, milyen, ha egy nő művész. 
N. K. T.: A férfi művészek ilyenkor általában találnak maguk mellé egy társat, mert a nő úgy kódolja magát, mint egy cseléd, ezért a férfinak könnyű ilyet találni. Visszafelé már nehezebb. A férfiak nem gondolják magukról, hogy cselédek lennének. Az a véleményem, hogy Picasso mellett a nője vagy a női bizonyos szempontból cselédek voltak. Roppant fontos hátország voltak neki. A több ezer éves női szerepekből sokkal inkább következik ez, mint az, hogy egy férfi álljon be egy erős és tehetséges nő mögé. Nehéz Magyarországon női művésznek lenni. Talaj nélkül élni fárasztó és pszichésen súlyosan megterhelő feladat, nem lehet egyfolytában repülni, néha egy időre le kell szállni a földre. Vannak zoknik és harisnyák, amiket ki kell mosni, számlák, amiket be kell fizetni − Picassónak ezeket talán elintézték mások. Helyettem nem teszi meg senki. Nehéz találni olyat, aki megérti, ha egy művész egy picit olyan, mint egy vadállat, és nem szégyelli.
N. K. T.: Az a férfiszerep még nincsen kitalálva, ami összepasszolna az én női szerepemmel. És vagyunk így páran. Sokat szenvedünk. Egy színésznőnek talán könnyebb, mert ők az utóbbi pár száz évben jobban simultak az általánosabb női szerepekhez. De a festők, vagy az írók, a tipikusan nem női szakma művelői, furcsán hangzik, de sokkal problémásabb helyzetben vannak. Én például abszolút abban vagyok. A terápián el is hangzott, hogy akkor kezdődtek a bajok, amikor sikeres festő lettem. És főbb szerepeim szerint inkább lettem festő, ez kitöltötte az életemet, sokkal inkább, mint a főzés, mosogatás, vagy a csávómért való rajongás. A gondok itt kezdődtek, ami eddig nem volt ennyire határozottan kimondva, mint itt a terápián.
Cz. V.: Mint sikeres festő nehezebbnek érzed egy olyan férfit találni, aki az adott kapcsolatban nem a cseléd szerepében lenne, hiszen az megint egy elnyomás, hanem mint egyenrangú partner, szeretetet adna?
N. K. T.: Nem tud egyenrangú lenni. Hogyan lehetne egyenrangú Picasso és a felesége? Bizonyos szempontból egyenrangú, mindkét ember, de vannak alapvető különbségek. Egyenrangú egy tigris és egy ló? Persze egyenrangú. Csak a tigris megeszi a lovat, a ló meg füvet eszik.
Cz. V.: De ha egy olyan férfit találnál, aki biztos öntudattal rendelkezik?
N. K. T.: Ha egy erős férfit találnék, akinek nincs komplexusa, megoldódna pár dolog. Régi magyar sámánkönyvekben olvastam, hogy egy férfi sosem fitogtathatja az erejét egy nő előtt. Hiszen ő az erős, ez nem kérdés. Ezt a mai férfiak nem tudják, mert gyengék. Ha erősek lennének, nem lenne probléma egy erős nő mellett állniuk. Olyan férfiakat látok magam körül, akik beijedtek attól, hogy engem erősnek hisznek. Egyébként nem vagyok erős, éppen haldoklom. Abból a szempontból erős vagyok, hogy még nem haltam bele. A szervezetem erős, de nem élek jól. Nem hívnám életnek azt, amit olyankor csinálok, amikor nem festek. Inkább valami beteg létnek, ha nem is vegetációnak.
Cz. V.: Tehát egy állandó harc van benned a túlélésért. Viszont az egyik probléma, hogy a férfiakat úgy szocializálták, képtelenek egy erős nő mellett létezni.
N. K. T.: Hát hogy szocializálták volna szegényeket, ha kétezer éve így van? Egy férfi hazamegy és várja, hogy jöjjön a szeretet. Ha viszont egy nő megy haza, neki az a dolga, hogy ő legyen az, aki adja a szeretetet és várja a férfit. Nem az a kérdés, a férfi tud-e egyenrangú lenni velem, hanem az, megengedi-e, hogy én egyenrangú legyek vele. Ez állandó kérdés. Sokszor mondtam már, hogy valami rossz lett a története folyamán az emancipációból. Valamelyik nap megnéztem egy filmet a tévében, a szüfrazsettekről szólt: ahogy a nők a börtönbe, a dologházba kerültek és éhségsztrájkoltak, az orrukon keresztül etették őket, nagyon kemény harcokat vívtak. Őszintén tisztelem őket, hogy ezt az egészet elintézték nekünk, de most még több dolgunk van ezzel. Hiszen teljes képtelenség: ha visszavisznek ötszáz vagy ezer évvel az időben, és valaki azt mondja, nem tehetem azt, amit akarok, természetes, hogy ezt nem tudnám elviselni és belebolondulnék. Ezen változtatni kellett. Lehet, hogy vannak túlkapásai a feminizmusnak is, de a francia forradalomnak is voltak túlkapásai, egy idő után egymást fejezték le. Vannak nők, akik ezt rosszul használják, például, akik beperelnek egy férfit azért, mert előreengedi őket az ajtón. Ők lefejezik egymást a nőtársaikkal és saját magukkal együtt.
Cz. V.: A patriarchális társadalmi rend keretei között nehéz kialakítani, hogy miközben te egy erős nő vagy, vagy, úgymond, sztár − amit kimondott Feldmár −, vagy egy sikeres festőnő jó egzisztenciával, lehetsz sérülékeny, depressziós, lehetnek problémáid, és ezt az adott szituációban egy férfi tudja kezelni.
N. K. T.: Valami ilyesmi.
Cz. V.: Feldmár András szerint ezekben az esetekben sem vagy egyedül. A terápián, amit te most nyilvánosan vállaltál, pedig most találkoztatok először...
N. K. T.: ...tényleg most találkoztunk először...
Cz. V.: ...Feldmár András azt mutatta meg, hogy van önálló léted, szabadságod, ami által megnyílnak a kapuk. Lehet, hogy van egy olyan férfi, csak épp ezerből három, s talán éppen nem jó helyen keresed.
N. K. T.: Én azt gondolom, ha veszünk egy férfit, aki olyan nőre vágyik, mint én, akkor nagyon sokat kell keresnie. Ritka az olyan nő, amilyen én vagyok. Ha visszafordítjuk, én is egy olyan ritka ember keresek, aki egy ilyen ritka embernek tudna párja lenni, neki is nagyon sokat kell keresnie. Keresnie kell-e vagy majd jön magától, erre nem tudom mit válaszolt András.
Cz. V.: Nem válaszolt, azt hiszem. Visszakérdezett, hogy az ember miért kopogtat a lehetetlen ajtókon. Ott vannak azok az ajtók, amik kinyílnának, csak pont azokat nem veszi észre.
N. K. T.: Én is kopogtattam sokat ilyen kapukon. De úgy néz ki, fél évvel ezelőtt be tudtam fejezni a kopogtatást. Nem vagyok benne biztos, ha a Feldmár holnap meghalna, akkor olyan jól meglennék a kopogtatás nélkül.
Cz. V.: Talán nem hal meg. Az is valószínű, hogy ezt a terápiát folytatni fogjátok...
N. K. T.: Nem valószínű, hogy nem fog meghalni. Ugyannyi az esély rá… sőt, én is meghalhatok. Egy napon is meghalhatunk a Feldmárral.
Cz. V.: Az nagy hír lenne a tévékben és a festményeid árai is felszöknének...
N. K. T.: Nem, az nem eshet meg. Van egy végrendeletem: az el nem adott képeim halálom pillanatában elégetendők. Nincs ilyen, hogy előveszünk egy képet és az milliókat ér. Majd milliót ér, amiért nekem már egy csomó pénzt kifizetettek. Nincs ingyen cirkusz, lekopás van. Az itt kiállított Sebes képek sorozatomból 18 képből 6 elkelt − ha ma meghalok, akkor a maradékot el kell égetni.
Cz. V.: Ma kelt el hat?
N. K. T.: Nem, az utóbbi három hétben. A gyűjtőim egy kiállítás megnyitóra szoktak eljönni és ott látják meg a képeket, de most tudták, hogy ez más lesz, ezért előre érdeklődtek.
Cz. V.: Az elkelt, amin a vasaló van?
N. K. T.: Igen. Valószínűleg azért az a kedvenced, mert a vasaló egy nagyon női eszköz, ami megégethet téged. Vannak dolgok, amik nem feltétlenül ennyire női eszközök: van olyan kép, ahol csak egy virág van.
Cz. V.: Az a másik kedvencem, a babás.
N. K. T.: Képzeld el, hogy Andrásnak, amikor elkezdtünk levelezni, mondtam, nem mehet így tovább, hogy nekem nincsen fizikai ügyem ebben az egészben, fogok venni egy bábut, egy babát, aminek András lesz a neve. Ez az a baba, úgy hívják, András. Átküldtem neki, hogy megnézze, s ő azt írta, szép, de hasonlít-e rá? Írtam, hogy igen, hasonlít, mert ez egy lány baba, ő pedig olyan, mintha egy anya lenne, amire azt írta, azért, mert egy jó terapeuta olyan, mint egy anya. Örülök egyébként, hogy miközben Feldmár Andrással beszélgettem, mondott egy szép mondatot az anyjáról, életében először Magyarországon. Mindig rossz emlékeket hoz elő, hogy az anyja őt nem szerette és hasonlókat, de most egy pozitív történetet mesélt el. Azt hiszem, hozok ki Andrásból jó dolgokat.
Cz. V.: A történetmesélései egy olyan terapeuta pozíciójába helyezik, aki nem akarja eljátszani, hogy mindentudó. Hajlandó beszélni az érzelmeiről.
N. K. T.: Ez a zseniális Andrásban. Annyira bátor ez az ember! Voltak előadásai régebben, amiket végighallgattam, s amelyeken elmesélte, hogy az első néhány terapeuta közül, akikhez járt, volt egy, akivel véletlenül összetalálkozott egy étteremben és az nem köszönt neki. Megkérdezte tőle, miért nem, ő pedig azt mondta neki, ’én a rendelőn kívül téged nem ismerlek. Én magánemberként számodra nem létezem’. Az Andrással kapcsolatban sok olyan dolgot megtapasztalok, amit orvosoktól, terapeutáktól, pszichiáterektől nem, mert tartani akarják magukat egy komoly szerephez. Az András fittyet hány erre.
Cz. V.: Nagyon sok terapeuta beléd rúg és megkérdezi: ’milyen traumákat ébreszt benned, hogy beléd rúgtam’?
N. K. T.: András egyetlenegyszer sem rúgott belém. Én viszont sokszor viselkedtem úgy Andrással a leveleimben, például ennek a dolognak a megszerveződése kapcsán, amikor azt mondtam, András, sajnos konfrontálódni fogok veled / veletek. Azt mondta, tedd. Nem azt mondta, hogy ne csináld már, így hálálod meg ezt az egészet, hanem azt írta, hogy tedd. A performansz úgy volt az elején, hogy fizetős lesz, és megijedtem, hogy azok az emberek, akik engem fogyasztanak, ehhez nincsenek hozzászokva, nem tudják kifizetni. Elég volt csak makkannom egyet és azt mondták, jó, ingyenes lesz. Két napja meg is hirdették, hogy ezért nem kell fizetni. Lehet, hogy egy csomó pénztől elbuktak, de én így éreztem biztonságban magam, és megadták nekem az esélyt. Mondhatták volna, hogy sajnáljuk, nem így volt megbeszélve, ezen már nem tudunk változtatni. Amikor azt mondtam, András, konfrontálódni fogok veletek, azt mondta, szállj szembe, mert ő nemcsak arra tanít, hogy védd magad, hanem amikor vele szemben érzed úgy, hogy ezt kell tenned, akkor is megengedi. Nem olyan, mint egy jó barát, aki azt mondja, küldd el a csávód, mert megharagudott rád, hiszen nem főztél neki. Ha azt mondod a barátnődnek, ’figyelj, nem csinálom meg, amit megígértem’, akkor azt mondja, ’de megígérted’. Ha erre az a válaszom, hogy ’ne szívass, most tanítottad meg, hogy visszavonhatom az ígéreteimet’ akkor hamar kiderül, hogy ’mindenki mással, csak velem nem’. Az Andrással nincs ilyen élményem: amire ő tanít, azt vele szemben is használhatom.
Cz. V.: Egy terápiás kapcsolat pontosan azért más, mint egy barátság, mert az ember barátai nem tudnak függetlenedni tőle. Ha azt mondod egy barátnődnek, hogy ’menj a francba’, akkor megsértődik, viszont, ha ezt a terapeutádnak mondod, ő visszakérdez: ’most mit érzel? miért mondod ezt?’, és innen is új terápiás helyzet kezdődik.
N. K. T.: Én mondjuk nem mondanék ilyet a terapeutámnak. A barátaimnak már sokszor mondtam. Amikor a barátaimnak arról mesélek, valakit elküldtem, mindig mellém állnak, de ha őket küldöm el, már nem megértőek, megsértődnek. Biztatnak olyan szituációban, amit, ha velük kapcsolatban próbálok használni, akkor ugyanúgy hárítanak.
Cz. V.: Mert belevonódtak a személyes életteredbe. Egy terapeuta objektív külső szemszögből néz, függetleníteni tudja magát.
N. K. T.: Jó esetben.
Cz. V.: Ha egy profi terapeuta és azt mondod neki, menj a francba, nem veszi fel, hanem visszakérdez.
N. K. T.: Én is szeretnék kérdezni valamit. Ezt még senkitől sem kérdeztem meg ma. Nézőként nem voltatok kiszorítva?
Cz. V.: Egyáltalán nem. Volt egy jelenet, amikor sírtál, többször majdnem én is sírtam. Szerintem csodálatos lépés, hogy felvállaltad a nyilvános szereplést, nekem rengeteget adott arról, hogyan működik egy terápia. Megrendítő volt, amikor azt mondtad, milyen jó viccnek tűnt, hogy sírni fogok és tényleg sírtál. A pszichoterápia segítségével a dolgok talán megoldhatók. András azt kérdezte, miért nem írsz, és azt válaszoltad, mert azt egyedül kell. Amikor festesz, nem vagy egyedül?
N. K. T.: De igen. Ám én most megcsináltam, hogy ne legyek egyedül. Elutaztam anyámhoz vidékre. Odamentem a mamám 60 négyzetméteres lakásába és a drapp szőnyege szélén festettem, míg ő ott szuszogott valahol. Nem tudtam elviselni az egyedüllétet. Olyan kapcsolatot alakítottam ki vele, amiről az András beszélt, hogy társaságom legyen, de egyedül is tudjak lenni. Kimehetett a szobából, meg lefeküdt a másik szobába aludni, de azért kellett, hogy otthon legyek nála, mert nagyon elegem lett abból, hogy cseléd vagyok, igaz, a saját cselédem, de nem tudtam eléggé dolgozni ahhoz képest, hogy állandóan ennem kellett, wc-re járom, bevásárolnom, elmosogatnom vagy mosnom. Anyám volt az, aki lerakta nekem a szendvicset, mert kellett valaki, aki a hónom alá nyúlt. Olyan magasságokba kell elrepülnöm
Ahhoz, hogy festeni tudjak, ahol nincs kaja vagy tiszta bugyi, aztán vissza kell jönnöm a földre, és akkor nehéz visszajönni. Kell egy… csúnya szó ez a cseléd… de valaki kell. Nem lehet egyedül szülni, egy bábasszony kell hozzá. Ezek a festmények szülések, ők a gyerekek.
Cz. V.: S mit szólsz ahhoz, amit Feldmár András mondott, hogy nem kell az anyukádat megváltoztatnod, s ahhoz, hogy meggyógyulj és teljes életet élj, nem kell az egész világot akarnod megváltoztatni?
N. K. T.: Hát, még nem mondtam le róla.
