„A művészet a vadromantikán és a vadul józan naturalizmuson keresztül fejlődik tovább. Nem azért, mert megváltozik a törekvése, mindig is az emberiség vágyainak kifejezője akar lenni. Aki római fürdőt vesz, nem azért megy először olyan meleg vízbe, amilyet csak képes kibírni, és a végén a leghidegebbe, mert megváltoztatta a véleményét; nem érné el a kellemes érzésnek és az edzettségnek az eredményét, ha mihelyt belép a fürdőbe, egyetlen medencében összekeverné az összes különféle hőfokú vizet.”
(Karen Blixen: Modern házasság és más elmélkedések – Forrás, 2007. 1. szám 56 o.)

Karen Blixen-ről, a dán irodalom egyik legismertebb alakjáról rendezett kiállítást a Petőfi Irodalmi Múzeum a Dán Kulturális Intézettel együttműködve még november 20-án, a program egy nagyobb ívű sorozat egyik állomása. A kamrakiállítás március 15-ig tekinthető meg. Csak azért is megfordítom egy gondolatkísérletre: tárgyak, képek, Afrika – szép programfüzet egy felfedezőről, akinek – feltételezve, de meg nem engedve, hogy honi az illető − esetleges afrikai emlékeit, vadászatait szép hazánkban szürke téli napon, de még szikrázó napsütésben sem kötnénk egy nőhöz, főleg nem egy kivételesen intelligens és érzékeny írónőhöz. Ritka, na. Ritka a hang is, az írónőé, aki szépen, könnyű kézzel, okosan elringat, leginkább az érzelmekkel operál, egyszer csak megnyit egy rést vagy éppenséggel konkrétan kimond néhány mondatot, valahonnan egészen máshonnan, és akkor valami megrengető van. Persze, csak mellékesen.

A századelőn alkotó írónőről kérdezte ez alkalommal Nádas Pétert Németh Gábor, ezzel a beszélgetéssel kívánták bemutatni Karen Blixen-t és népszerűsíteni a kiállítást a rendezvény szervezői. A beszélgetés díszleteihez tartozik a zsúfolásig megtelt nagyteremben egy festőállványon a gyengéd fekete-fehér profilkép Karen Blixen-ről, középen egy óriási vázában egy hosszú szárú fehér rózsa – gondolom a róla elnevezett fajta −, jobbra a kivetítőn folyamatosan, mintegy percenként felvillanó képek. Ez egy cseppet habos, de nem idegen tőle. Viszont az irónia sem, ami kiderül, amikor a beszélgetés közepén Nádas Péter előadásában a Babette lakomájá-ból hallhatunk egy részt. A különböző világokat, gondolkodásmódokat egymásba tükrözve írja parodisztikussá a történetet.

Jelenet a Babette lakomája című filmből (Stéphane Audran)

Németh Gábor felvezetőjében arra az arcra kíváncsi, ahogy a 7 Oscar-díjas romantikus filmből (Sydney Pollack: Távol Afrikától) feltételezhető, mi lehet az első benyomása a magyar nézőnek: a szőke csaj, aki meleg sárga fényben pasizik Afrikában. Nádas válaszában valami egészen másra nyit rá: arra, amit ő leginkább a protestáns szellemiséggel aposztrofál. A szenvedélynek és a szenvedésnek egy nagyon magasan izzó fokáról beszél, ami azonban sohasem tör ki, de ott van. Ahogy ez a könyv is maximum olyan szerelmi regénynek nevezhető szerinte, ahol szerelemről egy árva szó nem esik, csak a végén, így tehát a filmet nem is volt hajlandó végignézni, mivel szerelmes regénnyé degradálta a művet (a mögöttem ülő hölgy határozott kifejezését adta annak, hogy a film bizony végignézhető ekként is). Ő maga barátai javaslatára még a 70-es évek végén németül olvasta a Volt egy farmom Afrikában című könyvet, majd a többit, a sokszínű életművet, ahol a történetek nem köthetők sem helyszínhez sem időhöz, de mindenütt ugyanaz a hang marad. Bár Németh Gábor szerint a mesékben megjelenik egy magáról megfeledkező, romantikus hang, e könyveket Nádas inkább romantikus díszletek nélküli misztikus írásoknak tartja.
Mindenesetre megtudom, hogy Nádas Blixen hatására még dánul is meg akart tanulni, s habár végül nem tette, valamit ez is mutat. Maradjunk abban, ami a beszélgetés címe is volt: „Valójában Ő maga a történet”.

Martin Iringó

Karen Blixen könyveinek dán kiadásai

A Karen Blixen múzeum plakátja