Méry Zsuzsa 2001-ben készült dokumentumfilmjének bemutatására szintén a 40 film a szocializmusról elnevezésű május 25-29. között zajló, ötnapos monstre vetítéssorozat keretében került sor. Az OSA Archívum ezen tekercse nem kisebb volumenű kérdésre kereste a választ, mint hogy milyen ok húzódott az MSZMP első titkárának nyugdíjazását szorgalmazó lemondólevél hátterében. Ha a filmből egyértelműen nem is derült ki, hogy Kádár ravasz politikusként, vagy közszereplésbe fáradt, 60 esztendős aggastyánként vetette papírra ominózus sorait, a magyar gazdaságot befolyásoló „húzd meg, ereszd meg” cselekedeteinek mozgatórugójára Méry opusza kellőképp rávilágított.
Isten hozta Leonyid Brezsnyev!
Ha nem is az Isten, mindenesetre az orosz légitársaság egyik gépmadara 1972-ben kerek öt napra valóban Budapestre szállította a Szovjetunió mosolygós, csókos, ámbátor vasöklű vezetőjét. Ahogy az az akkori híradó képsoraiból kiderült a Ferihegyi reptéren „tízezernyi pesti fogadta zászlólengetéssel és kitörő örömmel” Brezsnyevet. A szívandalító taktusokba merítkező képsorokra, hirtelen szorongást kiváltó zörejzene montírozódik, míg a sötét konvoj áthalad a városon. Lúdbőrzik a hátunk, gyomrunkban érezzük a feszültséget.
A Kádár és Brezsnyev között húzódó ellentétekre jeles történészek, köztük az egyébként kettejük közt tolmács szerepet is betöltő Valerij Muszotov és Rainer M. János igyekeznek rávilágítani. Utóbbi szerint az első konfliktus forrása Hruscsov személye volt, aki 1956 novemberében Kádárt is a helyére ültette. Brezsnyev 1964-ben egy puccsal elmozdította helyéről a jótevőt, efeletti nemtetszésének Kádár hangot is adott, amit a SZU vezére sosem bocsátott meg. A következő összeütközésre az 1968-as csehszlovákiai események szolgáltattak indokot, hisz a magyar hadsereg kénytelen-kelletlen részt vett ugyan a prágai tavasz leverésében, Dubcsek irányítása és a reformokkal kísérletező magyarok között egyértelműen rá lehetett mutatni a hasonlóságra. Kádár leváltása már ekkor napirendi témája lesz a Szovjetuniónak.
Az i-re a pontot mégiscsak az 1971. januárjában bevezetett új gazdasági mechanizmus teszi fel a pontot. A termelőszövetkezetekben az állami beavatkozás mérséklése mellett, a piaci viszonyok figyelembevételével, a termelésben magukat a gazdákat kívánják érdekelté tenni. A sikerek természetesen nem tetszenek Moszkvának, hatásosságuk mellett szóljon, hogy még olyan gazdasági lapok is megemlékeznek a változásokról (hosszú jövőt persze nem jósolnak nekik), mint a Financial Times. Válaszul a szovjetek lépten-nyomon akadályokat gördítenek a külkereskedelem útjába, hol bizonyos nyersanyagokat szállítanak ritkában, hol bizonyos exportcikkekre támasztanak igényt. Félnek a fellazulástól.
A ’70-es évek elejére annyira kiéleződik a magyar-szovjet viszony, hogy mind élesebben fogalmazódik meg a kérdés, ki lépjen Kádár helyébe. Két jelölt is van, egyfelől az MSZPKB titkára, Komlósi Zoltán, másfelől a forradalom utáni megtorlás belügyminisztere, Biszku Béla.
„Kádár vadászni megy”
Sóhajtásnyira visszakanyarodunk a kezdő képsorokhoz. Kiderül, hogy Brezsnyev pesti látogatásakor a Vadász Világkiállításon is részt vesz. E jeles esemény szolgáltatja Kádár meghívásának apropóját is, aki köszönettel elfogadja azt és sebtében Oroszországba utazik "lövöldözni". (Kérdéses persze, hogy mennyiben vadászik ő, és mennyiben vadásznak rá). A februári kiruccanás egy 72 órás magánkihallgatássá növi ki magát, háttérben a békés, hóborította orosz tájjal és égig érő fenyvesekkel.
1972. természetesen a 60. születésnap és nyugdíjazást kérő levél miatt is a Kádár-korszak egyik kulcspontjává válik. A történészek ahelyett, hogy nyíltan állást foglalnának a szándék komolyságát illetően (félig-meddig elfogadják őszinte emberi lépésnek, bár szívük mélyén ők is kételkednek), a hangsúlyt a levél tartalmára és az ünnepi ceremónián elhangzott beszédre helyezik, melyben Kádár első ízben nevezi ’56-ot nemzeti tragédiának és úttévesztésnek, elmozdulva a hivatalosan elfogadott ellenforradalom terminustól.
A Moszkvától való függést és félelmet a gazdasági reform szűkítésénél semmi sem jelezheti jobban. Az ország nem halad tovább a reformok útján, a kezdeti sikerek is veszni látszanak. Kádár marad, a rossz bojároknak, köztük Nyers Rezsőnek, a gazdasági reform atyjának, maradéktalanul távozni kell. A fejlődésnek lőttek!
„Leonyid Brezsnyev elröpül...”
Leonyid elvtársat immáron másodszor köszönti a pesti nép „meleg szeretettel”, ahogy a sötét konvoj is másodszor hömpölyög keresztül a hetvenes évek Budapestjén. Brezsnyev ötnapos itt tartózkodása alatt felkeresi a Kossuth téren épülő, első pesti metróvonalat, mosolyog a csepeli gyár, „a magyar ipar fellegvárának” verejtékben úszó, lelkes munkásaira, úttörő nyakkendőt köttet húsos nyakába egy iskolai fogadáson, majd mielőtt végleg elbúcsúzna a tízezernyi pestitől, még egy aranykoszorús jelvényt is robosztus mellkasára tűznek.
Kádár helyzete a magyar gazdaság stagnálásával együtt stabilizálódott. 1974-ben meghalt Komócsin, ’78-ban pedig Biszkuékat is menesztették, nem maradt több utódjelölt. Lassan maga a nép vezére is elhitte, hogy mandátuma örökre szól – halljuk a történészek egybehangzó véleményét. Egy utolsó, ámde annál izgatóbb kérdés persze lapul még Méry Zsuzsa tarsolyában, melyet szintén a szakemberek egyike fogalmaz meg. „Milyen Kádár kép élne ma a köztudatban, ha a pártvezér valóban nyugdíjba megy?”. A válasz akár egy rossz viccben, persze attól még igaz és elgondolkodtató. „A történelemben nincs ha.”.
Ha nem is az Isten, mindenesetre az orosz légitársaság egyik gépmadara 1972-ben kerek öt napra valóban Budapestre szállította a Szovjetunió mosolygós, csókos, ámbátor vasöklű vezetőjét. Ahogy az az akkori híradó képsoraiból kiderült a Ferihegyi reptéren „tízezernyi pesti fogadta zászlólengetéssel és kitörő örömmel” Brezsnyevet. A szívandalító taktusokba merítkező képsorokra, hirtelen szorongást kiváltó zörejzene montírozódik, míg a sötét konvoj áthalad a városon. Lúdbőrzik a hátunk, gyomrunkban érezzük a feszültséget.
A Kádár és Brezsnyev között húzódó ellentétekre jeles történészek, köztük az egyébként kettejük közt tolmács szerepet is betöltő Valerij Muszotov és Rainer M. János igyekeznek rávilágítani. Utóbbi szerint az első konfliktus forrása Hruscsov személye volt, aki 1956 novemberében Kádárt is a helyére ültette. Brezsnyev 1964-ben egy puccsal elmozdította helyéről a jótevőt, efeletti nemtetszésének Kádár hangot is adott, amit a SZU vezére sosem bocsátott meg. A következő összeütközésre az 1968-as csehszlovákiai események szolgáltattak indokot, hisz a magyar hadsereg kénytelen-kelletlen részt vett ugyan a prágai tavasz leverésében, Dubcsek irányítása és a reformokkal kísérletező magyarok között egyértelműen rá lehetett mutatni a hasonlóságra. Kádár leváltása már ekkor napirendi témája lesz a Szovjetuniónak.
Az i-re a pontot mégiscsak az 1971. januárjában bevezetett új gazdasági mechanizmus teszi fel a pontot. A termelőszövetkezetekben az állami beavatkozás mérséklése mellett, a piaci viszonyok figyelembevételével, a termelésben magukat a gazdákat kívánják érdekelté tenni. A sikerek természetesen nem tetszenek Moszkvának, hatásosságuk mellett szóljon, hogy még olyan gazdasági lapok is megemlékeznek a változásokról (hosszú jövőt persze nem jósolnak nekik), mint a Financial Times. Válaszul a szovjetek lépten-nyomon akadályokat gördítenek a külkereskedelem útjába, hol bizonyos nyersanyagokat szállítanak ritkában, hol bizonyos exportcikkekre támasztanak igényt. Félnek a fellazulástól.
A ’70-es évek elejére annyira kiéleződik a magyar-szovjet viszony, hogy mind élesebben fogalmazódik meg a kérdés, ki lépjen Kádár helyébe. Két jelölt is van, egyfelől az MSZPKB titkára, Komlósi Zoltán, másfelől a forradalom utáni megtorlás belügyminisztere, Biszku Béla.
„Kádár vadászni megy”
Sóhajtásnyira visszakanyarodunk a kezdő képsorokhoz. Kiderül, hogy Brezsnyev pesti látogatásakor a Vadász Világkiállításon is részt vesz. E jeles esemény szolgáltatja Kádár meghívásának apropóját is, aki köszönettel elfogadja azt és sebtében Oroszországba utazik "lövöldözni". (Kérdéses persze, hogy mennyiben vadászik ő, és mennyiben vadásznak rá). A februári kiruccanás egy 72 órás magánkihallgatássá növi ki magát, háttérben a békés, hóborította orosz tájjal és égig érő fenyvesekkel.
1972. természetesen a 60. születésnap és nyugdíjazást kérő levél miatt is a Kádár-korszak egyik kulcspontjává válik. A történészek ahelyett, hogy nyíltan állást foglalnának a szándék komolyságát illetően (félig-meddig elfogadják őszinte emberi lépésnek, bár szívük mélyén ők is kételkednek), a hangsúlyt a levél tartalmára és az ünnepi ceremónián elhangzott beszédre helyezik, melyben Kádár első ízben nevezi ’56-ot nemzeti tragédiának és úttévesztésnek, elmozdulva a hivatalosan elfogadott ellenforradalom terminustól.
A Moszkvától való függést és félelmet a gazdasági reform szűkítésénél semmi sem jelezheti jobban. Az ország nem halad tovább a reformok útján, a kezdeti sikerek is veszni látszanak. Kádár marad, a rossz bojároknak, köztük Nyers Rezsőnek, a gazdasági reform atyjának, maradéktalanul távozni kell. A fejlődésnek lőttek!
„Leonyid Brezsnyev elröpül...”
Leonyid elvtársat immáron másodszor köszönti a pesti nép „meleg szeretettel”, ahogy a sötét konvoj is másodszor hömpölyög keresztül a hetvenes évek Budapestjén. Brezsnyev ötnapos itt tartózkodása alatt felkeresi a Kossuth téren épülő, első pesti metróvonalat, mosolyog a csepeli gyár, „a magyar ipar fellegvárának” verejtékben úszó, lelkes munkásaira, úttörő nyakkendőt köttet húsos nyakába egy iskolai fogadáson, majd mielőtt végleg elbúcsúzna a tízezernyi pestitől, még egy aranykoszorús jelvényt is robosztus mellkasára tűznek.
Kádár helyzete a magyar gazdaság stagnálásával együtt stabilizálódott. 1974-ben meghalt Komócsin, ’78-ban pedig Biszkuékat is menesztették, nem maradt több utódjelölt. Lassan maga a nép vezére is elhitte, hogy mandátuma örökre szól – halljuk a történészek egybehangzó véleményét. Egy utolsó, ámde annál izgatóbb kérdés persze lapul még Méry Zsuzsa tarsolyában, melyet szintén a szakemberek egyike fogalmaz meg. „Milyen Kádár kép élne ma a köztudatban, ha a pártvezér valóban nyugdíjba megy?”. A válasz akár egy rossz viccben, persze attól még igaz és elgondolkodtató. „A történelemben nincs ha.”.
