Tegnap legalább háromezren voltunk Tatárszentgyörgyön Csorba Róbert és kisfia, Robika temetésén. Azt hiszem nagyon fontos, hogy átéljük, közel engedjük, amennyire erre csak képesek vagyunk, a másik ember bánatát, érzéseit, mert akkor válunk képessé a másik megértésére is. - Bódis Kriszta sorai után e cikkben Reisch Éva képeit és Seregély Ágnes írását közöljük, következő cikkünkben Horváth Dávid képeit láthatják.

Hazaértem, itthon vagyok, (ők is, csak másképp), írni szeretnék, de nehezen jönnek a szavak.

Talán ez a meghasadás állapota, mindannyiunk töredezettségéé. Igen, bocsánat, bocsánat az elszenvedett sérelmekért, olyan mintha nem lenne elég csupán a kimondás.

„Hogy engedhette meg ezt az állam? Hogy engedhette meg ezt az állam?” – kérdezi mellettem egy roma nő, s nem nézünk egymásra, soha nem is néztünk, és most ez okozza a problémákat. Bánom, hogy nincs nézés.

Olyan szürreális az egész, gondolkozom rajta, de nem tudok rájönni miért, pedig próbálom, tornáztatom az agyamat. Persze, kicsit más ez a temetés, én eddig másféléken sirattam: egy roma temetés, soha nem voltam még ilyenen, ráadásul egy idegen emberén és egy idegen kisfiúén. Nem nézünk egymásra.
„Soha nem voltam még ennyi roma között” – mondja egy ismerősöm, ő is kijött, hogy itt legyen, hogy jelen legyen, mert ez most itt a lényeg, megjeleníteni, hogy itt vagyunk, veletek vagyunk, és azt gondoljuk talán, hogy lesz olyan pillanat a jövőben, amikor egymásra is nézünk. Most ez még valahogy nem megy, vagy valahogy nehézkesen, vagyunk páran, akik próbáljuk, próbálgatjuk, közelebb lépünk, aztán meg vissza.

Istenem, arra gondolok, hol vannak ezek a cigányok, amikor buliba megyek, amikor közértbe, amikor barátkozom emberekkel, hol vannak, hiszen én sosem találkozom velük, sehol. Aztán beugrik: hányszor láttam ilyet a képernyőn, főleg amerikai filmeken, ahol éppen azt mesélik, hogy ez volt, amikor… És itt van, teljes valójában, és én csak most veszem észre, jobban mondva most jelenítődik meg számomra, most érzem át, mit jelent. Most jövök rá kínkeservesen, hogy ezt hívják szegregációnak. Előttem négy-öt férfi arról beszélget, hogy „mennyien lehetünk”. Talán egy millióan, mondja egyikük, és a többiek helyeselnek. És hol lehet ez az egy millió, és miért nem nézünk egymásra.

”Ezt nem tudja az, akinek nem halt meg így gyereke.”, „Mi is féltjük a gyerekeinket, azért vagyunk itt”. „Mert ez a te gyerekeddel is megtörténhet.” „Azt mondják, hogy lopnak a cigányok, meg hogy „ingyenélnek”, de amikor nem adnak munkát, odamegy a cigány, és nem adják neki tízből kilencszerszer. Pedig nézzétek meg, ha elmész Pesten is egy építkezésre, mennyi ott a cigány, szinte csak cigányok vannak egy csomó ilyen helyen, és ott dolgozik tizenkét órát alig valamié’, hogy enni tudjon adni a gyerekének. Alig valamiér, hogy enni tudjon adni.” A társaihoz, családjához beszél, de közben olyan mintha hozzám. Pedig nem nézünk egymásra. Nem ezt szoktuk meg. Nem nézünk egymásra.

Közben eltemetik apát és fiát. Nem néztünk rájuk.

Seregély Ágnes
képek: Reisch Éva