Az előző rész tartalmából:„Nem lakhatnánk itt magánál? Kérdezte Ricsi egy őszinte reggelen Szásától, akit zavartan teccikelt, nem tudván elhelyezni a jelenséget az értékrendjében. Ricsi lelkiismeretesen és gazdag élettapasztalatát használva próbált rájönni, hogy miféle ez az új lakó a szintjükön. És mire használható?”.
Gordon Agáta a Magdolna negyedből.
Gordon Agáta: Boldogasszony - Biodiverzitás
Húzzál a Hiltonba gyorsan..!! Küldte el Angyal Szása a szkájpról Háznagy Elzát, aki kajánul azt mondta, hogy na Ricsiékkel nem unatkoznál, az biztos. Mielőtt elindult volna a munkahelyére brightoni Hiltonba, és hazaszólt egy kicsit.
Szásának idült lakhatási gondoktól főtt a feje. Nem csak Ricsiék jelentették be súlyos és igazságos szükségletüket, hanem régi ismerősök, akik a tavaszodó utcákon töltik egy ideje az éjszakát. És pillanatnyilag a saját jövőképe sem tartalmazta 30 négyzetméteres összkomfortos privát életterének fenntartási költségeit. De nem tudok kisebb burokban élni, gondolt a Hiltonra, a tökéletesen megvetett ágyakkal és kipucolt mosdókkal, a gépesített kis kuckók, az egybehangolt berendezés, amelyről az emberi jelenlét lepereg, mint a siratófalról, illetve minden napon gondosan letisztogatják róla.
Erről a szállásról egy másik jutott eszébe, itt nem messze a Magdolnától, a Ludovika. A Ludovika régen kadétiskola volt, a monarchikus ábrándok és fiúbeavatások katonaiskolája, ma viszont Természettudományi Múzeum. Itt tanítják a kisfiúkat.
Nehogy azt gondolják, mesélte a szubatomi részleg vezetője, egy helyes és alapos nő, hogy mi itt a napot lopjuk. Feltérképeztük az atipikus árvalányhaj szóródási területét tízgenerációs felbontásban, különös tekintettel a biodiverzitásra.
A génrekonstrukciós részleg fotókat mutatott az űrhajósnak öltözött munkatársakról, akik a százezer éves csontokból kapirgálják össze a túlélő géneket, hogy bebizonyítsák, a csontok egy testben éltek. Már akkor!
Nos egyetlen halk sóhaj gének millióival szennyezi felül a történeti mintát, sóhajt a vonzó kutatónő, és máris megsajnáljuk.
Az egész létesítmény főnöke pedig ezt mondta:
Két fontos eszme van a kreatív gondolkodásban: az evolúció és a biodiverzitás.
Az első azt jelenti, hogy az egyed faj, a faj egyed, ez nézőpont kérdése. Ha itt beugrik a relativitás, akkor bingó.
A biodiverzitás még egyszerűbb. Az „itt és most”: az máshol másmilyen. Ezt jelenti. Ez egy gyakran érvényesülő törvényszerűség, amelyet a tudományos gondolkodás nehezen tűr el, ám a nők jól ismerik.
Ezek után tekinthették meg a kis születésnapi ünnepség (Darwin 200. szülinap) résztvevői a múzeum - régen kadétiskola - titkos szállodáját a tetőtérben. Klíma, állandó hőmérséklet és páratartalom, zsilipek, zaj és por-szűrő berendezések, 40 ezer férőhely. Széf és páncélterem.
Megismerkedünk a váci múmialánnyal, apáca volt, tébécés, bőrös csontváz barna ruhában, hosszú óra nyíló szájjal. 200 éves.
Aztán unokanővérünkkel, egy neandervölgyi asszonnyal. Ez a modell még aligha beszélt, nem volt elég fejlett az állkapcsa ennek a korai verziónak, amely a Subalyukból került elő (régebben betyárbarlang). Nővérünket kicsinyével együtt temették, nagy pollenkoncentráció észlelhető szubatomilag. Vagyis virágokkal búcsúztatták.
Szerették. Képzeljük.
Hetvenezer (70.000) éve.
Szubeurópai Anyaúr sikerrel átjutott százmilliomodik újjászületésén, ahogyan hetvenezer éve egy tavaszi hajnalon átjutott a csontlakaton, szétfeszítve anyja medencéjét, és a táguló világegyetemben először vett lélegzetet. Most úgy jutott át a dobozoló régészet kezéből a szubatomi felbontáson át a digitális szülőcsatornán, a kicsinyével együtt, a 21. századba, a chip-korszak hajnalán.
És foggyökerében még mindig őrizhet egyetlen gént, amelyből feltámasztható, és amely mérhetetlenül pontosan megegyezik Szubeurópai Marika egyetlen génjével, és bámulatosan kevéssé különbözik bármely tavirózsa asszony bármely génjétől.
Magok, melyeket idesodort a szél, negyvenezer emberi mag, amiből biotechnikailag rekonstruálható negyvenezer emberi lény, a Természettudományi Múzeum tetőterében egy kisvárosnyi nép él és vár. Egyetlen Anyaúr gondoskodásában élnek, leltározottan, hosszú csontok külön, koponyák csinos dobozokban. Néha fellépés, fotózás, kiállítás, találkozások. „Itt gyökereznek, míg hajtásaik a virtuális térben már terebélyesek.
Néhány angyalka is van közöttük, fiatal formalinos preparátumok, fehérlenek a csontocskák bimbói, vázákban elhajtott virágzat.”
Rögtön teherbe esek, hajtja le fejét Szubeurópai Marika, már a kisfiú után is, el kellett vetetni. Serdületlen leánygyermek alkatú fiatal termő fácska.
Pár napra újra kinyitják az életveszélyesnek nyilvánított szükséglakást a sarokban, boldogan költöznek be, Ricsi áthív, hogy lássam. Üvegtelen ajtó, víz-vécé nincs, egy sarokban gerendák tartják a plafont, de tágas és üres, békésen koszlott. A régi parketten kiskád, Vanessza hercegnő fürdik egy hősugárzó finom melegében.
Egy ágy, egy tévé, egy szék, egy kád, egy kályha, egy család.
Lakhatnánk a múzeum tetőterében?
A sorozat előző részei:
Magdolna negyed - 5. rész
Magdolna negyed - 4. rész
Magdolna negyed - 3. rész
Magdolna negyed - 2. rész
Magdolna negyed - 1. rész
Szásának idült lakhatási gondoktól főtt a feje. Nem csak Ricsiék jelentették be súlyos és igazságos szükségletüket, hanem régi ismerősök, akik a tavaszodó utcákon töltik egy ideje az éjszakát. És pillanatnyilag a saját jövőképe sem tartalmazta 30 négyzetméteres összkomfortos privát életterének fenntartási költségeit. De nem tudok kisebb burokban élni, gondolt a Hiltonra, a tökéletesen megvetett ágyakkal és kipucolt mosdókkal, a gépesített kis kuckók, az egybehangolt berendezés, amelyről az emberi jelenlét lepereg, mint a siratófalról, illetve minden napon gondosan letisztogatják róla.
Erről a szállásról egy másik jutott eszébe, itt nem messze a Magdolnától, a Ludovika. A Ludovika régen kadétiskola volt, a monarchikus ábrándok és fiúbeavatások katonaiskolája, ma viszont Természettudományi Múzeum. Itt tanítják a kisfiúkat.
Nehogy azt gondolják, mesélte a szubatomi részleg vezetője, egy helyes és alapos nő, hogy mi itt a napot lopjuk. Feltérképeztük az atipikus árvalányhaj szóródási területét tízgenerációs felbontásban, különös tekintettel a biodiverzitásra.
A génrekonstrukciós részleg fotókat mutatott az űrhajósnak öltözött munkatársakról, akik a százezer éves csontokból kapirgálják össze a túlélő géneket, hogy bebizonyítsák, a csontok egy testben éltek. Már akkor!
Nos egyetlen halk sóhaj gének millióival szennyezi felül a történeti mintát, sóhajt a vonzó kutatónő, és máris megsajnáljuk.
Az egész létesítmény főnöke pedig ezt mondta:
Két fontos eszme van a kreatív gondolkodásban: az evolúció és a biodiverzitás.
Az első azt jelenti, hogy az egyed faj, a faj egyed, ez nézőpont kérdése. Ha itt beugrik a relativitás, akkor bingó.
A biodiverzitás még egyszerűbb. Az „itt és most”: az máshol másmilyen. Ezt jelenti. Ez egy gyakran érvényesülő törvényszerűség, amelyet a tudományos gondolkodás nehezen tűr el, ám a nők jól ismerik.
Ezek után tekinthették meg a kis születésnapi ünnepség (Darwin 200. szülinap) résztvevői a múzeum - régen kadétiskola - titkos szállodáját a tetőtérben. Klíma, állandó hőmérséklet és páratartalom, zsilipek, zaj és por-szűrő berendezések, 40 ezer férőhely. Széf és páncélterem.
Megismerkedünk a váci múmialánnyal, apáca volt, tébécés, bőrös csontváz barna ruhában, hosszú óra nyíló szájjal. 200 éves.
Aztán unokanővérünkkel, egy neandervölgyi asszonnyal. Ez a modell még aligha beszélt, nem volt elég fejlett az állkapcsa ennek a korai verziónak, amely a Subalyukból került elő (régebben betyárbarlang). Nővérünket kicsinyével együtt temették, nagy pollenkoncentráció észlelhető szubatomilag. Vagyis virágokkal búcsúztatták.
Szerették. Képzeljük.
Hetvenezer (70.000) éve.
Szubeurópai Anyaúr sikerrel átjutott százmilliomodik újjászületésén, ahogyan hetvenezer éve egy tavaszi hajnalon átjutott a csontlakaton, szétfeszítve anyja medencéjét, és a táguló világegyetemben először vett lélegzetet. Most úgy jutott át a dobozoló régészet kezéből a szubatomi felbontáson át a digitális szülőcsatornán, a kicsinyével együtt, a 21. századba, a chip-korszak hajnalán.
És foggyökerében még mindig őrizhet egyetlen gént, amelyből feltámasztható, és amely mérhetetlenül pontosan megegyezik Szubeurópai Marika egyetlen génjével, és bámulatosan kevéssé különbözik bármely tavirózsa asszony bármely génjétől.
Magok, melyeket idesodort a szél, negyvenezer emberi mag, amiből biotechnikailag rekonstruálható negyvenezer emberi lény, a Természettudományi Múzeum tetőterében egy kisvárosnyi nép él és vár. Egyetlen Anyaúr gondoskodásában élnek, leltározottan, hosszú csontok külön, koponyák csinos dobozokban. Néha fellépés, fotózás, kiállítás, találkozások. „Itt gyökereznek, míg hajtásaik a virtuális térben már terebélyesek.
Néhány angyalka is van közöttük, fiatal formalinos preparátumok, fehérlenek a csontocskák bimbói, vázákban elhajtott virágzat.”
Rögtön teherbe esek, hajtja le fejét Szubeurópai Marika, már a kisfiú után is, el kellett vetetni. Serdületlen leánygyermek alkatú fiatal termő fácska.
Pár napra újra kinyitják az életveszélyesnek nyilvánított szükséglakást a sarokban, boldogan költöznek be, Ricsi áthív, hogy lássam. Üvegtelen ajtó, víz-vécé nincs, egy sarokban gerendák tartják a plafont, de tágas és üres, békésen koszlott. A régi parketten kiskád, Vanessza hercegnő fürdik egy hősugárzó finom melegében.
Egy ágy, egy tévé, egy szék, egy kád, egy kályha, egy család.
Lakhatnánk a múzeum tetőterében?
A sorozat előző részei:
Magdolna negyed - 5. rész
Magdolna negyed - 4. rész
Magdolna negyed - 3. rész
Magdolna negyed - 2. rész
Magdolna negyed - 1. rész
