"Cirma a vállamhoz simul, Garfilda a hónom alá fészkeli magát. Nedves orrukat az alvópólómhoz nyomják, és hálásan dorombolnak. A dorombolás egyre halkul, nevetést hallok, Boróka nevet hangosan, bringázunk a parkban. Boróka olyan sebesen nyomja a pedált, hogy már el is hagy engem. Picit megbillenti a fejét, mikor hátrafordul, a mozdulattól kicsúszik kis piros sapkája alól egy elszabadult barna hajtincs, és mókásan meglibben kipirult arca előtt."- A Boróka című írás különdíjat nyert az Évszakok pályázatán - a novellát ICA Műhelyében Bódis Kriszta kísérő soraival közöljük.Vedresné Nagy Ibolya: Boróka
Tizenhárom éves elmúltam, már igazán ellehetek itthon magamban éjszakára − mondja anya, mikor rám csukja az ajtót minden második szombaton, vagy néha még gyakrabban is.
Most is itt hagyott megint, nézzem a TV-t vagy olvasgassak, vagy ott a számítógép, cseteljek a barátnőimmel. Vagy hallgassak zenét. A nagyim mesélte, hogy őt is majdnem minden szombat este magára hagyták a szülei, mikor átmentek táncolni a szomszédos házban levő vendéglőbe. Nyáron kinn szólt a zene az udvaron, − nagyi úgy mondta, a kerthelységben − át is hallatszott hozzá. Nagyi még nagyon kicsi volt, talán 8 éves lehetett. Mégsem kellett lefeküdnie a rádiómese után, hanem meghallgathatta a szombatesti Táncoljunk! című műsort, ami éjfélig tartott. Odakuporodott a rádió mellé, maga elé tette a rádióműsort, amiben már jó előre aláhúzgálta kedvenc dalait. Mutatóujjával követte a címeket, minden dalt jól ismert már, de azért külön örült, ha valamelyik kedvence következett. Próbált nem gondolni arra, hogy egyedül van a lakásban. Jó hangosra csavarta a rádiót, hogy ne hallja, ha megreccsen egy bútor. De a szívét még így is gyakran hallotta hangosan dobogni. Nyári éjszakákon azért ki-kiszaladt az udvarra, hallgatta a vendéglőből áthallatszó zenét. Csak egy alacsony vályogfal választotta el udvarukat a vendéglő udvarától. Néha, mikor már kezdett félni magában, kivitte a konyhából a kis sámlit, kivonszolta a hokedlit − ez valami konyhai székféle volt − a sámliról felmászott a hokedlire, és átleselkedett a kerthelységbe. Mikor végre felismerte szüleit a félhomályban táncoló párok között, megnyugodva visszament a rádió mellé. Éjfélkor, mikor vége lett a tánczenének, és szerbül kezdtek híreket mondani, kikapcsolta a rádiót. Gyorsan ágyba bújt, de még el sem szunnyadt, mikor megnyugodva hallotta, hogy szülei már haza is értek.
Hát én nem leskelődhetek anya után, de nem is vagyok már nyolcéves. Nem félek akkor sem, ha megreccsen egy bútor, de volt már úgy, hogy valaki későn este
megzörgette a földszinti ablakot. Akkor egy darabig nekem is hangosan dobogott a szívem, de szerencsére ez nem ismétlődött meg többé.
Most csend van a szobámban, anyáék csak nemrég mentek el. Nem döntöttem még el, mit is csináljak ma. Hajnal felé szoktam csak elaludni, mikor már tudom, anya nemsokára benyit hozzám. Mert elsőre mindig az én szobámba kukkant be azért.
Néha Móci bácsi már délután eljön anyáért, vacsorára is itt marad, és csak azután mennek el együtt. Móci bácsinak csak én, magamban nevezem Tamást, mert gyakran hajtogatja azt a szót, hogy „módszeresen”. Mert ő nem is nagyon bácsi még, alig múlt harminc. Fiatalabb sokkal, mint anya. Anya már 39 is elmúlt, de ő még így is nagyon csinos. Főleg, ha kifesti rózsaszínre a szemhéját, szájára szájfényt tesz és miniszoknyát vesz fel. Én is szeretnék olyan csinos lenni, mint anya, de én sajnos egyáltalán nem hasonlítok rá. Elég kövér vagyok és sok pattanásom is van. Nem vehetek fel miniszoknyát és haspólót sem. Ilyenkor este is, mikor egyedül vagyok, előkeresem a süteményes dobozt, és a hűtőt is gyakran nyitogatom. A lecsukható rekeszben mindig tart anya finom csokikat. Ha eszegetek, az idő is gyorsabban telik.
Nyáron jó volt, akkor elutazhattam két hónapra a nagyihoz, nála olyan jó, együtt sütünk, főzünk, járunk strandra, és az utcájában, ahol lakik, több barátnőm is van. De ő sajnos sok kilométerre lakik innen, és messze még a tavaszi szünet is.
Van nekem két macskám, a Garfilda a kisebb, nemrég kaptam. Vörös, puha bundája van, még nincs egyéves sem. Cirma, az öreg kandúrcicám régebben sem maradhatott estére benn a lakásban, de mióta Garfilda egyszer lepisilte anya kedvenc szőnyegét, éjszakára mindig ki kell mindkettőjüket tennem a garázsba.
Én is gyakran hallgatom a cédéket jó hangosan, mint a nagyi kislánykorában, meg nézem a TV-t jó későig. Még jó, hogy sok csatorna van, és éjszaka is van műsor. Mert nagyi szülei hazaértek, mire vége lett a tánczenének, de anya néha csak világosra ér haza, és ilyenkor télen nagyon sokára lesz világos.
Cseteljek a barátnőimmel − mondja anya gyakran. Szoktam is néhány osztálytársammal, meg telefonon is hívom őket. De azt éjszaka nem lehet. Ősszel, ha anya elment Móci bácsival szórakozni, átmehettem Borókáékhoz a szomszédba. Ott is alhattam az ő szobájában. Megengedték a szülei. Ők nincsenek elválva, mint az enyémek. És neki sincs testvére. Boróka a barátnőm. Őt nagyon szeretik a szülei. Én viszont már nagyon régen nem láttam apát. Miután elváltak, ő elment dolgozni külföldre, és csak kétszer látogatott meg minket azóta. Mi meg nem megyünk ki hozzá soha. Messze él, Amerikában, és drága a repülőjegy. Meg apa még egyszer sem hívott.
Borókával napközben is sokat együtt voltunk. Bicikliztünk itt a parkban, moziba jártunk, vagy csak náluk pusmogtunk összebújva a szobájában. − Miről pusmogtok már megint olyan titokzatosan? − kérdezte gyakran Boróka anyukája. De ősszel egyszer Bóroka nagyon megfázott, és akkor nagyon lázas is lett. Nagyon legyengült, és lefogyott, és nem akartak használni a gyógyszerek. És akkor mindenféle vizsgálatokat csináltak neki, és egy este sírva jött át az anyukája. Azért sírt, mert az orvosok azt mondták neki, hogy a Boróka leukémiás. Akkor még nem tudtam milyen betegség az, de megnéztem egy könyvben, amit anya könyvespolcán találtam. Én is sírtam akkor nagyon. Most egy kékcsempés kórteremben fejszik, éjjel is ég egy kis fénycső az ágya mellett. Kihullott a barna haja, amit mindig olyan mókásra zselézett fel. Kemoterápiázzák. De meg fogják őt gyógyítani, azt mondja a nagyi. Voltam már benn nála többször látogatni, vittem neki egy szerencse-elefántot. Ma este is felhívtam, rögtön miután anya elment. Azt mondta, jobban van, bírt enni vacsorát.
Ma nem maradok fenn sokáig. Behoztam a garázsból Cirmát és Garfildát. Tudom, anya mérges lesz, de én megengedem nekik, hogy hozzám bújjanak az ágyamban. Cirma a vállamhoz simul, Garfilda a hónom alá fészkeli magát. Nedves orrukat az alvópólómhoz nyomják, és hálásan dorombolnak. A dorombolás egyre halkul, nevetést hallok, Boróka nevet hangosan, bringázunk a parkban. Boróka olyan sebesen nyomja a pedált, hogy már el is hagy engem. Picit megbillenti a fejét, mikor hátrafordul, a mozdulattól kicsúszik kis piros sapkája alól egy elszabadult barna hajtincs, és mókásan meglibben kipirult arca előtt.
------------
Bódis Kriszta a Borókáról
Az írásnak mindig tétje van. Megragadni, megfogalmazni élményt és tapasztalatot, érzést, gondolatot úgy, hogy átjöjjön, működjön, hasson. Sokszor a legcsiszoltabb irodalmi szöveg veszti el erejét, ha nem kockáztat, ha nem akar többet korrekt irodalmi mű megalkotásánál.
Számomra azért fontosak a pályázatok, mert meggyőződésem, hogy író bárhol születhet.
Én abban hiszek, hogy az irodalomba olyan sokszínű tapasztalatokat kell visszaengedni, amilyen különfélék mi emberek vagyunk.
Vedresné Nagy Ibolya írásából ilyen hang szól, egy gyermeklány hangja, aki egyes szám első személyű elbeszélőként őszinte és ártatlan. A világot zsigereivel, lecsupaszított idegvégződéseivel éli meg, tapasztalatait nem torzítja, de nem is könnyíti képmutatás vagy önhazugság.
Az író e még kontrollálatlan és romlatlan elbeszélői hangba rejti és a kislány szemszögéből világítja be - egyetlen (ámbár ismétlődő) magányos éjszaka óráiba tömörítve – élet és halál, szeretet, barátság, szerelem, szülő-gyerek kapcsolat traumáit, mélységeit, összefüggéseit. Sűrít, felvillant, dramatizál, olyan észrevétlen írói eleganciával, hogy azzal képes a legösszetettebb módon hatni.
Most is itt hagyott megint, nézzem a TV-t vagy olvasgassak, vagy ott a számítógép, cseteljek a barátnőimmel. Vagy hallgassak zenét. A nagyim mesélte, hogy őt is majdnem minden szombat este magára hagyták a szülei, mikor átmentek táncolni a szomszédos házban levő vendéglőbe. Nyáron kinn szólt a zene az udvaron, − nagyi úgy mondta, a kerthelységben − át is hallatszott hozzá. Nagyi még nagyon kicsi volt, talán 8 éves lehetett. Mégsem kellett lefeküdnie a rádiómese után, hanem meghallgathatta a szombatesti Táncoljunk! című műsort, ami éjfélig tartott. Odakuporodott a rádió mellé, maga elé tette a rádióműsort, amiben már jó előre aláhúzgálta kedvenc dalait. Mutatóujjával követte a címeket, minden dalt jól ismert már, de azért külön örült, ha valamelyik kedvence következett. Próbált nem gondolni arra, hogy egyedül van a lakásban. Jó hangosra csavarta a rádiót, hogy ne hallja, ha megreccsen egy bútor. De a szívét még így is gyakran hallotta hangosan dobogni. Nyári éjszakákon azért ki-kiszaladt az udvarra, hallgatta a vendéglőből áthallatszó zenét. Csak egy alacsony vályogfal választotta el udvarukat a vendéglő udvarától. Néha, mikor már kezdett félni magában, kivitte a konyhából a kis sámlit, kivonszolta a hokedlit − ez valami konyhai székféle volt − a sámliról felmászott a hokedlire, és átleselkedett a kerthelységbe. Mikor végre felismerte szüleit a félhomályban táncoló párok között, megnyugodva visszament a rádió mellé. Éjfélkor, mikor vége lett a tánczenének, és szerbül kezdtek híreket mondani, kikapcsolta a rádiót. Gyorsan ágyba bújt, de még el sem szunnyadt, mikor megnyugodva hallotta, hogy szülei már haza is értek.
Hát én nem leskelődhetek anya után, de nem is vagyok már nyolcéves. Nem félek akkor sem, ha megreccsen egy bútor, de volt már úgy, hogy valaki későn este
megzörgette a földszinti ablakot. Akkor egy darabig nekem is hangosan dobogott a szívem, de szerencsére ez nem ismétlődött meg többé.Most csend van a szobámban, anyáék csak nemrég mentek el. Nem döntöttem még el, mit is csináljak ma. Hajnal felé szoktam csak elaludni, mikor már tudom, anya nemsokára benyit hozzám. Mert elsőre mindig az én szobámba kukkant be azért.
Néha Móci bácsi már délután eljön anyáért, vacsorára is itt marad, és csak azután mennek el együtt. Móci bácsinak csak én, magamban nevezem Tamást, mert gyakran hajtogatja azt a szót, hogy „módszeresen”. Mert ő nem is nagyon bácsi még, alig múlt harminc. Fiatalabb sokkal, mint anya. Anya már 39 is elmúlt, de ő még így is nagyon csinos. Főleg, ha kifesti rózsaszínre a szemhéját, szájára szájfényt tesz és miniszoknyát vesz fel. Én is szeretnék olyan csinos lenni, mint anya, de én sajnos egyáltalán nem hasonlítok rá. Elég kövér vagyok és sok pattanásom is van. Nem vehetek fel miniszoknyát és haspólót sem. Ilyenkor este is, mikor egyedül vagyok, előkeresem a süteményes dobozt, és a hűtőt is gyakran nyitogatom. A lecsukható rekeszben mindig tart anya finom csokikat. Ha eszegetek, az idő is gyorsabban telik.
Nyáron jó volt, akkor elutazhattam két hónapra a nagyihoz, nála olyan jó, együtt sütünk, főzünk, járunk strandra, és az utcájában, ahol lakik, több barátnőm is van. De ő sajnos sok kilométerre lakik innen, és messze még a tavaszi szünet is.
Van nekem két macskám, a Garfilda a kisebb, nemrég kaptam. Vörös, puha bundája van, még nincs egyéves sem. Cirma, az öreg kandúrcicám régebben sem maradhatott estére benn a lakásban, de mióta Garfilda egyszer lepisilte anya kedvenc szőnyegét, éjszakára mindig ki kell mindkettőjüket tennem a garázsba.
Én is gyakran hallgatom a cédéket jó hangosan, mint a nagyi kislánykorában, meg nézem a TV-t jó későig. Még jó, hogy sok csatorna van, és éjszaka is van műsor. Mert nagyi szülei hazaértek, mire vége lett a tánczenének, de anya néha csak világosra ér haza, és ilyenkor télen nagyon sokára lesz világos.
Cseteljek a barátnőimmel − mondja anya gyakran. Szoktam is néhány osztálytársammal, meg telefonon is hívom őket. De azt éjszaka nem lehet. Ősszel, ha anya elment Móci bácsival szórakozni, átmehettem Borókáékhoz a szomszédba. Ott is alhattam az ő szobájában. Megengedték a szülei. Ők nincsenek elválva, mint az enyémek. És neki sincs testvére. Boróka a barátnőm. Őt nagyon szeretik a szülei. Én viszont már nagyon régen nem láttam apát. Miután elváltak, ő elment dolgozni külföldre, és csak kétszer látogatott meg minket azóta. Mi meg nem megyünk ki hozzá soha. Messze él, Amerikában, és drága a repülőjegy. Meg apa még egyszer sem hívott.
Borókával napközben is sokat együtt voltunk. Bicikliztünk itt a parkban, moziba jártunk, vagy csak náluk pusmogtunk összebújva a szobájában. − Miről pusmogtok már megint olyan titokzatosan? − kérdezte gyakran Boróka anyukája. De ősszel egyszer Bóroka nagyon megfázott, és akkor nagyon lázas is lett. Nagyon legyengült, és lefogyott, és nem akartak használni a gyógyszerek. És akkor mindenféle vizsgálatokat csináltak neki, és egy este sírva jött át az anyukája. Azért sírt, mert az orvosok azt mondták neki, hogy a Boróka leukémiás. Akkor még nem tudtam milyen betegség az, de megnéztem egy könyvben, amit anya könyvespolcán találtam. Én is sírtam akkor nagyon. Most egy kékcsempés kórteremben fejszik, éjjel is ég egy kis fénycső az ágya mellett. Kihullott a barna haja, amit mindig olyan mókásra zselézett fel. Kemoterápiázzák. De meg fogják őt gyógyítani, azt mondja a nagyi. Voltam már benn nála többször látogatni, vittem neki egy szerencse-elefántot. Ma este is felhívtam, rögtön miután anya elment. Azt mondta, jobban van, bírt enni vacsorát.
Ma nem maradok fenn sokáig. Behoztam a garázsból Cirmát és Garfildát. Tudom, anya mérges lesz, de én megengedem nekik, hogy hozzám bújjanak az ágyamban. Cirma a vállamhoz simul, Garfilda a hónom alá fészkeli magát. Nedves orrukat az alvópólómhoz nyomják, és hálásan dorombolnak. A dorombolás egyre halkul, nevetést hallok, Boróka nevet hangosan, bringázunk a parkban. Boróka olyan sebesen nyomja a pedált, hogy már el is hagy engem. Picit megbillenti a fejét, mikor hátrafordul, a mozdulattól kicsúszik kis piros sapkája alól egy elszabadult barna hajtincs, és mókásan meglibben kipirult arca előtt.
------------
Bódis Kriszta a Borókáról
Az írásnak mindig tétje van. Megragadni, megfogalmazni élményt és tapasztalatot, érzést, gondolatot úgy, hogy átjöjjön, működjön, hasson. Sokszor a legcsiszoltabb irodalmi szöveg veszti el erejét, ha nem kockáztat, ha nem akar többet korrekt irodalmi mű megalkotásánál.
Számomra azért fontosak a pályázatok, mert meggyőződésem, hogy író bárhol születhet.
Én abban hiszek, hogy az irodalomba olyan sokszínű tapasztalatokat kell visszaengedni, amilyen különfélék mi emberek vagyunk.
Vedresné Nagy Ibolya írásából ilyen hang szól, egy gyermeklány hangja, aki egyes szám első személyű elbeszélőként őszinte és ártatlan. A világot zsigereivel, lecsupaszított idegvégződéseivel éli meg, tapasztalatait nem torzítja, de nem is könnyíti képmutatás vagy önhazugság.
Az író e még kontrollálatlan és romlatlan elbeszélői hangba rejti és a kislány szemszögéből világítja be - egyetlen (ámbár ismétlődő) magányos éjszaka óráiba tömörítve – élet és halál, szeretet, barátság, szerelem, szülő-gyerek kapcsolat traumáit, mélységeit, összefüggéseit. Sűrít, felvillant, dramatizál, olyan észrevétlen írói eleganciával, hogy azzal képes a legösszetettebb módon hatni.
