"Mesterházi Mónika hozzászólását továbbgondolva Gergely Ágnes is arra jutott, hogy az a más országbeli költő jár jobban, akit kevesebben fordítanak magyarra: hiszen ha egy költő fordít egy másikat, akkor egységes hangon, egy fordító által megteremtett nyelven ismerjük meg a műveit, míg ha sokan fordítanak egy életművet, az kevésbé lesz egységes és megismerhető magyarul." Gergely Ágnes és Báthori Csaba beszélgetése a versfordításról a Műfordítók Egyesületének Metafora-estek sorozatában a Ráday Könyversházban jeletkezett; Sándor Bea ott járt.Épp a beszélgetés kezdete előtt léptem be a kinti éles hidegből a már jócskán megtelt galériába. Ahogy körülnéztem, azt láttam, hogy jórészt költők és fordítók várják a beszélgetést költők és fordítók között, barátságos fényben és melegben.
Báthori Csaba kérdéseire válaszolva Gergely Ágnes beszélt 1950-es évekbeli emlékeiről, fordítói pályája kezdetéről, első és későbbi Auden-fordításairól, a korai Auden-verseket jellemző feszültségről a dalforma és a rideg képek között. Szó esett a fordítás javításának lehetőségéről is: Gergely Ágnes Szabó Lőrinc példáját idézte, aki kétszer is lefordított egy Byron-verset (She Walks in Beauty), és míg az
első változatból romantikus vers lett, a Nyugatos hagyomány verse, a második sokkal prózaibb és racionálisabb. Szép példája annak, hogy a lefordított vers mindig egy másik költőn keresztül (másik korban, másik kulturális közegben) szólal meg.
Volt szó arról is, hogy érdemes volna-e lazítani a magyar fordítói hagyományon, vagyis a formahűség követelményén. Más európai nyelvekre általában nem formahűen fordítanak, hanem gyakran költői prózában, esetleg az eredeti versétől eltérő kötött formában. Gergely Ágnes nem utasítaná el, ha valaki nem tartaná elsődlegesnek a formahűség elvét -- ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a magyar nyelvben megvalósítható a formahűség, a versritmust és a rímeket tekintve is, és az a legszebb, ha élünk ezzel a lehetőséggel. (Persze így szükségképpen válogatni kell a tartalmi elemek között: a fordítók gyakori problémája, hogy a magyar szavak hosszabbak, mint mondjuk az angol szavak, és minden nem "fér bele" a magyar versfordításba, hiszen a szótagszám megköti az átköltő kezét.) Igaz, ehhez a fordítónak magának is költőnek vagy "titkos költőnek" kell lennie. Gergely Ágnes Ábrányi Emilt idézte, mint olyan költőt, akinek a versei nem túl sokat mondanak, de formailag szépek -- vagyis a mondandója nem tette nagy költővé, de a magyar nyelvvel jól bánt, és igen jó Cyrano-fordításunkat köszönhetjük neki.
A beszélgetők emlegettek még régi, híressé vált fordítószemináriumokat (Nemes Nagy Ágnesét, Lator Lászlóét -- van-e, lesz-e vajon folytatásuk? lehet-e, amikor gyakorlatilag nincsenek is már kis létszámú, beszélgetős szemináriumok?), a beszélgetés lezárásaként pedig felolvastak egyet-kettőt saját fordításaikból: Báthory Csaba egy korai Rilke-verset (Der Ball, A labda), Gergely Ágnes pedig egy korai és egy kései Auden-verset (a korábban is idézett Esti sétát és a Régészet című hosszabb vers egy részét).
Végül Mesterházi Mónika hozzászólását továbbgondolva Gergely Ágnes is arra jutott, hogy az a más országbeli költő jár jobban, akit kevesebben fordítanak magyarra: hiszen ha egy költő fordít egy másikat, akkor egységes hangon, egy fordító által megteremtett nyelven ismerjük meg a műveit, míg ha sokan fordítanak egy életművet, az kevésbé lesz egységes és megismerhető magyarul. Ez megint csak a fordítás mindig paradox természetét világítja meg: a másik versének kell megszólalnia, egy másik nyelvből és másik kultúrából, de mindenképpen csak a fordító nyelvén és kultúráján át szólalhat meg magyarul, és így válik köztes, közös művé.
Báthori Csaba kérdéseire válaszolva Gergely Ágnes beszélt 1950-es évekbeli emlékeiről, fordítói pályája kezdetéről, első és későbbi Auden-fordításairól, a korai Auden-verseket jellemző feszültségről a dalforma és a rideg képek között. Szó esett a fordítás javításának lehetőségéről is: Gergely Ágnes Szabó Lőrinc példáját idézte, aki kétszer is lefordított egy Byron-verset (She Walks in Beauty), és míg az
első változatból romantikus vers lett, a Nyugatos hagyomány verse, a második sokkal prózaibb és racionálisabb. Szép példája annak, hogy a lefordított vers mindig egy másik költőn keresztül (másik korban, másik kulturális közegben) szólal meg.Volt szó arról is, hogy érdemes volna-e lazítani a magyar fordítói hagyományon, vagyis a formahűség követelményén. Más európai nyelvekre általában nem formahűen fordítanak, hanem gyakran költői prózában, esetleg az eredeti versétől eltérő kötött formában. Gergely Ágnes nem utasítaná el, ha valaki nem tartaná elsődlegesnek a formahűség elvét -- ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a magyar nyelvben megvalósítható a formahűség, a versritmust és a rímeket tekintve is, és az a legszebb, ha élünk ezzel a lehetőséggel. (Persze így szükségképpen válogatni kell a tartalmi elemek között: a fordítók gyakori problémája, hogy a magyar szavak hosszabbak, mint mondjuk az angol szavak, és minden nem "fér bele" a magyar versfordításba, hiszen a szótagszám megköti az átköltő kezét.) Igaz, ehhez a fordítónak magának is költőnek vagy "titkos költőnek" kell lennie. Gergely Ágnes Ábrányi Emilt idézte, mint olyan költőt, akinek a versei nem túl sokat mondanak, de formailag szépek -- vagyis a mondandója nem tette nagy költővé, de a magyar nyelvvel jól bánt, és igen jó Cyrano-fordításunkat köszönhetjük neki.
A beszélgetők emlegettek még régi, híressé vált fordítószemináriumokat (Nemes Nagy Ágnesét, Lator Lászlóét -- van-e, lesz-e vajon folytatásuk? lehet-e, amikor gyakorlatilag nincsenek is már kis létszámú, beszélgetős szemináriumok?), a beszélgetés lezárásaként pedig felolvastak egyet-kettőt saját fordításaikból: Báthory Csaba egy korai Rilke-verset (Der Ball, A labda), Gergely Ágnes pedig egy korai és egy kései Auden-verset (a korábban is idézett Esti sétát és a Régészet című hosszabb vers egy részét).
Végül Mesterházi Mónika hozzászólását továbbgondolva Gergely Ágnes is arra jutott, hogy az a más országbeli költő jár jobban, akit kevesebben fordítanak magyarra: hiszen ha egy költő fordít egy másikat, akkor egységes hangon, egy fordító által megteremtett nyelven ismerjük meg a műveit, míg ha sokan fordítanak egy életművet, az kevésbé lesz egységes és megismerhető magyarul. Ez megint csak a fordítás mindig paradox természetét világítja meg: a másik versének kell megszólalnia, egy másik nyelvből és másik kultúrából, de mindenképpen csak a fordító nyelvén és kultúráján át szólalhat meg magyarul, és így válik köztes, közös művé.
Sándor Bea
