Zora Neale Hurston korszakalkotó regénye az önmagát birtokba vevő, saját hangját meglelő és énjét lépésről-lépésre felépítő fekete nő történetének első irodalmi példája. Walker nem kevesebbet, mint az afro-amerikai nőirodalom előfutárát látta személyében és a fekete-női irodalmi hagyomány legfőbb gyökerét az írónő életművében. Mint esszéjéből kiderül, zseniális írónak tartja, aki, annak ellenére, hogy „életet adott” a fekete nőirodalomnak, szegényen és névtelenül halt meg. Mint a remekművek esetében lenni szokott, Hurston regénye sem sorolható kizárólag egy irányzat zászlaja alá: éppúgy tekinthetjük a patriarchátus börtönéből kiszabaduló nő életútját bemutató feminista műnek, mint egy bonyolult alakzatokkal átszőtt modernista alkotásnak vagy a déli vidék és folklór hagyományát továbbörökítő amerikai-déli regénynek. – Urbányi Eszter írása Zora Neale Hurston könyvéről.

Zora Neale Hurston neve mindaddig többnyire ismeretlenül csengett az olvasók számára, míg Alice Walker 1975-ben meg nem írta azóta sokat emlegetett cikkét a Ms. folyóirat hasábjain. Zora Neale Hurstont kutatva című esszéjével a fiatal, ekkor még csak 31 éves Walker egy, a 20. század első felében élő és alkotó, halála után névtelenségbe süllyedt íróelődre irányította a figyelmet. Walker nem kevesebbet, mint az afro-amerikai nőirodalom előfutárát látta Hurston személyében és a fekete-női irodalmi hagyomány legfőbb gyökerét az írónő életművében. Mint esszéjéből kiderül, zseniális írónak tartja, aki, annak ellenére, hogy „életet adott” a fekete nőirodalomnak, szegényen és névtelenül halt meg. Walker ezért maga indul el, hogy felkutassa a nagy íróelőd jelöletlen sírját, és méltó emléket állítson neki, mert, mint írja: „Az ember nem dobja el saját zsenijeit. És ha azok mégis el vannak dobva, akkor nekünk, művészeknek és szemtanúknak a kötelessége, hogy ismét összegyűjtsük őket gyermekeink kedvéért, ha kell, csontról csontra.” Walker tehát elzarándokol Floridába, ahol a Fort Pierce temető feketék számára elkülönített részében talál rá Hurston nyughelyére, egy fejfa nélküli, megsüllyedt parcellára. Sírkövet állít neki, melyre egy, Jean Toomer -jéből ismerős sort vés: Zora Neale Hurston: a Dél géniusza. Ezzel a gesztussal Walker mintegy beírja Hurstont az irodalomtörténetbe. A feledés homályába merült írónő pedig egy csapásra a kritikai figyelem középpontjába kerül: rövidesen újra kiadják műveit, megírják életrajzát, és tanítani kezdik az egyetemeken. Ma már olyan neves írók inspirálójaként szokás megemlékezni róla, mint Toni Morrison, Edwidge Danticat, Gayl Jones, Toni Cade Bambara vagy maga Alice Walker.
Zora Neale Hurston írói munkásságát a fekete irodalom virágkorához, az ún. harlemi reneszánszhoz köthetjük. Színre lépése a húszas évek közepére tehető, bár évszámok tekintetében nem igazán megbízható forrás, születési dátumaként például rendszerint 1901-et jelölt meg, holott ténylegesen tíz évvel korábban született. Első művei, A verejték és ima (Sweat) című elbeszélés és A bőrszín pecsétje című dráma (Color Struck) Wallace Thurman Fire!! nevű, politikamentes művészetet hirdető folyóiratának debütáló, 1925-ös számában jelent meg. Ettől kezdve több műve is megjelenik, részben az ekkor kiadott fekete antológiákban (pl. az Alain Locke által szerkesztett Az új négerben [The New Negro]), részben pedig folyóiratokban. Számos díjat elnyer, barátai közt ott van a harlemi művészvilág krémje, köztük a költő, Langston Hughes, az énekes-színésznő, Ethel Waters és az irodalmi szalonjáról ismert Georgia Douglas Johnson. Hurston társasági ember lévén könnyen beilleszkedik a harlemi művészek közé, a szalonok állandó résztvevője lesz, s feltűnést keltő megjelenésével (öltözékének elmaradhatatlan része volt kalapja) és tabukat döntögető viselkedésével (nő létére cigarettázott) hamar felhívja magára a figyelmet. A költő, Sterling Brown így emlékszik rá: „Mikor Zora ott volt, ő maga volt a parti.”. Lakása mindig nyitva áll művészbarátai előtt, gyakran rendez partikat, s feljegyzések szerint nemegyszer úgy írja műveit hálószobájában, hogy közben nappalijában társasági élet zajlik. Ebből is látszik, milyen könnyedén, szinte ösztönösen alkotott, nem véletlen tehát, hogy meglehetősen termékeny életművet hagyott hátra. Pályája során négy regényt (Jónás tök-indája [Jonah’s Gourd Vine]; Istent látták [Their Eyes Were Watching God]; Mózes, a férfi a hegyről [Moses, Man of the Mountain]; Angyal a Swanee-folyón [Seraph on the Swanee]), három folklórgyűjteményt (Öszvérek és emberek [Mules and Men]; Mondd el a lovamnak [Tell My Horse]; A floridai néger [The Florida Negro]), egy önéletrajzot (Nyomok a poros úton [Dust Tracks ont he Road]), valamint számos elbeszélést, cikket, drámát és esszét írt.

Legkimagaslóbb műve az 1937-ben megjelenő Istent látták, amelyet a feminista és a fekete kritika egyaránt alapműnek tekint, legtöbbször pedig a fekete feminizmus első irodalmi példájaként emlegetik. A regény egy néger lány, Janie Crawford öntudatra ébredését követi nyomon. Női fejlődésregényről, Bildungsromanról van tehát szó, melyben Janie csak az elnyomó, férfiközpontú társadalom korlátai közül kiszabadulva képes megtalálni önmagát. A regény ezért olyan későbbi művek elődjének, illetve rokonának tekinthető, mint Margaret Walker Jubileuma, Toni Morrison Sulája vagy Alice Walker Kedves Jóistene, melyek szintén egy-egy fekete vagy (a Jubileum esetében) félvér nő fejlődéstörténetét beszélik el. Bár Hurston kortársai nem ismerték fel a regény irodalmi nagyságát, ma a kritika mérföldkőnek tekinti, főként a női szubjektum újszerű ábrázolása miatt. Alice Walker például így ír róla: „Nincs még egy könyv, mely fontosabb lenne számomra ennél,” Edwidge Danticat a regény irodalmi hatásáról szólva jegyzi meg, hogy „Zora műve még évekig érezhető lesz írók generációinak munkáiban,” Toni Morrison pedig minden idők legnagyszerűbb írójának nevezi Hurstont. Miután a legjelentősebb kortárs afro-amerikai írónők ilyen tisztelettel szóltak elődjükről, Oprah Winfrey sem hagyhatta szó nélkül Hurston rekanonizációját. Mit volt mit tennie, 2005-ben produkciós cégének támogatásával filmet készíttetett a regényből Darnell Martin rendezésében és Halle Berry főszereplésével.

Hurston regényét nem lehetett könnyű filmre vinni, hiszen Janie belsőjében, személyisége és énje kiteljesedésében rejlik a történet lényege, melyet Hurston gyönyörű metaforái, allegóriákban és motívumokban gazdag, trópusokkal átszőtt költői nyelvezete érzékletesen támaszt alá. A regényben Hurston kerettörténetbe ágyazott lineáris, egyes szám harmadik személyben elbeszélt narrációt alkalmaz, ezáltal egyrészt távolságot teremt az elbeszélői hang és a főszereplő között, mintegy megvonva Janie-től a beszéd hatalmát, ugyanakkor a narrátor mintha belelátna Janie gondolataiba meg is jeleníti annak belső monológjait. Ezért bár Janie a regény nagy részében nem a maga nevében szól, mégsem a klasszikus, mindentudó elbeszélőt alkalmazó narrációról van szó, hanem egyfajta, kritikusok (pl. Henry Louis Gates Jr.) által beszélő szövegnek (speakerly text) nevezett, az egyenes és a szabad függő beszédet ötvöző elbeszélésmódról. Ezzel a narratív csavarral Hurston megeleveníti az afro-amerikai szóbeliség, a déli folklór és a hagyományos, néger történetmesélés retorikáját, s egy ízig-vérig afrikai-amerikai szöveget hoz létre.

A regény első jelenete szerint hosszú távollét után visszatér a floridai kisvárosba, Eatonvillebe egy középkorú, overállt viselő, néger nő. Ő Janie. Amint a városka asszonyai megpillantják, majd elhűlnek a meglepettségtől, s azon nyomban találgatásokba kezdenek, hogy vajon mi történhetett vele, miért egyedül tért vissza, s miért mezítláb, egy csatakos overállban látják viszont. Janie mit sem törődve a háta mögött összesúgó emberekkel, egyenesen a házába megy. Itt látogatja meg barátnője, Pheoby, akinek elmeséli az életét. Kettejük beszélgetése adja a regény kerettörténetét és fogja közre a regény fő részét kitevő, egyes szám harmadik személyben elmesélt részt, mely bemutatja azt az utat, melyet Janie bejár gyermekkorától kezdve az énjét megalkotó, független, igaz szerelemre találó nőig.

Janie önfelfedezése négy szakaszra osztható és négy különböző személyhez köthető. Az első saját nagyanyja, a regénybeli Nanny, aki egy nyugat-floridai faluban neveli a vadóc Janie-t. A mű egyik legemlékezetesebb része, amikor Janie a hátsó udvar egy virágzó körtefája alatt fekve szembesül saját szexualitásával, illetve nemi vágyának ébredésével, s a körtefához hasonlóan ő is úgymond „kivirágzik”:

Egy tavaszi délután történt nyugat-Floridában. Janie ideje nagy részét egy virágzó körtefa alatt töltötte a hátsó kertben. Az elmúlt három nap, amióta az első kicsiny virág kinyílott, minden szabad percében itt feküdt. Rácsodálkozott a csupasz barna ágakon felcsillámló rügyekre, a rügyből bomló szirmok érintetlenségére. Janie-t mindez mélyen felkavarta. Mintha egy másik létben felejtett fuvoladallamra talált volna rá újra. Mi? Hogyan? Miért? Ez az ének nem a fülnek szólt. A világ rózsája illatozott. […]
Hanyatt feküdt a körtefa alatt, melyet mohó méhek dongtak körül, a napfény fürdetett, szellő lehelete melengetett. Hallhatatlan hang szólította. A virágport cipelő méhecske egy virág kelyhébe merült, ezer virág görnyedt szerelmes ölelésbe, és a virágos-habos, gyönyör-tajtékos fa elragadtatottan remegett gyökerétől a legapróbb csúcsáig. Szóval ez a házasság! Janie mint egy jelenés szemtanúja, könyörtelen, édes fájdalmat érzett, minden ereje elhagyta.

Janie ennek a látomásnak a beteljesülését, a természet e tökéletes pillanatát, a körtefa és a méhek között tapasztalt összhangot keresi majd későbbi kapcsolataiban. A fa-metafora különböző formában (pl. farönk, szép tölgyfa, hervadt virágú fa) visszatér még a mű során, jelezve Janie sorsának alakulását és a vágyott látomás elérésének hiányát. Ezzel a vízióval, itt, Nanny hátsó kertjében indul el Janie énkeresése, melynek következő lépése az, hogy nagyanyja biztatására, ─ aki mihamarabb biztonságban akarja tudni unokáját egy gazdag férj mellett, ─ hozzámegy egy tehetős, ámde meglehetősen öreg, néger gazdához, Logan Killickshez. E házasság hamar kudarcba fullad, mivel a lány sem szerelmet, sem szabadságot nem talál Killicks mellett. Janie találóan egy, az erdő közepén álló magányos farönkhöz hasonlítja házasságát. Így nem csoda, hogy megváltásként éli meg azt a napot, mikor elszökik a fiatal, vonzó és ambiciózus Joe Starksszal: „A reggeli út illata olyan volt, mint egy új ruha. Amely éreztette a derekára kötött kötényt. Leoldotta és ráhajította egy út menti bokorra és tovább sétált, virágot szedett és csokrot kötött […] Mostantól a haláláig mindig virágpor és tavasz fog borítani mindent.”

Második férjével, akit ő csak Jodynak szólít, a kizárólag feketék lakta Eatonville-ben telepednek le. A nagyhangú Jody a helyi vegyeskereskedés tulajdonosa, a város első számú földbirtokosa és hamarosan polgármestere lesz. A kezdeti boldogság után, Janie egyre kevésbé találja helyét Jody mellett, aki számára gyönyörű felesége inkább státuszát jelölő szimbólum, mintsem valódi társ; tulajdon, s nem partner. Janie fokozatosan elhidegül férjétől, aki egyre erősebben akar hatalmat gyakorolni felette: nem engedi neki, hogy részt vegyen a verandán összegyűlő társaság beszélgetéseiben vagy a közös dámajátékozásban. Jody, mint a feleségét a fakanál mellé kényszerítő férfi alakja az elnyomó patriarchális társadalom par excellence megtestesítője. Janie látszólag csendesen tűri Jody birtoklási vágyának és megalomániájának megnyilvánulásait, de valójában lelke mélyén még mindig tele van álmokkal, szenvedéllyel és határtalan szabadságvággyal. Egy alkalommal már nem tűri tovább férje szidalmait és a nyilvánosság előtt impotensnek nevezi Jodyt: „Te beszélsz, hogy öreg vagyok! Mikor letolod a nadrágodat, úgy nézel ki, mint az élet változása.” Ezt követően, közel húsz évnyi házasság után, Jody megbetegszik, és rövidesen meghal.

Janie ezzel kiszabadul börtönként megélt házasságából. Nemsokára azonban ismét fordulatot vesz az élete, hiszen megismerkedik a nála tizenkét évvel fiatalabb Tea Cake-kel, aki mellett egy egészen újfajta életet tapasztal meg. Mrs. Starksból lassan megint Janie-vé válik, a vágyait megvalósítani igyekvő, még mindig az igaz szerelmet váró nővé. Mindenki megdöbbenésére alig kilenc hónappal Jody halála után hozzámegy a férfihoz, és elhagyja a várost.
Tea Cake személyében egyenlő társra talál, olyan emberre, aki nemcsak, hogy tiszteli, de aki mellett végre önmaga lehet, megtapasztalhatja a szabad életet és a szenvedélyes szerelmet is. Janie számára álma, a körtefa alatt megélt, fiatalkori látomása valóra válik. Még az Evergladesre is elkíséri férjét, ahol együtt dolgoznak a termékeny földeken és egy kommunaszerű, osztály- és nemi kategóriákat nélkülöző, nyílt közösségben élnek. Janie itt végre kitörhet korábbi alárendelt és tárgyiasított helyzetéből, a társadalom által kijelölt normákat elhagyva, e nomád világban saját sorsát irányító, férjével egyenlő státuszú szubjektummá válhat, aki ugyanazt a munkát végzi, és ugyanúgy részt vesz a közösségi életben, mint a férfiak. Az everglades-i táj vadsága és bujasága Janie megzabolázhatatlan, rákényszerített korlátai közül kitörni vágyó énjének kivetüléseként értelmezhető. Harmadik férje melletti boldogságának végül egy hurrikán vet véget. Miközben a rájuk zúduló víztömeg elől menekülnek Tea Cake-t megharapja egy veszett kutya. Pár hét múlva megbetegszik, és Janie önvédelemből kénytelen lelőni. Ezt követően tér vissza rongyos overálljában Eatonville-be, és meséli el mindezt Pheobynek. A tragédiával Janie valóra vált álma mégsem foszlik szerte, elérte azt, amire mindig is vágyott, megismerte a beteljesült szerelmet és teljes emberré tudott válni. Ezen pedig semmi, még Tea Cake halála sem változtat.

Zora Neale Hurston korszakalkotó regénye az önmagát birtokba vevő, saját hangját meglelő és énjét lépésről-lépésre felépítő fekete nő történetének első irodalmi példája. Így, joggal tekinthető az afrikai-amerikai nőirodalom elindítójának, ugyanakkor, mint a remekművek esetében lenni szokott, Hurston regénye sem sorolható kizárólag egy irányzat zászlaja alá: éppúgy tekinthetjük a patriarchátus börtönéből kiszabaduló nő életútját bemutató feminista műnek, mint egy bonyolult alakzatokkal átszőtt modernista alkotásnak vagy a déli vidék és folklór hagyományát továbbörökítő amerikai-déli regénynek.

1 Halas Attila fordítása.

1 Gaál Szabó Péter fordítása.