„A női test, amely tud valamit, amit a férfi test nem tud, éppen rejtélyei miatt vészterhességet hordoz magában. A női vérzés félelmet kelt, szorongást vált ki... A menstruáló nőket eltávolítják a közösségtől, külön e célra szolgáló kunyhókba zárják őket. Mózes III. könyve is tabusítja a menstruáló nőket, tilalma nyomán három nagy világvallás tartja őket tisztátalannak. A vágyat az állapotosságra, szülésre – úgy is mondhatjuk: a szülés kisajátítására – remekül példázzák a legkülönfélébb, egymástól távol élő népeknél egyaránt létező férfigyermekágy (couvade) példái is: míg az asszony szül, a kunyhóban fájdalmas hangon üvöltő, szülést imitáló férfit gondosan körülveszik, segítik. Az anya a szülés után visszamegy dolgozni, a férfit megtisztulási rítusoknak vetik alá.” – Kende B. Hanna A kisemmizett férfinem című könyvéről Lángh Júlia recenzióját olvashatják.

 

 

Ha egy férfiember netán megfélemlítve érzi magát (vagy ezt játssza el) a nőuralom valamely formájának hallatán, próbáljon elképzelni egy olyan társadalmat, amelyben az empátia, befogadókészség, gondoskodás, lélekvizsgálatra való hajlam, könnyebb kommunikáció, lágyabb kockázatkezelés, megoldáskeresés dominál. Ezek femininnek mondott tulajdonságok, amelyekkel egyébként férfiak is tudnak rendelkezni, ha akarnak. Princípiumokról van szó, nem konkrét személyekről. Ha a női elemek nagyobb teret kapnak a világ működésében, több esély van arra, hogy gyerekeink és unokáink a jövőben békésebb környezethez jussanak, mígnem – mi tagadás, tapasztaljuk – a hatalmi túlsúlyban lévő maszkulin erő könnyebben vezet harchoz, hódításhoz, háborúhoz.

A történelem előtti időkben matriarchális rendszerben, többtízezer évig tartó békében élt a régi Európa népe, istenségnek termékeny anyaistennőket választva. Kende B. Hanna: A kisemmizett férfinem című könyve ezt a – tudományosan alátámasztott, ámbár egyes tudósok által vitatott – nézetet ismerteti és vallja. Tekintsünk vele együtt hátra civilizációnk múltjára, és lássuk meg benne azt, ami eddig árnyékban maradt, mert a férfi kutatóknak nem volt rá szemük, hogy észrevegyék. Ez nem szemrehányás, nem tehetnek róla; nem egyformán látjuk a világot. Kétségtelenül különbözünk. Klasszikust idézve: a nő nem egy farok és fej nélküli férfi (Agnès Varda).

Kende Hanna – alapos, tudós háttérmunkával, jegyzetekkel, részletes bibliográfiával ellátva – elébünk tár egy mesés történetet az Európa egész területén nagy számban található, 20-30 ezer éves ősanya-istennő szobrokról, domborművekről, barlangrajzokról. Többezer nőfigura, hangsúlyosan domború idomokkal; viszont férfiábrázolás a neolitikum idejéből alig maradt fenn. Főként Marija Gimbutas, litván származású amerikai régész ásatásainak eredményeire támaszkodva, de számos más forrásból (archeológus, paleontológus, vallástörténész) is megerősítve, nagy bizonyító erővel demonstrálja a szerző az évtízezredeken át fennállott istennő-kultuszt. Az ásatások során feltárt figurák fegyvereket sosem viselnek, a vaskos idomú, nagymellű, nagyhasú szobrok a nő termékenységéről, anyai szerepéről szólnak. Kende Hanna szerint a történelem előtti gazdag nőábrázolásokat jól ismerő tudósok egy része nem volt hajlandó levonni a kellő következtetéseket, „a feltárt leletek anyai privilégiumra utaló jelzéseit szándékosan elhanyagoló előítéletek” miatt.

A békés, anyaközpontú társadalmat elsöpörték az Ázsiából betörő indoeurópai nomádok. „Az Anyaistenségnek a harcot kevéssé értékelő, a nemi hierarchiát nem ismerő matriarchális világát felváltotta a nőket kisebbértékűnek tekintő, a férfierőt, a hadviselést, a férfiprivilégiumokat felértékelő patriarchális rend.”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A termékenység istenítésének hosszú korszaka után a szülés képessége és az ehhez kapcsolódó biológiai jelenségek deszakralizálódnak. A női test, amely tud valamit, amit a férfi test nem tud, éppen rejtélyei miatt vészterhességet hordoz magában. A női vérzés félelmet kelt, szorongást vált ki (hivatkozás számos történészre, néprajzkutatóra). A menstruáló nőket eltávolítják a közösségtől, külön e célra szolgáló kunyhókba zárják őket. Mózes III. könyve is tabusítja a menstruáló nőket, tilalma nyomán három nagy világvallás tartja őket tisztátalannak.

„A nőket a testükben fellépő rejtélyes változások szükségszerűen misztikus folyamatok alanyává és tárgyává teszik, mi több, e folyamatok kizárólagos birtoklóivá. Mindaddig, amíg ki nem alakították saját szülőképességük mítoszait, a férfiaknak nem voltak ehhez fogható titkaik.”

A gyermekszülő nő is tisztátalan, el kell különíteni. A szerző felhívja a figyelmet, hogy ez tipikus fóbia, a férfiak megfosztottság-érzésének a leplezésére szolgál. És következnek a genetikus, antropológus és pszichoanalitikus vélemények által is alátámasztott uterus-irígység példái.

A férfiak, isteneiken keresztül, átveszik a szülőképességet. A hurrita mitológiában Kumarbi isten gyermekeket hord ki, kettőt köpéssel hoz a világra. A görögöknél Zeusz fejéből Athéné, combjából Dionüszosz kel életre. Szép 20. századi vallomás e tárgyban Rodin gyerekszülő phallosz szobra. A vágyat az állapotosságra, szülésre – úgy is mondhatjuk: a szülés kisajátítására – remekül példázzák a legkülönfélébb, egymástól távol élő népeknél egyaránt létező férfigyermekágy (couvade) példái is: míg az asszony szül, a kunyhóban fájdalmas hangon üvöltő, szülést imitáló férfit gondosan körülveszik, segítik. Az anya a szülés után visszamegy dolgozni, a férfit megtisztulási rítusoknak vetik alá. „Az apák katartikus pszichodrámája... azt viszi színre, hogy a drámaiságában a valódit túlszárnyaló, ha úgy tetszik, misztikus szülésre – a férfinem hivatott.” Ezt Margaret Mead az „alap-kisebbrendűség kompenzálási módszerének” nevezte. Bruno Bettelheim már negyven évvel ezelőtt leírta, hogy kevésbé lenne szükség kompenzációra, ha a férfiak tudatosítanák gyermekszülési vágyukat: „Minél inkább joguk van a férfiaknak arra, hogy beismerjék életteremtési vágyukat, annál kevésbé lenne szükségük arra, hogy hatalmukat destruktív eszközökkel fejezzék ki.”

Ma már van erre joguk, és van rá igény is. Ismerünk férfiakat – ha nem is sokat –, akik egyrészt ki merik mondani: sajnálják, hogy nem érezhetnek a testükben magzatot, szülést, szoptatást, másrészt és főleg: őszintén próbálják gyakorolni, előnyeikről meggyőződvén, azokat a bizonyos női erényeket, amelyek a matriarchális társadalomban a hosszútávú békét biztosíthatták.

Kende Hanna könyve remek olvasmány. Nemcsak nyersanyagával szeretettel bánó, élvezetes és tanulságos ismeretterjesztés, de egy nyomozás története is, a történelem előtti koroktól a biblián és a görögökön át a férfiidentitás mai válságáig, a termékenység anyaistennőitől a mesterséges ember-előállításig: nyomozás közös kultúránk múltjában és jelenében a férfiak uterusz-vágyáról. Ha jól értelmeztem az előszót, az adleri pszichoanalitikus szerző leginkább azért fogott bele ebbe a nagy kutatómunkát igénylő nyomozásba, mert Freud péniszvágy-tételével sosem tudott mit kezdeni. Ezzel sokan vagyunk így...

Nem akarom eltitkolni a könyv tanulságát, a fülszövegből idézem: „A szerző azonban igazságot szolgáltat a férfiaknak, akik eredeti megfosztottságuk kompenzálására nagyot alkottak: létrehozták a kultúrát és civilizációt.”

Akkor most szent a béke?