Iléllában, a nigeri bozótfaluban, amikor éppen nem az óvodában dolgoztam, szomszédokkal beszélgettem, vagy bambultam a melegben a vöröslő homokot bámulva, akkor afrikai regényeket olvastam; találomra, ahogy innen-onnan kölcsönkaptam őket. A hausszák, tuaregek, pölök, a hőség és a homokszél már a múlté, de az afrikai regények olvasása megmaradt. Mondhatjuk azt is, hogy életpótlószernek. Általuk belebújok megint Afrikába, és mivel ott jó nekem, azt remélem, másoknak is jó lehet.
Ezért fogok bele ebbe a sorozatba. Tudományosság nem lesz benne, arra nincsen hajlamom. Mesélni szeretnék, az afrikai irodalmon át az afrikai életről, ami innen, Magyarországról nézve messzinek és idegennek sejthető, de mihelyt egy kicsit megismerjük, kiderül, hogy csöppet sem az. (Sok szó lesz a nők lelkéről. Nahát, az aztán tényleg ugyanolyan.)
A francia nyelvű afrikai irodalom az anyagom. Itt látható a térképen:



majdnem egész Nyugat- és Közép-Afrika hivatalos nyelve a francia. Ezekben az országokban, a volt francia – vagy belga – gyarmatokon, a fehérek által megrajzolt országhatárok közé zsúfolva számtalan etnikum él együtt, különböző, egymással nem is mindig rokon nyelveket beszélve. A közös tehát a hajdani gyarmatosítók iskoláinak nyelve: a francia. Az irodalom jelentős része is francia nyelvű, egyrészt, mert hosszú évtizedeken át afrikai könyvkiadás csak kevéssé és bizonytalanul létezhetett, inkább Párizsban juthattak kiadóhoz a szerzők; másrészt, mert az afrikai anyanyelven írott művek előtt könyvpiac és olvasni tudó közönség híján nem sok lehetőség nyílott. Ma már más a helyzet, vannak írók, akik az anyanyelvükön, vagy azon is, írnak, könyvkiadóból pedig ötven-hatvan létezik szerte az afrikai frankofón országokban – számos nehézséggel küszködve, az igaz. Párizs még mindig fontos szerepet játszik az afrikai regények kiadásában és fogadtatásában.
Regényekről fogok mesélni, amelyeket most újra föllapozok: rendes, foghatós, papírra nyomtatott könyvek, van, amelyik kicsit megsárgult, de van szép új is köztük. Először Niamey-ból (Niger) hoztam könyveket, később N’Djamenából (Csád), azután a párizsi Fnacktól és a L’Harmattan afrikai könyvesboltjából a rue des Écoles-on. Budapesti antikváriumból is, szerencse esetén. Itt halmozódnak körülöttem a hosszú asztalomon, mindig újra elrendetlenedve, mert össze-vissza rámolom őket, miközben ők illegetik magukat válogató tekintetem előtt.
Női sorsokat fogok bemutatni, elsősorban, de nem kizárólag, írónők prózáján keresztül. A nők az 1970-es években kezdtek jelentkezni regényekkel, eleinte gyakran önéletrajzi írásokkal, ahogy egyébként, mintegy negyed századdal korábban, a férfi írók is. Nők és irodalom? A gyarmati időkben a lányokat nem, vagy csak ritkán járatták iskolába, és még a függetlenség elnyerése – a legtöbb országban 1960 – után is jó, ha elvégezték az elemit, és alkalmuk lehetett valamennyire megtanulni írni és olvasni. Felsőfokú végzettség nagy ritkaság volt, ma sem gyakori.
A 70-es évek közepén egy kongói tanárnő még azt írta – egy később publikált, „Női emancipáció és afrikai regény” című kötetben –, hogy nincs olyan afrikai nő, aki végiggondolva életkörülményeit és sorsát, regényes vagy költői fikcióba formálta volna tapasztalatait. A később nemzetközi egyetemi karriert befutott tanárnő nem tudhatta, hogy akkor már születőben volt a fekete földrészen néhány olyan könyv, amelyet mai napig alapkőnek tekintünk az afrikai női irodalomban.
Tíz évvel később egy Svájcban tanuló afrikai diák már ezt a címet adhatta diplomamunkájának: „A nő képe a francia nyelvű, fekete-afrikai regényírónőknél”; a dolgozat tizenöt megjelent regényt elemez.
Újabb tíz év múlva, 1994-ben, a Nyugat-Ausztráliai Egyetem francia tanszéke megjelentetett egy életrajzokkal bővített bibliográfiát a francia nyelvű fekete-afrikai írónőkről, és ebben már hetven írónő szerepel száznál több regénnyel, elbeszéléssel, önéletrajzzal. Ennek a tanszéknek a munkatársai (weboldaluk is van), egy jamaikai professzor asszony kezdeményezésére, csodálatos munkát végeztek és végeznek ma is, összegyűjtve a gyakran nagyon nehezen megszerezhető, ritka műveket is. „Afrikai nők és afrikai irodalom” címen rendszeresen frissítve, újabb szerzőkkel bővítve mutatják be az írónők életrajzát, felsorolják megjelent műveiket rövid tartalmi összefoglalóval és kis részlettel illusztrálva, és közlik az Amina című, legendás, 1972 óta létező pánafrikai folyóirat írónőkkel készített interjúit is.
2000-ben párizsi és montreáli kiadásban megjelent egy közel 600 oldalas munka Fekete-Afrika francia nyelvű nőíróiról. 2007-ben a Nemzetközi Pen Klub Dakarban tartott kongresszusán külön foglalkoztak az afrikai írónők gondjaival. Nemcsak kiadót nehéz találni, de olvasótábort is: az afrikai nők többségének, már ha tud írni-olvasni, ez a tudása legföljebb a hétköznapi élet szükségleteire elegendő.
A nőket sújtó évezredes kötelező hallgatást törték meg az afrikai írónők, akik másfél emberöltő alatt a semmiből gazdag irodalmi termést produkáltak. Regényeik női szereplőin át az egész fekete földrész asszonyainak – végső soron: általában a nőknek – a gondjait, alávetettségét és szabadságvágyát fejezik ki. Gyerekkor, serdülőkor, excízió, házasság – gyakran kényszerházasság –, a feleségek kínos helyzete a poligám családban, megalázó meddőség, nem is mindig olyan szent anyaság, női munka, betegség, varázslás, prostitúció, öregség, egyszóval: az élet, a gyarmatosítás alatti és a függetlenség utáni társadalmakban, hagyomány és modernitás között őrlődve, akár afrikai falujukban ismerjük meg őket, akár franciaországi bevándorló életükben.
Ismerkedjünk.

Lángh Júlia