Lángh Júlia: Felszabadító vallomás – Atiq Rahimi regénye

Az érzéketlen férfi és a saját szavainak erejétől felszabaduló nő tanulságos és költői történetét mesélem itt el

című, franciául megjelent Goncourt-díjas regénye alapján.
Egy afgán nő beszél tarkólövéstől öntudatlanul fekvő, néma, mozdulatlan férjének, elmond mindent, amit addig nem mondhatott – hogyan is mondhatott volna a házasság és a vallás kettős elnyomása alatt. Miközben ápolja, és nem tudhatja, hogy a férfi hallja-e, amit mond neki, egyre bátrabban, egyre szabadabban beszél.
Syngué sabour a perzsa legendákban egy olyan kő, a türelem varázslatos köve, amelyet az ember maga elé helyez és rázúdítja minden bánatát, szenvedését, gyötrő titkát és nyomorúságát, mindazt, amit elmondani senkinek sem mer. A kő hallgat, figyel, mindent magába szív, mint egy szivacs, majd egy nap szétrobban – és ezzel a beszélő felszabadul.
Olvasás közben az volt az érzésem, hogy ezt egy nő írta. De miután a regény megkapta a Goncourt-díjat, a francia irodalom legrangosabb díját (esemény volt, hogy nem francia születésű írónak ítélték oda), mindenütt láthattam Atiq Rahimit fotón, videón: férfi a javából. Markáns, szakállas-bajuszos, határozott férfiarc. Hódolat előtte, hogy ilyen mélyen, belülről tudta ábrázolni azt, amiről az ember azt hinné, csak a nők élik át. Lényegében: a tökéletes függőséget. A regény a függőségből való felszabadulás drámai története.
A 46 éves Atiq Rahimi negyedszázaddal ezelőtt politikai menekültként érkezett háborús hazájából Franciaországba, amelynek nyelvét még kabuli gyerekkorában, a francia gimnáziumban elsajátította. Mégis, három könyvet írt perzsa nyelven – közben filmeket is készített –, mire megszületett első, franciául írott regénye: egyszerű, tiszta stílus, rövid, ritmikus mondatok, kevés jelző, egyértelműen filmes látásmód.
Szegényes, dísztelen szobában vagyunk, a két kis ablakot behúzott függöny takarja, a falon egy fiatal férfi halványan kiszínezett fekete-fehér fotója, és egy fölakasztott, díszes tőr. Földre tett matracon fekszik ugyanez a férfi, a fényképhez képest jóval idősebb, nagyon sovány. És mozdulatlan. Mellette szép fiatalasszony, egyik kezét a férfi lassan emelkedő-süllyedő mellkasán tartja, másikkal megállás nélkül az olvasóját morzsolja; a földön, bársonypárnán a nyitott Korán.
Mindvégig ezen a helyszínen maradunk. Az asszony szemcseppeket adagol a férfi mereven nyitott szemébe, feltölti az infúziót, tovább imádkozik, ahogy a molla parancsolta, aki szerint a nő nem imádkozik jól, azért nem gyógyul a férje. Az időt az olvasón lepergetett szemek száma, a férfi lélegzetvételeinek a száma méri, vagy a kintről bejövő hangok, a vízhordó kiáltása, a molla imára szólító szava. Időnként robbanások, lövések is hallatszanak az utcáról. Az asszony Istennel pöröl, hogy miért nem segít. „Pedig milyen sokat harcolt a te nevedben! A dzsihádért! Mutasd meg, hogy létezel, hozd vissza őt az életbe!”
Valami életjelet próbál kicsikarni. A férfi tarkójához nyúl, megnyomja a sebet. Semmi reagálás. Még erősebben megnyomja. Semmi; sem az üres tekintet, sem a lélegzés ritmusa nem változik. „Még csak nem is szenvedsz?! Soha nem szenvedsz! Soha nem is szenvedtél! Még sebesülésedben is megkímél téged a fájdalom! Ezért is én lakolok meg, ezért is nekem kell sírnom!”
Az asszony néha kimegy a szobából, de az olvasó nem követi, nézi a néma szobában a döglött legyet, a hangyákat, a prédáját kereső pókot. A nő visszatér, miközben ápolja a férfit, beszél hozzá. Kezdenek előjönni az emlékek, a titkok. Az első éjszakájukon nem árulta el, hogy éppen megjött a vérzése – tehát tisztátalan –, a férfi meg büszke volt annyi vér láttán!
„Pedig szűz voltam, de nagyon féltem. Mi lesz, ha netán nem jön akkor belőlem vér... az tényleg katasztrófa lett volna. Annyi rémes történetet hallottam erről. Minden elképzelhető volt. A tisztátalan vérről elhitetni, hogy a szüzesség vére, zseniális ötlet, nem? Sosem értettem, hogy nektek, férfiaknak, a büszkeség miért kötődik annyira a vérhez.”
Odakinn, a közvetlen közelben robbantanak, az ablaküveg betörik, fekete por és kátrányfoszlányok szállnak a levegőben, megülnek a matracon, a férfi mozdulatlan testén. Az asszony lemossa, odaadóan ápolja, de közben egyre nyíltabban beszél hozzá. „Remélem, hogy sikerül gondolkodnod, hallanod, látnod... igen, engem hallanod, engem látnod... Soha nem hallgattál meg, soha nem hallottál meg! Soha nem beszéltünk ezekről a dolgokról!”
Hogyan ment férjhez ehhez a harcoshoz, ehhez a hőshöz?
„Hatalmas mellű anyád eljött hozzánk, hogy megkérje számodra a húgom kezét. De még nem ő volt soron a férjhezmenetelben. Jó, nem baj, akkor legyen ez – mutatott rám a húsos ujjával... Te még csak nem is tudtál erről az egészről. Apám boldogan fogadta a dolgot, percig sem habozott. Mindannyiunk számára te voltál a Hős! És mint minden hős, valahol messze voltál.”
Az eljegyzést a vőlegény nélkül tartották, majd egy év elteltével – mert veszélyes egy fiatal menyasszonynak ilyen sokáig a szüleinél maradnia – megvolt az esküvő is: a hegyekben harcoló férjet fényképe és egy díszes tőr helyettesítette. Ezeket látjuk a csupasz szoba falán. És a szűz fiatalasszonynak – nincsen neve, a regény során végig névtelen marad – az anyósával kellett aludnia, aki vigyázott rá, pontosabban a szüzességére. „És mindez normálisnak, természetesnek tűnt mindenki számára. Még nekem is!”
A férj három év után megérkezett. „Olyan voltál, mint ma. Nem szóltál egy szót sem, rám se néztél... Én viszont néztelek, titokban figyeltelek, szemléltelek. Te mintha jelen se lettél volna, arrogánsan távoli maradtál. Igaz a bölcs öregek mondása: Soha nem lehet számítani arra, aki megismerte a fegyverek gyönyörét.”
Amikor férjhez adták, semmit sem tudott a férfiakról. Apját, aki gyakran megverte feleségét és hét lányát, csak a madarai érdekelték, a harci fürjek, amelyeket versenyekre vitt, nagy pénzekben fogadott rájuk, és egyszer, amikor veszített és nem maradt semmi pénze, egyik lányát adta oda fizetségül. Az asszony most elmeséli az öntudatlanul fekvő férjnek, hogy emiatt bosszúból hogyan etette meg egy macskával apja kedvenc, drága fürjét. Ezt a titkot eddig soha senkinek nem mondta el.
Hosszan, gyengéden simogatja a férfi fejét.
„Sosem éreztem magamat olyan közel hozzád, mint most. Tíz éve vagyunk házasok. Tíz éve! És csak három hete, hogy végre van valami közünk egymáshoz. Megérinthetlek... Sosem hagytad, hogy hozzád érjek. Sosem csókolhattalak meg. Amikor egyszer megpróbáltam, ellöktél magadtól. Azt akartam csinálni, amit az indiai filmekben lehet látni. De te féltél, ugye, ez az? Féltél, mert nem tudtad, hogyan kell megcsókolni egy lányt.”
Egy idő múlva az asszony úgy érzi, és ebbe egyre jobban beleéli magát, hogy a férfi voltaképpen az ő varázsköve, syngué sabourja, akinek végre mindent, minden nyomasztó nagy titkát elmondhatja.
Odakinn lövések, őrjárat koppanó léptei – talán az ellenséges őrjárat. Az asszony elrejti a férjet a szobából nyíló szűk kis fülkébe, amelyet függöny takar el. Fegyveres, turbános férfi lép be, vele tart egy dadogó fiatal katona is. Az asszony, hogy megszabaduljon fenyegető jelenlétüktől, azt mondja: „Eladom a testemet, ahogy ti eladjátok a véreteket... Eladom a testemet, hogy gyönyört nyújtsak a férfiaknak!”
Oh Allah, védj meg a sátántól, nyögi a harcos, asszony, téged meg fognak kövezni, és a pokol örök tüzében fogsz mindörökre égni – és a férfiak gyorsan elmenekülnek a bűntől bűzlő házból. Az asszony elmagyarázza a férjének, hogy ezzel kerülte el a megerőszakolást, mert egy harcosnak kurvát megerőszakolni nem vonzó.
„Megmondom neked, miért, syngué sabourom: ha egy kurvát basztok, nem uraljátok a testét. Mert egyenlők vagytok. Ti pénzt adtok neki, ő gyönyört ad nektek. Egy kurvát megerőszakolni, az nem erőszak. De elrabolni egy lány szüzességét, erőszakot tenni egy asszony becsületén, az igen! Az a ti hitvallásotok!”
Az asszonyt egyre jobban felszabadítja, hogy végre beszélhet, amire a férj soha nem adott neki alkalmat. Elmondja szeretett nagynénje történetét. Ellenszenves, gazdag emberhez adták, de mert két éven át sem esett teherbe, a férj leküldte vidékre a szüleihez, hogy nekik szolgáljon. Szép volt, fiatal és meddő, úgyhogy apósa következményektől nem félve dugta éjjel-nappal. Mígnem a fiatal nő dühében széthasította a koponyáját és elmenekült, de üzenetet hagyott, hogy véget vet az életének, tűzhalállal, úgyhogy nyoma sem marad. Ezután nevet változtatott, és életét egy nyilvános házban folytatta. Egy napon a fiatalasszony fölismerte a piacon, attól kezdve, nagy örömére, gyakran találkozott vele, de valóságos történetét csak most mesélte el a férjének.
Léptek odakint. A dadogó fiatal katona jön. Félénken kérdezi: Mennyi? Az asszony próbálja megértetni vele, hogy nem volt igaz, amit magáról mondott, de a kalasnyikov csöve a hasának szegeződik. Megadóan lefekszik a földre és széttárja a lábát – a béna férj a függöny mögött vajon figyel-e? –, a fiatal gyerek éppen csak ráfekszik, máris magömlése van, az asszony gyöngéden, anyaian vigasztalja. A fiú nagyon fiatal, szép és zavart.
Miután elment, az asszony folytatja monológját a félhalott férjnek.
„Vannak pillanatok, amikor azt hiszem, nehéz lehet férfinak lenni.” Kicsit előltetetten mosolyog. „Ez a fiú a mi kezdeteinkre emlékeztetett... Ne haragudj... Akaratlanul is rád gondoltam. Te is ügyetlen voltál, mint ez a fiú. Persze, akkor én még semmit sem tudtam. Azt hittem, úgy kell csinálni, ahogy te csinálod... Nagynénémnek igaza van, amikor azt mondja, hogy akik nem tudnak szeretkezni, azok háborúznak.”
Az asszony egy pillanatra zavarba jön, bocsánatot kér, hogy miket beszél, de aztán mégis folytatja.
„Azt hittem, ilyen a természetünk. Ez a különbség köztünk. Ti férfiak elélveztek, mi nők élvezzük, hogy ti elélveztek. Ez elég is volt nekem. Én nyújtottam magamnak a gyönyört, a... saját kezemmel.”
A dadogó katona visszajön, könyörögve néz az asszonyra, néhány gyűrött bankót nyom a kezébe. Kimennek a szobából, a folyosó túloldaláról suttogások és nyögések hallatszanak. Azután:
„Ez a fiú megint rád emlékeztetett. Csakhogy ő gyorsan tanul! De te soha nem változtál. Neki megmondhatom, mit csináljon, hogyan csinálja. De ha neked mondtam volna... Istenem, szétverted volna a fejemet! Pedig nem nehéz ez, csak hallgatnia kell az embernek a saját testére!”
Aztán a nő megrémül, sír, bocsánatot kér, mert nem tudja, miket beszél...
„Valaki más beszél belőlem... megszállott vagyok. Egy démon lakik bennem. Ki kell üldöznöm magamból...” Megkeresi az olvasóját, pörgeti, mormol, kimegy a szobából.
A dadogó fiú vissza-visszatér, megjavítja a háború pusztításaitól kidőlt bejárati ajtót, ételt, ajándékot hoz. Az asszony megkedveli. Vall.
„Majdnem úgy érzek iránta, mint házasságunk kezdetén irántad. Pedig tudom, hogy ő is olyan szörnyűvé válhat, mint te. Mihelyt birtokoltok egy nőt, szörnyeteggé váltok... Ha valaha is visszatérsz az életbe, még mindig olyan szörnyeteg leszel, mint voltál?... Nem hiszem. Azt gondolom, mindaz, amit elmondok neked, megváltoztathat téged. Igen, meg fogsz változni, szeretni fogsz... Úgy szeretkezel majd velem, ahogy én kívánom. Mert most sok mindent fölfedeztél. Ismered a titkaimat...”
És az asszony megteszi az élőhalott férfival, amire mindig is vágyott, de amit az soha nem engedett volna meg. Egyik kezével a férfi nemi szervét, másikkal a sajátját simogatja, szája a félig nyitott szájhoz közelít, egy ritmusra lélegeznek. Miután elélvezett, megint bocsánatot kér, Allahhoz imádkozik, hogy szabadítsa meg a démontól. Már az őrület környékezi, zaklatott álmait idézi, halottakat lát és hall, és egy nagy titokról beszél, nagyon nagy titokról, végül azt is elmondja:
„A két kislány nem a te gyereked! És tudod, miért? Mert te voltál meddő, nem én!... Mindenki azt hitte, meddő vagyok, anyád azt akarta, vegyél magadhoz másik feleséget. Mi lett volna akkor velem? A nagynéném sorsára jutottam volna. És csodálatos módon éppen akkor találkoztam vele össze.”
A nagynéni tanácsára a fiatalasszony elmegy egy bizonyos Hakimhoz, akiről a család úgy tudja, nagy gyógyító varázslója a meddőségnek, de valójában a nagynéni stricije. Hakim bezárja a fiatalasszonyt egy sötét szobába, egy bekötött szemű fiatal férfival, akinek az a feladata, hogy megtermékenyítse. Ez néhány találkozás után sikerül is.
Az asszonyt saját elbeszélése most már vallásos rajongással tölti el. Lelkesedéssel beszél a béna-néma férjnek:
„Igen, én syngué sabourom... tudod-e, mi Isten kilencvenkilencedik, vagyis utolsó neve? Al-Sabour, azaz a Türelmes! Nézz magadra, Isten vagy! Létezel, de nem mozogsz. Hallasz, de nem beszélsz. Látsz, de nem mutatod meg magad. Türelmes béna vagy, mint Isten. És én vagyok a te Küldötted! A te Prófétád! A te hangod! A te tekinteted! A te kezed! Al-Sabour!”
Ahogy a perzsa legenda mondja: a türelemkő, ha megtelt a titkokkal, robban. A férj hirtelen elkapja a nő csuklóját, fölegyenesedik, az asszony retteg, csodát emleget, „tudtam, hogy titkaim visszahoznak az életbe”, rajongással átöleli a férfi lábát, „Al-Sabour, végre megszabadulok szenvedéseimtől!”
Így is lesz. A férj hajánál fogva veri a fejét a falhoz, a földhöz, aztán kitekeri a nyakát. Ám előbb a nő elkapja a tőrt a falról, keresztülszúrja a férfi szívét – csakhogy egy csepp vér sem csurran ki belőle. Innen tudjuk, hogy legendáról van szó, meg onnan, hogy a halálra vert, vérben úszó nő az utolsó előtti mondatban lassan kinyitja a szemét...
Atiq Rahimi N. A. emlékének dedikálta a könyvét. Ki volt N. A.?
2005 novemberében bejárta a világsajtót a hír, hogy Nadja Anjuman 25 éves afgán költőnőt férje halálra verte engedetlenség miatt. A fiatal nő – aki a tálib rezsim alatt hallatlan bátorsággal varrástanfolyamnak álcázott irodalomórákat tartott a tanulástól vallási okokból eltiltott lányoknak – verseiben, amelyeket halála óta több nyelvre lefordítottak, az afgán nőket fojtogató elnyomásról beszélt.
Heratban, ahol Nadja és családja élt, a városi rendőrség kivizsgálta az ügyet, majd azt állapította meg, hogy a halál oka öngyilkosság. A férj szabadlábon van, neveli a kislányt, aki féléves volt, amikor anyja belehalt a férfi nevelő célzatú verésébe.

A Herat-i mecset

Nadja Anjumanról (versek is)

Herat kerületei