Az 1943. január 22-én, Budapesten született zenész, énekes, dalszerző, Cseh Tamás 2009. augusztus 7-én, hosszú betegeskedés után távozott az élők sorából. Általános iskolai rajztanárként indult, Bereményi Gézával 1970-ben kezdték előadni közös szerzeményeiket. Huszonhárom lemez, két könyv, jó néhány színházi társulati tagság, és számos kitüntetés, köztük a 2001-ben odaítélt Kossuth-díj fémjelzik munkásságát. Legenda volt, örök indián, akinek dalain egy nemzedék nőtt fel. Saját szavaival rá emlékezünk. Tőle búcsúzunk.

 

Részletek Bérczes László, Cseh Tamás Micsoda útjaim című Beszélgetőkönyvéből, mely 2007. novemberében a Palatinus Kiadó gondozásában látott napvilágot:

 

 

Már látom magam: a beteg ember őszi napsütésben párnákon, takarók alatt hever kinn, a sárguló lombok alatt. Ez Mikszáthnak vagy Móricz Zsigmondnak való, vagy annak, aki az Őszikéket írta.

 

 

Neki.

 

 

Nem akarok Petőfi lenni. Egyszerűen aktív szeretnék lenni, és az nem megy. Jártam kicsit az utcán, még egy női nézés is volt, aztán hazafelé már ügyelni kellett a lépéseimre, hogy fel ne bukjak. A bal lábam engedetlen. A kezelés miatt van ez is, működik a kemoterápia. Úgy néz ki, a nagyhírű professzorok mégiscsak tartanak egy konzíliumot az ügyemben, hogy mi legyen, aztán hamarosan a kérdés: van-e áttét vagy nincs… És egyfolytában hallgatod: „Akarjál gyógyulni, Tamás!” Kérdeztem most a nővéremtől, van, aki nem akar meggyógyulni? Azt mondja, van. Jó, én akarok. Megittam a gyógyitalt, óránként beveszem a gyógyszert, kiülök a jó levegőre, mi kell még?! „Rajtad is múlik, Tamás”, kezdik, és öntik rám a tanácsokat. Ha békén hagynának, talán már rájöttem volna, mi a teendőm. De mit válasszak ki ezer tanácsból, ami ott kering a fejemben, és ezek jobbnál jobb tanácsok és mind tiszta szívből valók, de én még nem jöttem rá, hogy mit is kell csinálnom.

 

 

 

                                      Ezek a valakik mi voltunk, négyen: Horváth Öcsi, a dobos...

 

 

Igen, a kalapdobozos Horváth. Aztán a Sellei, a Fuser meg én. Osztálytársak voltunk, érettségire készültünk, de tanulás helyett tízfilléres alapon kártyáztunk. Egyszercsak valamelyikünk előrántotta a fésűjét, a többiekre fogta, senki ne mozduljon!, és besöpörte a tízfilléreseket. Akkoriban mindenki a farzsebében hordta az egyhatvanas fésűt, azonnal válaszoltunk hát a támadásra. Elő a fésűt, ssscccccs!, kiáltotta, aki a leggyorsabb volt, és lelőtte a társakat. Azonnal két pártra szakadtunk mi négyen, és másodpercenként agyonlőttük egymást. Mikor már tét volt az asztalon, talán ötvenfillérnyi, mindenki remegő kézzel figyelte a másikat, western-helyzet, dulakodás, vetődés, folyosó, konyha, szekrénytető, vécé bevonva… haditerületté változott a lakás. Az indián-ötlet tehát tőled indult. Igen, mondhatjuk ezt. Nekem már volt múltam, én már a falumban is indián voltam, de a többieknek sem hiányzott a Winnetou-s és Cooperes műveltsége. A tereptől sem ijedt meg senki, viszonylag sokat kirándultunk és táboroztunk az osztályfőnökünkkel, Kunfalvi Rezsővel és a magyartanárunkkal, Jávorka Péterrel, mindketten természetszerető emberek voltak. Kunfalvi alpesi síző, Jávorka tájfutó. Szóval mentünk ott négyen az erdőben, szabadok voltunk, az történt, amit mi akartunk. Mi fáztunk éjszaka, mi áztunk esőben, mi raktunk tüzet… amit mondtunk, igaz volt, amit megcselekedtünk, tett volt, amiről lemaradtunk, arról lemaradtunk. Utólag meg lehet ezt magyarázni, elméletet lehet mögé gyártani, hogy szabadságvágy meg kivonulás a társadalomból, de mi akkor ott csak játszani akartunk. Lecserélted azt az embert, aki a kinti, hazug világban bóklászott, és előlépett egy harcos. Uncas, Winnetou meg a többiek. A következő években már nyolcan-tizen voltunk, és a Bakonyba mentünk. Sokkal jobb terepet találtunk Bakonybéltől délre. Azóta is ott vagyunk.

 

 

 

… Ő lassan felhagy a képzőművészettel, tanít, színes, különös társaságokban forog, kicsit már szabad ember, mert albérlő, és mert indián, van egy Fiat 500-asa, amit nemigen tud mire használni, hisz fenntartani se bírja, a disszidálásról már lemondott, lehet tudni, hogy ő már itt marad, itt éli le az életét, hurcolássza a gitárját, és néha angolul, franciául, magyarul énekelget, körötte festők, színészek, rendezők, mindenki csinál valamit, és ő is azt hazudja, hogy ő is csinál valamit, és egyre többször kérdezi, mi lesz. Na így állok ott 27 évesen, állok, várok, nem történik semmi.

 

Cseh Tamás vagy nagyon tehetségesen tudott „hazudni”, és/vagy ez a semmi, a jóbaráttal és nélkülözhetetlen szerzőtárssal szoros szimbiózisban, ahogy Jánossy Lajos fogalmazott búcsúztatójában: „félszavakat” formált meg azok számára - most már állítható: végérvényes érvénnyel -, akik sokáig azt hitték, hogy őket csak az „I love you so” (in: Fehér babák takarodója) kötheti össze…”

 

                                        Cseh Tamás lemezei: 1976 Levél nővéremnek (Cseh Tamás – Másik János)

Antoine és Désiré Fehér babák takarodója

Műcsarnok

Frontátvonulás

Jóslat

Cimbora (gyermeklemez Másik Jánossal)

Utóirat

Mélyrepülés

Vasárnapi nép koncertlemez (a 100. éjszaka előadás felvétele)

Cseh Tamás – Bereményi Géza válogatáslemez

Új dalok

Nyugati pályaudvar

Levél nővéremnek II. (Cseh Tamás - Másik János)

A telihold dalai

Levélváltás (a Republic együttessel)

Jóslat a metrón (koncertlemez)

A véletlen szavai

Az igazi levél nővéremnek (Cseh Tamás - Másik János)

Ady (Novák János megzenésítette versek)

Esszencia (duplalemezes válogatás)

Fel nagy örömre!

Karácsonyi énekek.

 

1988 Az év lemeze díj,

1992 Magyar Köztársaság Tisztikeresztje

1993 Liszt Ferenc-díj

2001 Kossuth-díj

2008 májusától a VIII. kerület díszpolgára

 

2006-ban a Méry Ratio Kiadónál látott napvilágot a Csillagokkal táncoló Kojot - Észak-amerikai indián népmesék című kötet, 2007-ben pedig, a Palatinus Kiadó gondozásában a Micsoda útjaim című beszélgetőkönyv, melyben Bérczes László faggatta Cseh Tamást.

 

Forrás: litera