„Azzal kezdem, hogy bevallom, gyerekesen arra vagyok a legbüszkébb, hogy 1898-ban születtem. Az évszám eléggé jeles ahhoz, hogy ne kelljen megmagyaráznom. Akkoriban a spanyolok közül egyesek gondolkodtak, beszéltek, írtak, harcoltak; mások gyermeket nemzettek, hogy ellensúlyozzák a bajt – az volt a küldetésük, az értelmük. Ebben az évben sok munkás született Spanyolországban: mindnek nagyobb az érdeme, mint nekem; ám egyikben sem nagyobb a kedv – mondom, kedv –, hogy tettre kész legyen. Tehát Valladolidban születtem, ebben az esztendőben, Szent Klotild napján, innét a második nevem a négyből: Rosa, Clotilde, Cecilia María del Carmen.”

Rosa Chacel hat év híján végigélte a huszadik századot, igaz, legalább a felét hazájától távol, Brazíliában, önkéntes, mégis kényszerű száműzetésben. Kevés spanyol írónőre illik úgy, mint rá Ortega velős megállapítása: „Egyáltalán nem modern, és nagyon huszadik századi”, ám a 98-as nagy spanyol vereség leányának egyik legnagyobb veresége éppen az, hogy nem egészen így értelmezték műveit. Alakja magányosan áll a spanyol irodalomban, akár egy árva szikla Kasztília kellős közepén.
Kilencévesen Madridba költöznek anyai nagyanyjához, a Maravillas negyedbe, erről az időszakról ír a Barrio de Maravillas (’Maravillas negyed’, 1976) című visszaemlékezésében. Tanító édesanyjától sajátítja el otthon az elemi ismereteket, majd rajzolást tanul, később pedig a Képzőművészeti Akadémia hallgatója 1918-ig. Ekkor ismerkedik meg a madridi kávéházakban zajló irodalmi élettel. 1921-ben hozzámegy a festő Timoteo Pérez Rubióhoz, akitől Carlos fia születik. 1922-27 között Olaszországban élnek, ahol a férje a Spanyol Akadémia ösztöndíjasa. 1933-ban egyedül tölt hat hónapot Berlinben, hogy az édesanyja halála után rátörő alkotói válságot kiheverje.
Pályakezdő évei alatt Joyce Ifjúkori önarcképe van rá nagy hatással, ekkor kerül Ortega y Gasset körébe. A Revista de Occidente és a La Gaceta Literaria hasábjain teszi közzé elbeszéléseit, esszéit. A La orilla de un pozo (’A mélység partján’) címmel jelenik meg 1936-ban szonetteket tartalmazó kötete, melyhez Juan Ramón Jiménez ír előszót, s a barátok, Concha de Albornoz, Luis Cernuda, Rafael Alberti barátsága süt át sorain.
Aztán hirtelen félbeszakad, ami épphogy elkezdődött.
A polgárháború kitörésekor aláírja az antifasiszta értelmiségiek Kiáltványát, a republikánus sajtónak dolgozik, és ápolónői feladatokat lát el. A harcok alatt férjét, akit az utókor a nemzeti műkincsvagyon megmentőjeként emleget, a köztársasági elnök kinevezi a Nemzeti Műkincsvédelmi Tanács elnökévé, s egyik legfontosabb feladata lesz a bombázások elől a templomokból, múzeumokból kimenekített műalkotások védelme, de legfőképpen a Prado, a Királyi Palota és az Escorial évszázados alkotásainak Madridból Genfbe juttatása, ahonnan aztán 1939-ben majd minden sértetlenül vissza is kerül.
Az írónő fiával előbb Barcelonába, majd Valenciába megy, onnan külföldre távozik. Rövid ideig Nikosz Kazantzakisznál is vendégeskedik Görögországban. A köztársaságiak vereségét követően Brazíliába vándorol ki a család. A zaklatott élet, a nehéz anyagi helyzet nem kedvez sem az írói, sem a festői munkának. Rosa Chacel nyelvórákból él, s az első komoly művei, a Teresa, a Memorias de Leticia Valle (’Leticia Valle emlékei’, 1945) Buenos Airesben jelenik meg. A regényhez Dosztojevszkij Ördögök-je szolgált kiindulópontjául −a történetet egy megtörtént eseményhez igazítja: egy férfi elcsábított egy kislányt, majd később ő lett öngyilkos. A kisregény helyszínválasztása, a szereplők alakjának kidolgozása, a két nő – a kis Leticia és legjobb barátnője, lelki anyja, Luisa hétköznapi életének részletes ábrázolása tökéletes. Önéletrajz a Desde el amanecer (’Hajnal óta’, 1972), majd tíz évre rá Alcancía. Ida. Alcancía. Vuelta címmel jelenik meg naplója (’Börtön. Odaút. Börtön. Visszaút’, 1982), mely egyértelműen Ortega hatására utal. Az idegen világban élt mindennapok megrázóan tiszta, nyers, már-már sértő őszintesége jellemzi hangnemét. Talán ezért mondta egyszer Chacel, hogy öngyilkosság volna kiadni ezeket az írásokat, vagy talán a kérdésre, hogy mégis miért adta ki, ezért válaszolta nemes egyszerűséggel, hogy elfogyott a türelme, nem akarja tovább őrizgetni őket.
Száműzöttként élt a 27-es nemzedék száműzött írói között is, akik legtöbben Mexikóba menekültek. Kiesett az irodalom vérkeringéséből, kívül rekedt mindenen, s óriási erőfeszítésébe került, hogy nyelvét úgy őrizze meg, ahogy szerette volna. Lelkileg összetörve, állandó depresszióban élt, s a pénztelenségben, a kudarctól, a magánytól való félelemben valóságos csoda, hogy épségben meg tudta őrizni szellemét. Cáfolva mestere, Ortega y Gasset mondását, miszerint „A férfi attól értékes, amit tesz; a nőt a puszta lénye teszi azzá”, Chacel így érvel: „A létezésről meg a mibenlétről alkotott véleményeknél az a bökkenő, hogy burkoltan ott van bennük a meggyőződés, hogy a nő soha semmi értékeset nem alkotott.”
1960-ban Buenos Airesben jelenik meg a La Sinrazón (’Esztelenség’) című regénye, amely sokak szerint a legfontosabb, mások szerint a legkidolgozottabb, legmegmunkáltabb regénye, és a legjobban tükrözi Ortega hatását. A hetvenes években kezdik felfedezni hazájában. A „legújabbak” költőnemzedéke kiáll mellette, és megjelentetik a La Confesión (’Vallomás’, 1970) című esszéjét, melyben a vallomások és az emlékiratok közti különbségről ír – kedvelt vezérmotívuma, a bűntudat viszonylatában: Kierkegaard, Szent Ágoston, Unamuno, Cervantes és Galdós a hivatkozási pontjai. Azt mondja, a vallomást „a bűntudat élteti”, olyan, mint „az utolsó kívánság”, s hogy egyedül Cervantes az, aki tényleg vall is. Regényeiben azonban a szexuális bűntudat (például a Memorias de Leticia Valle és a Teresa c. regényében) csak sejthető, sosem kimondott. Chacel őrzi a perverz szenvedély titkát, megmutatja viszont, hogy mennyire mesteri módon ért az ellentmondásossághoz, a kétértelműséghez.



Rá egy évre jelenik meg a Saturnal (’Saturnalia’), amit még 1959-ben, New Yorkban írt Guggenheim ösztöndíjasként. A terjedelmes esszé csak 1971-ben jelenhetett meg – szerzője szerint a világ még nem volt felkészülve rá --: többek között a nyugati társadalom és a nemiség, a nők közötti homoszexualitás a témája. Sappho, Sor Juana Inés de la Cruz szenvedélyes költészetét méltatja, és elutasítja Virginia Wolf szerelmes magatartását, aki szerinte „mesterkélt és patetikus”. Mérsékelt siker fogadja a művet: a kritika elfogadja, az olvasóközönség még nem. Ebben az évben jelennek meg egybegyűjtött novellái, Ícada, Nevda, Diada címmel, aztán 1976-ban a Barrio de Maravillas végre tényleg íróvá avatja. Megnyílik előtte a hivatalos elismeréshez vezető út, díjat, megbecsülést jósolnak neki, aztán 1986-ban meg is kapja a humán tudományok Nemzeti-díját, de a Királyi Akadémia bezárul előtte és a Cervantes-díjat sem kapja meg. 1977-ben, férje halála után már végleg Madridban marad. 1978-ban megjelenik a Versos prohibidos (’Tiltott versek’) című kötete. 1980-ban férje emlékére megírja a Timoteo Pérez Rubio y sus retratos del jardín (’Timoteo Pérez Rubio és kerti portréi’) című életrajzát.
A kíméletlen alkotómunka hátterébe enged betekintést 1981-es, regényvázlatokat tartalmazó kötete a dél-amerikai időkből, a Novelas antes de tiempo (’Idő előtti regények’) és a Los títulos (’Címek’) című esszékötet. 1984-ben napvilágot lát az Acrópolis című regénye, mely a madridi kollégium, a szellemi élet fellegvára, a Residencia de Estudiantes emlékének regényes felelevenítése. Itt Lorca, Buñuel, Rafael Alberti, Unamuno, Ortega mellett a kor minden jeles alkotója megfordult. E művét a Ciencias Naturales (’Természettudományok’) című regény követi. Rebañaduras (’Összegyűjtött maradékok”, 1986) címmel adják ki újságcikkeit. 1989-ben egy mesekönyv, a Balaam y otros cuentos (’Bálám szamara és más mesék’) és egy esszékötet, a La lectura es secreto (’Az olvasás titok’) s végül 1992-ben egy gyűjteményes verseskötet jelenik meg a neve alatt.



Chacel szakított minden sémával, pedig egy olyan világban született, ahol a „mit szólnak” szinte mindenütt uralkodott. Páratlan értéket hagyott a spanyol irodalmi és filozófiai utókorra. Tisztelői azt mondják, Chacel nem Párizsban, a Rive Gauche-ban lakott száműzetésében, mint az art nouveau többi nonkonformistája, Djuna Barnes vagy Gertrude Stein. Ők ott kedvük szerint élhettek, írhattak. Chacelnek nem ez a sors jutott: ő a személyes és a szakmai száműzetésben mindig alapos volt. Sosem hátrált meg, bátran állt ki az elveiért, eszméiért. A spanyolországi irodalmi élet nem igazán fogadta be, kilencvenes éveiben is pénzszűkében élt, megromlott egészségben, ám mindvégig friss szellemmel. Szülővárosa, Valladolid lányává fogadta − ott is temették el.