Anaïs Nin a szexuális forradalom első hősnője a harmincas évek Párizsában - és a ahuszadik század irodalmában. Naplóit csak a hatvanas években merték közreadni (ezek nyomán készült Philip Kaufman kultikus filmje, a Henry és June), az 1940-ben, rendelésre írt erotikus történetfüzére, a Vénusz deltája is "belső használatra" készült. Az amerikai írónő jelmondata mai fülekhez szól: "Életed merészséged arányában zsugorodik össze vagy tárul szét." - írja a kiadó a fülszövegben. A kötetet Turczi István fordította. Az előszóból, Anais Nin 1940-ben írott naplójából közlünk rövid részletet, melyben fény derül arra, hogyan keletkeztek e novellák.

1940. április

Egy könyvügynök havi száz dollárt ajánlott fel Henry Millernek, hogy írjon erotikus történeteket. Dantei büntetésnek tűnt Henryt arra ítélni, hogy erotikus történeteket agyaljon ki oldalanként egy dollárért. Fellázadt, mert abban a pillanatban éppen nem volt rabelais-i hangulatban, mert rendelésre írni olyan, mint a kiherélés, mert ha úgy kell írni, hogy valaki leselkedik a kulcslyukon, elvész a különös kalandok szabadsága és gyönyörűsége.

1940. december

Henry mesélt az ügynökről. Néha együtt ebédeltek. Az ügynök kéziratot vásárolt Henrytől, majd azt javasolta, írjon valamit egy idős és gazdag ügyfele számára, akiről csak annyit tudott mondani, hogy az erotikus irodalom iránt érdeklődik.
Henry boldogan, viccelődve látott hozzá. Vad történeteket talált ki, melyeken jókat nevettünk. Kísérletképpen vágott bele, és elsőre könnyűnek tűnt a dolog. De egy idő múlva beleunt. Egyetlen olyan témához sem akart hozzányúlni, amelyet a saját munkájához tartogatott, így kénytelen volt erőszakot tenni a fantáziáján, a hangulatán.
Soha, egyetlen szóval sem kapott visszajelzést az ismeretlen vevőtől. Talán természetes, hogy az illető nem akarta felfedni kilétét. De Henry ugratni kezdte az ügynököt. Létezik ez a vevő egyáltalán? Vagy az ügynök a maga számára rendeli az írásokat, hogy így vidítsa fel bús életét?
Ők ketten egy és ugyanaz a személy volnának? Henry és én sokat beszélgettünk erről, tűnődve és jókat mulatva.
Ekkor az ügynök bejelentette, hogy ügyfele New Yorkba érkezik, és Henrynek találkoznia kellene vele. De a találkozó valahogy mégsem jött létre. Az ügynök egyébként mindig részletesen beszámolt róla, hogyan küldi légipostán a kéziratot, mennyit fizet érte, mintha ezekkel az apró részletekkel akarná hitelesíteni azt az állítását, hogy az ügyfél igenis létezik.
Egy nap az ügyfél dedikált példányt kért a Fekete forrás-ból.
– Úgy emlékszem – fordult Henry az ügynökhöz –, azt mondta, az öregúrnak megvan az összes könyvem dedikált példánya.
– Ezt a kötetet elvesztette.
– És kinek dedikáljam? – kérdezte Henry ártatlanul.
– Írja azt, hogy „kedves barátomnak”, és alá a nevét.
Néhány héttel később Henrynek szüksége volt a Fekete forrás-ra, de egyetlen példányt sem sikerült találnia. Gondolta, kölcsönkéri az ügynökéét. Bement hát az ügynök irodájába, s mivel a titkárnő arra kérte, hogy várjon, Henry böngészni kezdett a könyvek közt. Meglátta a Fekete forrás-t, kihúzta. Az a példány volt, amelyet „kedves barátjának” dedikált.
Hamarosan belépett az ügynök, s Henry nevetve elmesélte neki, mit talált. Az ügynök ugyancsak jókedvűen magyarázkodni kezdett.
– Igen, igen, az öregúr türelmetlen volt, nem tudta kivárni a maga dedikált példányát, úgyhogy elküldtem neki a sajátomat. Gondoltam, majd kicserélem, ha az öreg legközelebb New Yorkba jön.
– Sohasem voltam még ilyen zavarban – mesélte Henry, amikor találkoztunk.
Henry az öregúr véleményéről is faggatta az ügynököt, aki így felelt:
– Minden nagyon tetszik neki, mindent nagyszerűnek tart. De jobban szereti, ha egyszerűen elbeszéli az eseményeket, és nem elemezgeti őket, nem filozofálgat.
Henrynek azért kellett a pénz, hogy elutazhasson. Azt javasolta, hogy amíg távol van, írjak én helyette. Úgy éreztem, nem akarok semmi eredetit közölni, ezért elhatároztam, hogy kitalált és másoktól hallott történetek keverékével állok elő, azt a látszatot keltve, mintha az egész egy nő naplója volna. Az ügynökkel sohasem találkoztam. Arról volt szó, hogy elolvassa az írásaimat, és tudomásomra hozza, tetszettek-e neki. Ma megcsördült a telefonom.
– Nagyon jó, de hagyja ki belőle a költészetet, és az ágyjeleneteken kívül minden leírást – mondta egy hang.
Így aztán elkezdtem ironizálni, kitaláltam mindenféle szokatlan, túlzó dolgot, s azt hittem, rájön, hogy gúnyt űzök a nemiségből. De nem tiltakozott. Naphosszat tanulmányoztam a könyvtárban a Káma-szútrá-t és hallgattam barátaim különös kalandjait.
– Kevesebb költészetet – mondta a telefonban a hang –, szorítkozzon a tárgyra.
De érzett-e már valaki gyönyört klinikai esetleírások olvastán? Nem tudja ez az öregúr, hogy a nyers testiségnek a szavak adnak színt, zenét?
Nyomban reggeli után mindig leültem, hogy megírjam az aznapi erotika-adagomat. Egy reggel ezt gépeltem:
„Volt egyszer egy magyar kalandor…” Sok jó tulajdonságot adtam neki: szépséget, finom eleganciát, férfivonzerőt, színészi adottságot, nyelvtehetséget, fondorlatos észt, szerencsét a bajban, a kötöttségek és a felelősség elhárításának ragyogó képességét.
Újabb telefonhívás.
– Az öregúr elégedett. Csak az ággyal foglalkozzon. Hagyja a csudába a költészetet.
Ez indította el az „erotikus naplóírás” járványát. Baráti körünk lázasan írta szerelmi élményeit, kitalált, kihallgatott, orvosi könyvekben és a Krafft-Ebbingben olvasott történeteket.
Mulatságos beszélgetéseket folytattunk. Valaki elmondott egy történetet, és a többieknek ki kellett találniuk, igaz-e vagy sem. Vagy hihető-e. Na, ez hihető?
Robert Duncan azt ajánlotta, hogy amit kitaláltunk, azt vessük mindjárt alá a gyakorlat próbájának, hogy megerősíthessük...