Soha nem aktuálisabb, mint most – kezdte prezentációját Daniele Sallenave, a Simone de Beauvoir-ról szóló könyv szerzője, amelynek címét a magyarban „harcias hód”-ként adhatjuk vissza – Beauvoir ugyanis így hívta magát. Sallenave előadásában arra hívta fel a közönség figyelmét, hogy Beauvoir leglényege még „vár ránk”: ugyan életműve legynagyobb része már megjelent, de a feldolgozásuk még hiányos. Egész generációknak jelentett kiindulási pontot A második nem, és nincs igaza azoknak a férfiaknak, akik Beauvoir-nak ezt a könyvét „csak egy nőknek írt darabnak” tartják. (A könyv első, Beauvoir által felkért kritikusa Jean Paul Sartre volt, ahogy ez a később levetített filmben is kiderült.) Sallenave megfigyelései szerint Beauvoir-hoz filozófusként mindig is polarizáltan álltak hozzá: vagy zseniálisnak tartották, vagy sokkal kevésbé jónak. Sallenave szerint emögött Beauvoir felvállalt önellentmondásai rejtőznek, amiket nekünk is el kell fogadnunk. Nem csak a filozófiája volt ambivalens, de Beauvoir maga is. A szerző elemezte Beauvoir-nak a „becsaptak”-ként fordítható, szerencsejátékban használt kifejezését (etre flou), és arra a megközelítésre, „beauvoir-szempontra” hívta fel a figyelmet, ami a terv és a tett közti különbséggel ragadható meg. Beauvoir egész életében nagy szerepet játszott az intenzív terv, mint olyan, valamint a vele első blikkre oppozícióban álló, véghezvitt tett. Beauvoir tizennyolcévesen is félt a semmitől, attól, hogy nyomtalanul eltűnik: már ekkor nagyon is tudatában volt az idő múlásának. Ezért is írt már korán, állítja Sallenave: próbálta füzetekbe rögzíteni a rögzíthetetlent. A bemutatott kötet szerzője szerint ebből is következik, hogy Beauvoir gyakran von mérleget, tart szemlét „az élete fölött”: magának beszél, összefoglalja, mi minden történt vele. (Ezzel talán minden ember így lehet...) Amilyen intenzitással élte meg Beauvoir a terv fogalmát, olyan intenzitással rettegett is attól (hasonlóképpen ahhoz, ahogy később említi a Madeleine Gobeil és Claude Lanzmann által rendezett, az est során bemutatott filmben: akiben megvan az élet szeretete, abban biztos, hogy megvan a haláltól való rettegés is − e fogalmak csak dualizmusukban létezhetnek), hogy bármikor elvesztheti ezt a tervet. A kérdésre, hogy számára mik a legfontosabb dolgok, Beauvoir a munkát, a szerelmet és az életművet sorolta fel: mint mondta, egyiket sem tudta volna feláldozni a másikért. Sallenave azt az érdekes és feminista megközelítésből nem mellékes tapasztalatát említette, hogy filozófushallgatókként mennyire elcsodálkoztak Beauvoir szerelmeslevelei fölött: valahogy nem „passzoltak” az életműbe. Ellenben, ha egy férfiszerzőről lett volna szó, akkor nem érezték volna mindezt furcsának. Míg Beauvoir elmondása szerint Sartre az írásért él, addig ő az életért ír, azaz a szerelmet és az alkotást is az élet elkerülhetetlen aspektusainak tartja, mondta Sallenave.
A második nemre át- vagy visszatérve annak forrásmű-jellegét emelte ki: Beauvoir a morálfilozófia és dialektika kategóriáit alkalmazva gondolkodik a nők helyzetéről 1943-44-ben; filozófiai ismereteivel rögtön a dolgok közepébe vág. A mű rögtön ellenállásba is ütközött: sokan vádolták azzal, hogy ellentmond a „hagyományoknak”. Beauvoir a filmbeli kérdésre, hogyan látja „ma” (1967-ben) a nők helyzetét, azt feleli, hogy még rosszabbnak, mint mikor a könyvet megírta, a „kérdés” tehát soha nem lehet aktuálisabb, mint most, hogy a címet idézzük. A második nem-ben Beauvoir a nőt a Másik (Autre) tükrében vizsgálja többek közt: ez a Másik az írásban a férfit jelenti, akit a nő néz, és akihez viszonyulnia kell. A Másik mindig megítél és bírál, és ez nekem − az Egyiknek − nem feltétlenül tetszik. Ugyanakkor a saját magamról megalkotott képet nem tudom kontrollálni, vallja a filozófus. Egy bizonyos pillanat átélésekor Beauvoir eljutott gondolkodásában odáig – Sartre-ot kísérte ki a pályaudvarra, aki háborúba indult, ekkor Beauvoir együtt találta magát a pályaudvaron más nőkkel, akik szintén a társukat kísérték ki −, hogy a sorsod egyszerűen nem lehet mindig saját magad által választott, létezik kényszerű sors. Beauvoir számára a test és az arról való tudás is fontos volt, mondja Sallenave. A független egyénhez, a „kifejlett” Másikhoz kapcsolódik a test: ahogy a független egyént, úgy a szerelmet (hasonlóképp a testet) sem befolyásolhatjuk tudatunkkal, az nem a szándékunktól függ. Inkább elviseljük, mintsem választjuk. A test és a szerelem is olyasmi, ami független az akarattól, ahogy erre A második nem öregkorról szóló fejezete is rávilágít.
Az előadás vége felé egy hallgató megjegyezte, hogy a feminizmus szót egyszer sem ejtette ki Sallenave a száján. Ez vajon tudatos megfontolás volt-e részéről? – kérdezte. Sallenave igennel válaszolt, mert szerinte Beauvoir sem örült volna, ha feministává redukálják, ugyanis vallotta, hogy a feminizmus része gondolatvilágának, de sem ő maga, sem gondolatai nem csak abból állnak. Beauvoir állítása szerint ugyanis a nő nemcsak akkor nem szabad, ha dominálják, de akkor sem lehet szabad, ha ő dominál. Sallenave véleménye szerint ezért utasította volna vissza Beauvoir a feminizmus kizárólagos kategóriáját. Azért a feministáknak sem kell aggódniuk, mindemellett Beauvoir kellően feminista, ez kiderült a vele és Sartre-ral készített dokumentumfilmből is, melyben ugyanakkor a kommunista eszme hatása is érződik bizonyos meglátásain. Az 1967-ben forgatott filmen, melyen Sartre-ral először álltak a kamerák elé, hogy műveik mellett azok is dokumentálják őket az utókornak, erről a következőképp gondolkodik: a nőmozgalmak a történelem során mindig is az emancipációs mozgalmakkal együtt fejlődtek ki, pl. Amerikában a szegregációs időszakkal egyidőben jelentek meg a nőmozgalmak is. Beauvoir a legmesszemenőbben támogatta a nők munkába állását: véleménye szerint a munka ráadásul vonzóvá és femininné is tesz. Ha a nők otthon maradnának, az véleménye szerint totális politikai apátiához vezetne, beállna a status quo, mindne maradna a régiben. A nőknek politizálni kell, mondja Beauvoir, és ebben óriási a felelősségük, ahogy a gazdasági szerepválallásban is. Ez még a szavazati joguknál is fontosabb. Az anyaságról is szó esik A második nem-ben, ennek kapcsán faggatta Beauvoir-t az egyik filmbeli riporter a következőkről: mivel Beauvoir nem vállalt gyereket, sokan támadták azzal kapcsolatban, hogy így nem is írhat, vagy egyáltalán miért ír az anyaságról? Beauvoir velős válasza a filmben: „ha a varjakról akarok írni, nem kell hozzá varjúvá válnom”. Ő szociológiai szempontból írt a kérdésről. Ő maga gyerek nélkül is teljesnek érzi az életét, hiszen soha nem is akart gyereket (pont úgy, ahogy Sartre-al megházasodni sem akart soha), így az ő élete éppenséggel teljes. Sokan azt is Beauvoir szemére hányták, hogy azért küzd a nők teljes emancipációjáért, mert a maga életében nem tudott boldog/sikeres lenni. Beauvoir a filmben Goethe-t idézi, akinek a boldogságra adott definíciója a következő: ha felismerjük a gyerekkori álmainkat, akkor sikeresek/boldogok vagyunk. Beauvoir ennek fényében a legnagyobb mértékben boldognak vallotta magát, hiszen legnagyobb gyerekkori álma az írás és a világ meghódítása volt – ma a mi feladatunk, hogy megítéljük, sikerült-e megvalósítania őket.

Gyárfás Judit

A Beauvoir-est meghívójában többet is olvashatnak a könyv szerzőjéről és a film készítőiről.