„Megvilágosult számomra, hogy abban a világban tud ő maga lenni igazán, amit saját maga teremtett. Régen részesültem ennyire kiegyensúlyozott világban, ahol a nyers hús a mindennapi közelségével, buktatóival, sanyarúságaival és az antik világ (gondolva itt építészet, görög ábrázolás, kultúra) a szépségével, egyszerűségével, távolságtartásával ennyire tisztán kapcsolódik, egyesül.” − Becsey Zsuzsa füzetnapló bejegyzése Ágens Ira című darabjáról.

Hogy rosszul kezdődjön, mégis minden szép, ha vége szép, megvallom, az irodalmi fesztiválon, amikor énekelt, nem különösebben nyűgözött le. Talán az én hibám. Ugyanitt viszont Ladik Katalin már elsőre megmozdított. De aztán láttam később, csak a helyszín nem illett a megjelenéséhez. Hogy aztán nemsokára kiderüljön, milyen csodálatos lényről is van szó Ágens személyében: szinte mintha már nem is egészen ember. De aztán szerencsére, és ez is a darabhoz tartozik, emlékeztetett erre. Hogy ő is csak ember. A Düh valami bámulat volt. Sikerült egy egészen hihető, autentikus világot felszínre hoznia. Pozitív csalódás volt az irodalmi fesztiválhoz képest, ahol is személye inkább csak illusztráció volt, kellék a szünetekhez. De még itt, ezen a helyszínen is, amikor kitekintett (úgy értem, amikor nem volt szerepben, színpadon), különös, hogy pontosan éreztem azt a tisztaságot a tekintetében, ami a darabban is visszatükrözött. Megvilágosult számomra, hogy abban a világban tud ő maga lenni igazán, amit saját maga teremtett. Régen részesültem ennyire kiegyensúlyozott világban, ahol a nyers hús a mindennapi közelségével, buktatóival, sanyarúságaival és az antik világ (gondolva itt építészet, görög ábrázolás, kultúra) a szépségével, egyszerűségével, távolságtartásával ennyire tisztán kapcsolódik, egyesül. …a fénycsík, a fémlapok, mint tükrök, önmaga a test árnyéka, a monológokkal, a ráutaló kellékek éppen csak jelzéssel segítve az összhangot, de mindenképp is inkább ellenpontokkal, mintsem konkrét eszközökkel csalogatva elő az utalásokat, szimbólumokat, teljesség, tökéletesség érzetét keltve… tiszta kép.

fotó: Kővágó Nagy Imre

Egyszerre volt lágy, kemény és őszinte. Különös. Egyetlen pillanatig nem engedte lankadni a figyelmet, a részeket különböző finom áttűnésekkel hangolta egymáshoz, végig egy körben voltam, mintha sosem mozdultam volna ki belőle. És akkor a fiú test- és kézjátéka egy vélhetően antik oszloppal, maradvány a múltból, egy roncs, aminek szépsége ma is letagadhatatlan − ez volt számomra a darab csúcsa, ahol a kidolgozott precizitás észrevétlen finomsággal lengte be a színteret minden mozdulatban. A tökéletesség hatásában érezhető volt a visszafogottság, szerénység, a klasszikus antik formákat a mai intenzitással, mozgással, a múltat a mai emberrel ütköztetni vágyás. Az igazi nagy művek ilyenek, csak látszatra egyszerű, de igen míves a kidolgozása, elgondolom, mennyi munka lehetett ilyen tisztasággal kifejleszteni a fiú mozdulatait, és az egész darabon 1-1 műveletet, mozdulatot. Emlékezni fogok erre a darabra.

Az antik kor és a ma. Egyszerre drámai és hétköznapi. Olyan trükkel megoldva a hétköznapinak tűnő jelenetek is, amit a film belső vágásnak nevez. Nem voltak klasszikus értelemben vett jelenetek (szünet, függöny sem, de ez ma már hozzátartozik a kortárs darabokhoz), hiszen valójában egyetlen jelenetről beszélhetünk, ahol is felépítve, formák, figurák továbbadva a stafétát, folytak egymásba a részek. Nem véletlenül beszélek figurákról, miközben emberi ábrázolást láthatunk.
Amennyiben a darabból nézem ezeket az ábrázolásokat, a görög vázafestmények, szobrok vannak előttem, ahol ugyanez érvényesül: nem egyes karakterek, hanem az ember. Itt is, hiába három különböző ember nyilvánult meg, mégis egy típust karakterizáltak. Antik külsőbe öltöztetett emberi forma, a teljesség, teremtés összhangjában találkozva. Emlékezetes a köldökről leválás megoldása is. Szenvedés-boldogság-boldogtalanság, a végén egy összegzés, a tanulság is, mint önvallomás.
Szerénység (ahogyan kezdte Ágens a darabot, egyedül ebben volt az a színdarabokban ismert hétköznapiság; itt mégis valami egészen egyedi, ahogyan kiszól a színpadról, különösnek hatott, nem éreztem mesterkéltnek, őszinte játéknak tűnt és sajátos megoldás) – kezdet (rejtélyesség, visszafogottság, finomság, ünnepélyesség) – kibontakozás (erő, szenvedés, bűn), majd mindjárt feloldva ezt is a gitárjáték és ének összhangja, mintha ezt is kiszólásnak szánta volna, különös, ahogyan itt egy egészen másik közeget szólít meg, hogy aztán könnyedén, egy mozdulattal visszatérjen az eredeti állapotba, magához a darabhoz) – vég (válasz a kezdetre, minimalitásra, titokzatosságra; itt testesült meg a magyarázat, ami egyúttal magára is kérdez). Szép lezárás, kerek. Oda tér vissza, ahonnan elindult, csak egy ellenponttal, világosból a sötéttel zárulva, mintha a koordinátarendszerben a negatív pólustól mennénk a nulláig, aztán tovább a pozitív tartományban, egészen addig, amíg összeér a két vég, ha körbefordítom a tengelyt maga köré csavarva, éppen egy kört adva ki, ahol a kezdeti negatív pont érintkezik a vég pozitív ponttal. Pontosan lerajzolható.



A teljesség hatása tehát, ahol az antik (mai?) kor brutalitása belül (az emberek karakterében: a bizonytalanság, a keresés, önpusztításra jellemző jegyekkel egyesül), s innen nézve a kör, az összhangban mindez találkozva, szinte egybemosódva a külső formával (lásd antik görög épületek, ahol kívülről egyensúly, szögletesség, visszafogottság, templomszerkezet oszlopaival, szigorú rendjével), itt már az egyenes. Aztán az ember, aki ezt az egyenest képes érzelemmel megtölteni. Egyenes és kör. A darabra is ez a rend jellemző, pontos precizitással kidolgozva a legbrutálisabb jelenetek is. Végig tiszta volt számomra a darab, érthető, szimbolikus jelzéseivel, kellékeivel. Köszönöm, hogy ott lehettem. Maradandó.

(becsey zsuzsa)

"Hogyha nem hozod ki magadból, azt, ami benned lakozik, az, ami benned marad, tönkre fog téged tenni."
Tamás apostol apokrif evangéliuma
'A düh félrevezet, és függőséget okoz. Önpusztító effektusokkal él. Aljas eszközökhöz nyúl, hogy igazolja magát. Uralkodik és pusztítani akar. A testetlen düh befelé pusztít, a testet öltött, kifelé.'
Ágens

fotó: Kővágó Nagy Imre

Író, rendező: Ágens. Koreográfus: Gergye Krisztián. Szereplők: Ágens, Madák Zsuzsanna, Philipp György. Zenei szerkesztő: Ágens és Philipp György. Jelmeztervező: Szűcs Edit. Zene: Árvai György, Cser Ádám, Ágens, Philipp György. Maszk: Károlyi Balázs. Hang: Boudny Ferenc. Fény: Kormosói Róbert. Művészeti konzultáns: Ivacs Ágnes. Látványtervező konzultáns: Árvai György. Produkciós vezető: Kulcsár Viktória.
Külön köszönet Philipp Juditnak!
Támogatók: NKA színházi kuratóriuma, OKM, Gergye Krisztián társulata
Jegyelővétel, foglalás: MU Színház 466-46-27, 209-4014
Ágens társulat - Kulcsár Viktória kulcsar.viktoria@ella.hu +36-20-346-3797

Kritikák:
Halász Tamás: Nem leányálom
VMR: A düh mindenkié

Film: