„De nem így lesz, Sésé tovább hergeli az asszonyt, aki ismét kínzásoknak veti alá a lányát, ám amikor petróleummal akarja leönteni – miután kikötözte, orrába, fülébe és lába közé összecsavart újságpapírt tett, hogy hamarabb tüzet fogjon –, Sésé visszatartja. Nem szívjóságból, hanem mert javasasszonyként tudja, hogy a démon nem ég el a tűzben, és ha a kislány meghal, a benne lakó gonosz szellem majd valaki másba fog beköltözni. Egy fiatal lány írja le anyjához való viszonyát a rettegéstől és gyűlölettől a megbocsátásig és szeretetig vezető kötéltáncon át.” - Léonora Miano írónő A holnap körvonalai című regényéről, mely elnyerte a gimnazisták Goncourt-díját is, Lángh Júlia ír a világírónők-sorozat frankofón afrikát bemutató hetedik darabjában.
(Contours du jour qui vient) Párizs, 2006.
„Amikor utoljára láttuk egymást, te odakötöztél engem az ágyamhoz. Teljes erőből ütlegeltél, aztán hívtad a szomszédokat, hadd lássák, mit fogsz tenni azzal a gonosz szellemmel, aki a te fedeled alatt él és a lányodnak mondja magát. A szomszédok már az ajtó előtt vártak, odacsődítette őket az ordításom. Nem mintha segíteni akartak volna. Soha senkin nem segítettek...”
A házban, ahová az irigy szomszédok most végre behatolhattak, puha szőnyegek voltak, szép kötésű könyvekkel és dzsessz lemezekkel megrakott könyvespolcok, csupa csoda, amit ők addig nem láthattak, mert az apa nem akarta, hogy bejárjanak hozzájuk. Most mind ott tolongtak, a gazdag férfi iránti gyűlölettől fűtve, és hallgatták az őrjöngő anyát:
„Ez a lány megölte az apját! Mert őmiatta halt meg, és őmiatta vagyunk most szegények! Ezt föltárták énelőttem, tehát meg kell szabadulnom a lánytól!”
Egy Sésé nevű látnokasszony „tárta föl” az anyának, hogy Musango nem a lánya, hanem egy démon, egy vámpír, akit egyik nővére küldött az elveszejtésére. Tehát az anyának meg kell szabadulnia a lányától, különben az meg fogja őt ölni.
Elterjedt hiedelem Afrikában, hogy minden bajnak, betegségnek az oka egy rosszakaró, aki az esetek elsöprő többségében a családtagok között keresendő. Ez a rosszakaró többnyire boszorkány illetve varázsló, vagy ha nem, hát megfizeti egy varázsló szolgálatait, hogy az küldje az átkot, betegséget, bajt a kiszemelt áldozatra.
„Aznap, amikor kikötöttél a fához, még nem volt bátorságod elvenni az életemet. Csak addig vertél, amíg elveszítettem az eszméletemet. Akkor eloldoztál, sírva tisztogattad a sebeimet, ágyba fektettél, és azt suttogtad, hogy mostantól már minden rendben lesz. A démon, aki arra kényszerített, hogy emberi életeket fogyasszak, immár elhagyott.”
De nem így lesz, Sésé tovább hergeli az asszonyt, aki ismét kínzásoknak veti alá a lányát, ám amikor petróleummal akarja leönteni – miután kikötözte, orrába, fülébe és lába közé összecsavart újságpapírt tett, hogy hamarabb tüzet fogjon –, Sésé visszatartja. Nem szívjóságból, hanem mert javasasszonyként tudja, hogy a démon nem ég el a tűzben, és ha a kislány meghal, a benne lakó gonosz szellem majd valaki másba fog beköltözni.
Így aztán Musangót elüldözik az anyai háztól. A gyűlölet oka egyébként az, hogy Musango apja, jó családból való, jómódú férfi, noha törvényes felesége régen elhagyta, nem vette nőül Musangó anyját, akit így a család a férfi halálakor könnyedén kisemmizhetett. Az idegbeteg asszonynak sem támogató családi háttere, sem pénze, sem mestersége nem volt, teljes mértékben a férfitól függött, aki, amíg élt, jómódban el is tartotta.
A kilencéves, sovány, beteges kislány hiába könyörög az anyjának, hogy ne küldje el otthonról, mennie kell, lehetőleg minél messzebbre, hogy soha többé ne lássák, parancsolja a javasasszony szavait ismételve, a szomszédság helyeslése közepette, az anya. A gyereket anyaszült meztelenül zavarják el.
„Miután elhagytam a mi negyedünket, az utcán senki nem figyelt rám. Az emberek megszokták az utcákon csupaszon tébláboló eszelősek látványát. Ritkán voltak annyira fiatalok, mint én, de ezekben a háborodott időkben minden megtörténhetett. Az emberek semmin sem csodálkoztak.”
Az utcákon mezítelenül sétáló elmebetegek látványa valóban megszokott volt. A Revue Noire című, Párizsban kiadott, rangos afrikai kulturális folyóirat egyik, néhány évvel ezelőtti számának címlapján hasonló jelenet fotója látható: az önfeledt arccal, teljesen csupaszon lépkedő férfiról az utca népe tudomást sem vesz.
Háborodott idők járnak, valóban: Mboasuban, a képzeletbeli – de a valósághoz félelmetesen hasonlító – középafrikai országban nemrég ért véget a véres polgárháború, a fővárosban a korábbi lázadók járőröznek, és az emberek nem vendéglőbe vagy moziba járnak, mint a háború előtt, hanem templomokba. Az egyedül ődöngő, sovány kisgyerektől senki nem kérdez semmit, mert egy kérdés azt jelenti, hogy tudomásul kell venni a választ, és ezt a felelősséget senki nem veszi magára. A hajdani mulatók helyiségeiben különféle keresztény szekták templomai nyílnak, „A Szabadító Szó Egyháza”, vagy „A Paradicsom nyitott kapuja”. Ez utóbbiban...
„...az idős pár, Bosangui papa és Bosangui mama híres szakértői voltak a harci imáknak, az istenítéletet kifejező próbáknak, amelyek gyakran a családban lapuló démonok leleplezésére szolgáltak, valamint rejtelmes praktikáknak, amelyekről azt beszélték, hogy egyik napról a másikra gazdaggá tesznek.”
A kislány már egy hete a piacon lézengve próbál túlélni, amikor egy szociális gondozónő rátalál és elviszi Aida házába. Aida francia nő, évtizedek óta él Mboasuban, házába gyűjti a rossz bánásmód elől megszökött, vagy otthonról elüldözött gyerekeket.
„Aida lehajolt hozzám és tenyerével megsimogatta az arcomat. Azt hiszem, még soha senki nem ért hozzám ilyen módon.”
Musango megtudja a felnőttek beszédéből, hogy boszorkányság vádjával sok gyereket elzavarnak otthonról, így legalább egy szájjal kevesebbet kell etetniük. Miután a kislányt megfürdetik, megetetik, ágyba fektetik, álmában visszatér az anyja, ismét kínozza, és azt kiabálja, hogy te nem az én lányom vagy, hová tetted a lányomat?
„Sosem tudtad meg, anya, hogy én sem ismertelek el téged. Amikor órákig mozdulatlanul lestem az utat, arra gondoltam, ha nagyon figyelmesen nézem, a végén látni fogom az alakját, ahogy közeledik, és eljön értem. Az igazi anyám. Meg voltam róla győződve, hogy csecsemőként elraboltál az igazi anyámtól, hogy megtelepedhess apa házában. Hiszen papa is mindig azt mesélte, hogy egy reggel beállítottál hozzá és közölted: Ez itt a lányod. Papa azt mondta nekem: Tudod-e, hogy sosem láttam anyádat terhesen? Csak betoppant ide egy nap, és te ott voltál a karjában. Én már akkor vártam az anyámat, az igazit, amikor te még nem is kezdtél gyűlölni engem.”
Az anya állandóan lánya szemére veti fájdalmas szülését, megereszkedett mellét, elcsúfított hasát. Hiába adta az apa a kislánynak a Musango nevet, ami a kameruni dualák nyelvén békét jelent, nincs béke.
Az apa hirtelen halála után a gazdag család mindent elvett a lenézett nőtől, aki Embényolóból, a hírhedett nyomornegyedből származott. De erről sosem beszélt a lányának, aki azt is csak az apjától tudta meg, hogy anyjának tizenegy lánytestvére van, mind más apától. Néha fölbukkant egy-egy nővér vagy húg, ilyenkor Ewenji, az anya bezárkózott vele a konyhába és elzavarta a lányát, ne halljon semmit, ne tudjon semmit anyja családjáról.
Musangónak, rövid időre, jó dolga van a francia nő házában, akitől életében először simogatást kapott. De miután Aidához bemenekül egy lerongyolódott, sebesült gyerekkatona, a volt lázadók őt üldözve megtámadják a házat. Musango néhány társával egy hátsó kapun át elmenekül, de a házakat sorra feldúló katonák közül valaki fölismeri, hogy ez az a lány, akit a családja boszorkányság miatt elüldözött. Az ilyeneket érdemes elrabolni, mert senki nem fogja őket keresni. Tehát megkötözik, bekötött szemmel behajítják egy kocsi csomagtartójába, és eladják rabszolgának egy világvégi házba, ahová ismeretlen, durva férfiak kísérik az áthatolhatatlan bozóton keresztül.
„A rohadt picsába! Az anyád valagát! – ilyen rigmusok kísérték érkezésemet ebbe a világba, ahol csak árnyak vannak. Ez három évvel ezelőtt történt. Számoltam a napokat, anya, és ez nem volt könnyű. Az idő itt mozdulatlan és tömör massza, csak a kifürkészését makacsul akaró, fürge szellem tudja megragadni. Köteleztem magam erre az erőfeszítésre, nehogy a végén elfelejtsem a nevemet és a történetemet. És te, anya, te mit kezdtél az én emlékemmel?”
A bozót mélyén elszigetelt házban Musango egy zsörtölődő mindenesasszony mellett dolgozik cselédként. Időnként férfiak bukkannak fel, akik ilyen neveket viselnek: Fény, Isten Adománya, Örök Élet. Azt mondják, nevet kellett változtatniuk, amikor a küldetésük megnyilatkozott előttük. Ugyanis Bosangui papa és Bosangui mama keresztény szektájának tagjai, ami nem akadályozza meg őket a lánykereskedésben. Fiatal lányokat hoznak az eldugott házba, rövidebb vagy hosszabb időre, mielőtt illegális úton Európába juttatják őket. Van lány, aki magától jön ide, de a többséget a családja küldi.
Musango, míg beviszi nekik a csajkákat, vagy kiviszi a küblit – a férfiak bezárva tartják őket, mert a szabadban testnyílásaikon át beléjük lopózhatnának a démonok –, hallgatja történetüket, ábrándozásaikat. Mind csodát várnak Európától, jó munkát, gazdag férjet, kényelmes, szép életet.
A francia nyelvű afrikai irodalomban évtizedeken át visszatérő téma volt a franciaországi utazástól várható érvényesülés. Illúziókkal telve áradtak az emberek a volt gyarmatosítók, a „régi gazdák” országába, remélve, hogy ott majd gyorsan meggazdagodnak, de aztán csak nyomorral, előítéletekkel, munkanélküliséggel, a kiutasítás rémével találkoztak, miközben a kínos valóságot az otthoniak előtt mindenáron titkolni próbálták. Regények tucatjai írnak le ilyen élményeket.
A fiatal lányokat keresztény szövegek és animista varázslatok keverékével félelemben és engedelmességben tartják. Musango, az ekkor már 12 éves kis rabszolgalány, tisztán látja szerencsétlenségüket, ahogy a sajátját is, és miközben nyomasztó munkáját végzi, továbbra is anyjával beszél magában. Elképzeli, mi lett vele; utóbb megtudjuk, hogy csakugyan az történt az anyával, amit a lány gondolt.
Tömör körkép az afrikai állapotokról.
„Visszamentél abba a nyomorúságos kunyhóba Embényolóban, ahová, korábban megesküdtél, hogy soha többé nem teszed be a lábad... Addig próbáltál a magad módján megoldást találni az életedre, amíg a rendőrség meg nem jelent sötétkék furgonjával, és el nem vitt az őrsre. Másnap beszállítottak a kórházba, hogy bezárjanak a bolondok közé... A pszichiáterek nem akartak ott tartani. Nem volt olyan családtagod, aki fizetne az ápolásodért. Kiraktak az utcára, ahonnan jöttél, Sombé negyed háborodott népe közé, amelyet úgy elvakított a Szentlélek, hogy nem volt képes meglátni a magadfajta szerencsétleneket. Kopogtattál egy ajtón, hogy az afrikai Krisztus kezébe helyezd életed. De ott sem akartak befogadni. Nem volt egy filléred sem, amit a gurunak adhattál volna cserébe azért, hogy közbenjár érted az újrafelfedezett istenségnél. Még csak egy talpalatnyi földed sem volt, hogy a termést a kongregáció javára felajánlhatnád. Ilyen körülmények között senki nem mentheti meg a lelkedet. A rendőrök már korábban elszedték tőled ruháidat, cipőidet és táskáidat, hogy a feleségüknek és szeretőiknek adják.”
Musango tervezi, hogy megszökik rabszolgatartóitól. Mindenképpen meg kell találnia anyját, hogy szembenézzen vele.
„El akarlak felejteni, de nem sikerül. Talán majd akkor, ha már belenéztem a szemedbe és kimondtam, hogy semmi közöm hozzád. Soha nem leszünk anya és lánya, soha nem fogsz nekem semmit továbbadni. Eszembe jut néhány apróság, amit tanítottál nekem. Hét éves vagyok. Te a fürdőszoba ajtajában állsz, összeszorított fogakkal beszélsz hozzám, mint aki visszatartja, hogy köpjön, szemedből jeges sugarakat küldesz felém. Azt mondod: A bal kezeddel! Hányszor mondjam, hogy a nők az intim mosdást a bal kezükkel végzik! Öntsél oda több vizet, és a gyűrődések között dugd be a mutatóujjadat jó mélyen, ott középen. Minek a szép import ruhák, amiket a papád vásárol neked, ha ott lenn piszkos vagy!”
A kislány annyi verést kap anyjától, hogy végül megtanulja, amit kell.
„Nem szegem meg a törvényt, a vizeskorsót a jobb kezemben tartom, a bal kezem keresgél, becsúszik a redők között a nemi szervembe. A víz tiszta. A nemi szervem, ott középen, jó mélyen, nem tiszta. Ezt tanítottad meg nekem.”
Valóban rettenetes anya. De a sorscsapásoktól koraérett kislányban lassanként már érlelődik a megbocsátást előkészítő megértés.
„Fölkel a nap, de még éjszaka van, mert te még itt vagy. Gyűlölködő anyám, gyilkos anyám, vigasztalhatatlan anyám, aki maga sem tudja, mitől szenved. A lelkemben éjszaka van, ahol te a bánat összes alakváltozatát magadra veszed.”
Musangónak sikerül megszöknie az ájtatos lánykereskedőktől. Valaki váratlanul jó hozzá, egy barlangban élő, magányos, kirekesztett asszony, aki rátalált a sárban heverő, viharban elájult kislányra, kimosta ruháit, enni adott neki. Musango az oly ritkán tapasztalt jóságtól elsírja magát.
„Mit jelent az, anya, ha a mindig száraz mirigyek hirtelen bőséges könnytermelésbe kezdenek? Soha nem tudtál válaszolni a kérdéseimre. Annyi minden van, amit nem tanítottál meg nekem. Próbálom megtalálni, hogyan kell élni, próbálom magam fölfedezni, de nagyon nehéz. Ha nem találtad meg a szavakat, legalább megmutathattad volna, hogyan kell csinálni, példát adhattál volna. De semmit nem adtál nekem. Talán nem volt semmid. Felszárítom a könnyeimet, arra gondolok, hogy el kell jutnom a létezésed forrásához, hogy megtaláljam a baj eredetét. Tudni akarom, ki vagy te valójában, mit rejtegettél a konyhában, amikor valamelyik nővéred eljött és engem bezavartál a szobába.”
A gyerekkori rettenetes nyomort, a származás szégyenét rejtegette.
Végül Musango rálel az anya letagadott múltjára, megtalálja a nagyszerű nagymamát a nyomornegyedben. De eddig a találkozásig még sok minden történik, több anya-lánya párost is látunk: csupa gyötrelmes, szenvedésektől, félreértésektől, paranoiától terhes kapcsolatot. 
És nem mindig az anya a bűnös, látunk jólelkű, barátságos asszonyt is, aki türelemmel viseli féltékeny és gyűlölködő lánya ellenséges tirádáit. Mellékszereplők szájából ilyen mellékmondatokat olvashatunk: az asszony, aki fölszedett a szakadék mélyén, ahová az anyám ledobott...
Szó esik gyerekkatonákról is, vagy magukat piaci lopásból fenntartó utcagyerekekről, akiket, ha elkapnak, a felnőttek könyörtelenül meglincselnek, senki nem védi meg őket.
Sorra mindenki püfölni akarja, csíp őspaprikát szórni a sebeire vagy a szemébe, megbüntetni minden igazságtalanságért, ami az országban pusztít... Számlálatlanul hevernek a járdákon az állítólagos tolvajok hullái, immár felismerhetetlenek attól, ahogyan elbántak velük. Ha a szüleiknek kedvük támadna megkeresni őket, nem ismernének rájuk. A helyhatóság, ha ideje engedi, összeszedi a testeket, és a városon kívül egy közös sírba hajítja őket. Ennek intézésére már fölvettek egy embert. Amíg az elhagyott tetemek az utcán hevernek, a járókelők szemrebbenés nélkül átlépnek rajtuk és mennek a dolguk után.
Lehet némi igazság annak a kritikusnak a véleményében, aki Ewenji figurájában – a név a dualák nyelvén harcot jelent – nemcsak a rossz, az ártó anyát látja, hanem egyenesen az egész földrész szimbólumát, Afrikát, amely rosszul bánik a gyermekeivel, és nem tud nekik semmilyen jövőképet nyújtani.
Embényolóba érve Musango megérti, miért menekült innen az anyja.
Itt nem lehet élni. Feketéllik a tömegtől, földjén nincs egy négyzetmilliméter, amely ne lenne elárasztva szeméttel. A hulladék ott bomlik szét a földön, ahová ledobták; saját rothadó levében ázva sűrű, masszív mocsokká válik. Ki sem lehet találni, eredetileg mi mindent hajítottak oda egymás után, mi volt ott, mielőtt ezzé a tömény szósszá változott, amely a negyed anarchikus sikátorain úgy ömlik át, mint a vulkánból kitörő, a lakosok talpa alatt keményedő láva. Íme hát Embenyélo, ahol születtem.
Itt talál rá Musango nagyanyja házára: a nyomornegyed szélén, annak hátat fordítva, egy tiszta kis kunyhóra, ápolt kerttel. A nagymama gondosan megmossa unokája lábát, megeteti, mesét mond neki, lefekteti egy gyékényre, hogy végre aludja ki magát.
Még látom, ahogy nagyanyám közeledik, miközben az álom szelíden vonz olyan csodás világok felé, amilyeneket eddig még sosem mutatott nekem. Nagyanya lehajol, és mivel a puszi nálunk nem szokás, homlokát a homlokomhoz dörzsöli és otthagyja nekem a bőre szagát.
Musango megtudja születése körülményeit, Ewenji gyerekkori harcait az anyja ellen, akinek a 12 lányából csak kettő volt saját gyereke, a többit úgy szedte össze árokparton, a nyomortelep sarában elhagyatva, és nevelte föl, mint sajátját. Ewenji féltékeny volt a fogadott testvérekre, kiemelt bánásmódot követelt magának, az anyjával sem viselkedett különbül, mint később a lányával.
Megtörténik a nagy találkozás Ewenji és Musango, anya és lánya között, sok újat nem hoz, Ewenji őrjöng és rátámad a lányára; de hiszen beteg, nincs mit tenni. És kiderül, hogy vigyáznak rá: a nagymama megbízásából környékbeli fiúk követik távolról téveteg lépteit, készen arra, hogy segítsenek, ha kell.
Musango elérte, amit akart, rátalált a múltra, benne a méltóságot és gyengédséget árasztó nagymamára, aki dolga végeztével csöndesen meg is hal. Musango, a béke, győzedelmeskedik Ewenji, a harc fölött, és szövetkezik a nagymama házában megismert fiatal fiúval, Mbaléval, akinek a neve igazságot jelent.
A szerzőről
Léonora Miano 1973-ban született Kamerunban. Tizennyolc éves kora óta Franciaországban él, ahol angol-amerikai irodalom szakon végzett az egyetemen.
Nyolcévesen már verseket írt. Tizenhat éves korától kezdve évente megírt egy regényt, de hosszú időn át nem gondolt kiadásra, előbb meg akarta találni saját hangját. Ez megtörtént. 2005 óta három regényt és egy novelláskötetet publikált, ezeket számos irodalmi díjjal jutalmazta közönség és kritika egyaránt. A holnap körvonalai elnyerte a gimnazisták Goncourt-díját.
Az 1903 óta évente kiosztott Goncourt-díj a legrangosabb irodalmi elismerés Franciaországban. 1988 óta 55 francia gimnázium 1500 diákja is zsűrizik: a Goncourt Akadémia megadott listájából általuk legjobbnak kiválasztott könyv minden novemberben néhány nappal a „nagy” Goncourt kiosztása után kapja meg a gimnazisták Goncourt-díját.
Ábrándozzunk kicsit. Képzeljük el, hogy édes kelet-európai hazánkban több tucat gimnázium másfélezer diákja hónapokon át azzal foglalkozik, hogy bőséges irodalmi olvasmányai között érdemi viták, és eszmecserék során kiválassza a rangos díjra szerinte legérdemesebbet. Boldog ország az ilyen.
A sorozat előző részei:
Afrika frankofón írói 6.
Afrika frankofón írói 5.
Afrika frankofón írói 4.
Afrika frankofón írói 3.
Afrika frankofón írói 2.
Afrika frankofón írói 1.
