Milyen egy egzisztencialista filozófusnő, ha szerelmes? – így cseng a Jaffa Kiadó gondozásában napvilágot látott, közel ezer szerelmes verset tartalmazó válogatáskötet mottója, legalábbis a kiadó sajtóreferense szerint. A Francia Intézetben megrendezésre kerülő, vetítéssel spékelt, rendhagyó kötetbemutató különös koncepcióra épített. Simon de Beauvoir és Nelson Algren kettősét igyekezett a jelenbe transzportálni. Míg a feminizmus alapköveit lefektető francia „nagyasszonyt” Karafiáth Orsolya költő, író, amerikai lovagját Todd G. Williams zenész, író testesítette meg. Kettejük össze-összefonódó párbeszédét Szily Nóra koordinálta, akinek javára szóljon, időnként azért próbált veszélyesebb vizekre evezni - Murányi Zita beszámolóját olvashatják.
A jelenből előbb mégiscsak a múltba reppenünk vissza, hála az 1920-as, 1950-es évek Amerikáját idéző, fekete-fehér filmkockáknak. Legendás kor ez, legendás írók kora – harsogja a vászon is – Hemingwayé, Dos Passosé, hogy csak a nevesebbeket említsük. Aztán szóba kerül a jazz, a chicagói építészet, az amerikai regények kísérleti technikái, melyek a narrátor szerint mind Beauvoirt, mind elválaszthatatlan párját, Sartre-ot lenyűgözték. Nagy utazásuk során került a képbe Nelson Algren is, az a bohém, minden keservét és magtakarított centjét szerencsejátékba és lóversenybe ölő író, aki rögvest belehabarodott Beauvoirba. Hogy miért? Egy értelmiségit várt, és egy gyönyörű nővel találkozott. Mintha a kettő eleve kizárná egymást… És bár a szöveg józan angolsággal csendül az éterbe, nem ez lesz az utolsó mondat, mely felborzol(hat)ja kedélyeinket.
Szily Nóra olvasatában a levélgyűjtemény egy kicsit történelemkönyv is, hisz képet kapunk belőle a ’40-es, ’50-es évek Párizsáról, annak pezsgéséről és minden visszásságáról, bár a prímet mégiscsak a szerelem viszi. 
A piros betűs szerelem és a néhol verstani magasságokba emelkedő írások, melyek a műsorvezetőt hol megmosolyogtatták, hol megríkatták. A könyv javára írja továbbá a fordítást, mely megőrizte Beauvoir kezdő angolságának minden sutaságát, miáltal a szerző leveleiből nyers őszinteség árad. Todd, aki angolul olvasta az Amerikai szerelmet tinédzseresnek minősíti a most lenne 101 esztendős író stílusát. Mintha egy tizenhét éves lány írná, mindegyik úgy kezdődik, hogy „kaptam egy levelet”. Azt azért Beauvoir pozitívumaként említi, hogy nyelvtudása fejlődik a könyv vége felé. És hogy vall erről a szerző maga? „Ujjaimban érezhetem a szerelmet, míg írok”.
Ez az idézet aztán tovább is lendíti a beszélgetést. Egy sietve született, négy hónapos kapcsolat, hogy ragadhatta arra a 39. életévét taposó Beauvoirt, hogy aztán egy vastag könyvterjedelmű levélkupacot hagyjon hátra az utókorra? – fogalmazódik meg a kérdés, jogosan. Todd kitart amellett, hogy a levél az író kezében csak eszköz, eleve a könyv születése lebeghetett szeme előtt, amit Orsi is csak jóváhagyni tud. Szily Nóra pedig árnyalni. Beauvoir levelei olyanok, mint az esti imádságok, egyfajta lelki terápia lehetett számára egy teremtett személyhez írni. Mindenesetre furcsa, hogy bár az egyik kapcsolatból a másikba sodródó Algren ’64-ben jelentkezik utoljára, Beauvoirt ujján a tőle kapott gyűrűvel temetik. Furcsa, hiszen a háttérben mindig ott áll Sartre, akivel együtt olyannyira elválaszthatatlanok, hogy egy francia lap nem átallja őket Az egzisztencializmus Ginger és Fredjének nevezni az egykori hollywoodi táncos duóra utalva.
Szily Nóra ezt úgy foglalja össze, Beauvoir megalkotja a megengedő szerelem definícióját. Karafiáth helyesel, szerinte a távolból muszáj jó fejnek lenni, megengedőnek egy férfival, hisz olyan messziről úgyse lehet pattogtatni azt a bizonyos ostort. Szunnyad benne igazság, bár a képet némileg árnyalják Beauvoir Sartre-hoz írott levelei, melyet az Algrenhez írottakhoz hasonlóan, a szerző örökbe fogadott lánya, Sylvie Le Bon de Beauvoir engedett napvilágra hozni. Ezek a szövegek rávilágítanak arra is, a legendás pár egymás gondolatain túl, többek közt Beauvoir fiatal nőtanítványain is megosztozott. Vagyis Beauvoirnál a megengedő szerelem nemcsak kontinensnyi távlatokban működött.
Hogy mi vonzót találhat egymásban két idegen, hogy, hogy küzdi le az ismeretlenségből, az érthetetlenségből, az eltérő kultúrából fakadó gátakat, arra maga Beauvoir adja meg a választ, aki Nelsonját ingyen francia nyelvleckékben kívánja részesíteni, amiből az köszöni, nem kér. Todd saját tapasztalatát felelevenítve állítja, a kultúrát csak a nyelven keresztül lehet magunkévá tenni, ha pedig aktuális idegen gyökerű párunkkal eljutunk a veszekedésig, az már egy szint. (Beauvoir és Nelson Algren sosem jutottak el.). A közös kapcsolódási pontot – egyeznek ki a beszélgető felek, ha nem is az alkohol adta, a folyékony nedű mindenesetre segítette az egymásban való feloldódást.
Ami ennek a furcsa szerelemnek, fellángolásnak(?) a súlyát adja, az a döntések nehézségében áll, amit mai, információs társadalmunkban nehéz megérteni. Beauvoir azért nem ment a férfi után, mert neki Franciaországban volt dolga, a szellemi áramlatok, a hivatása odakötötte. Orsi szerint ma már külföldről is dolgozhatunk idehaza, ő bizony nyugodt szívvel utánamenne egy helyes római fiatalembernek. Elgondolkodtató persze, hogy az írás mellett Beauvoir is állandóan utazgatott. Igaz, a külhonban való hosszabb, akár örökre szóló letelepedés egy-egy ideig-óráig tartó körútnál nagyobb lemondásokat igényel.
Minél tovább boncolgatjuk, boncolgatják a könyv gerincét adó, furcsa szerelmet, annál ingoványosabb talajra érkezünk. Karafiáth biztos forrásból értesült arról is (neki egy külföldi ismerőse mondta, aki személyesen ismerte Beauvoirt), hogy ez az egész Nelson-ügy csak kamu, a filozófusnő világéletében egyedül Sartre-ot szerette. Todd mosolyog, bólogat, csillog a szeme – látszik, hogy egyetért. Szily Nóra igyekszik kivágni magát, a könyv mindenesetre – mondja - alap arra, hogy a szerelemről beszélgessünk. A végén már nemcsak az olvasásra buzdít, de arra is, hogy írjunk egy szerelmeslevelet kézzel, és akkor nem jöttünk hiába. Sajnos menetközben hiába céloz rá, hogy Beauvoir a Második nemben újrafogalmazta a női nem fogalmát, beszélgetőpartnerei nem ütik le a magasra dobott labdát. Pedig az újszerű téziseket taglaló, a sex és a gender fogalmát megalapozó, feminista alapmű izgalmas táptalaja volna Simone munkásságának újragondolására. A társadalmi nem szerepmeghatározó voltára Beauvoir sokat citált passzusa, az „Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik” is rávilágít.
És végül ne feledkezzünk meg a bevezetőben már ígért hátborzongató mondatokról sem, amit az Amerikai szerelem sztereotipizáló (szintúgy angolból fordított?) fülszövege is indukál. „Bár sok tekintetben valószínűtlen párost alkottak - a nő szószátyár francia értelmiségi, a férfi a chicagói nyomor hallgatag krónikása volt -, szenvedélyes szerelemre lobbantak egymás iránt. Hogy szabad, kell-e ezen megütődni azután, hogy a korszakalkotó Második nem első magyar kiadásából olyan kulcsmondatok maradtak ki, mint a Természetétől fogva minden nő homoszexuális. A leszbikusok azáltal mások, hogy el is utasítják a férfiakat., elgondolkodtató. A felháborodás persze mindkét esetben jogos, sőt! Már-már egyfajta meggondolatlan kiadói eljárást sejtet, amit az adott korszakra, az eredeti forrásra hivatkozva, ha kell, így is, úgy is el lehet bagatellizálni.
