„…szégyellem magam, akár egy gyerek,csak ne kelljen ismét sarokba állni, míg
a csap otthontalan szerelmünk rekviemjét
csepegi büntetésül. a csempe koszos, a kádban
"néhány szürke hajcsomó..."
- minden csupa gőz,
csupa megválthatatlan megváltanivaló.”
Murányi Zita verseiből.
pieta
"Micsoda nő" - lelkendezett apa, kamasz korában
tényleg Julia Roberts volt az ideálja, míg anyám
eleitől fogva gyűlölte grimaszkisasszony hosszú, keskeny száját
– "Ha hasonló arcberendezéssel áld meg az atyaisten,
súlyos csapásnak kell, minősítsem" - gyakorta mondta.
A színésznő fitos orráért sem volt oda,
ahogy a zokognivalóan göndör fürtökért se,
melyek láttán nem csak apám,
"a moziban nálánál komolyabb férfiak ragadtak aléltan
rongy- és díszzsebkendőt" - szintén húsos ajkú anyám
mesélte így. Mikor először nézték, maga a karcsú vádlikat
irigyelte meg, azt a szép, pöttyes muszlinruhát a filmben,
és a krisztuska szerelmére, másfél óra monoton romantika után
- a trágyaszagú istállójelenetet leszámítva
– bizony egyetlen richardgere csókjának sem szegült volna ellen.
Rá kilenc hónapra születtem. Hosszú, dús lobboncom
telve bungyuri csigákkal. Kesehajú anyám fiút várt,
fagyos madonna-ölében, mégis kitartóan ringatott, babusgatott egyre.
"Micsoda nő, micsoda nő" - apám se meggyőződésből ismételte.
mária utca
találtam egy fadarabot, hevert lábam előtt
a földön, alkalmi sétapálcámban
a rejtett tőrt kerestem rögtön, hiába, így
a husánggal szúrtam, unalmamban
hadonásztam is, testvérem hátsójára
mérve ütéseim, kis híján sikerült megvakítani
anyámat, ordított, amíg kocsiztunk, „ilyen
kirándulást", pillanatnyilag egyebet sem látott,
apám a volán mögül csitította, de csak a kórházi
folyosón hagyta időnként abba, hallgatása mélyült
a zöld falakkal, fél arcát fehér géz takarta, mintha,
ügyetlen Káina, helyettem hordana stigmát, fájdalmait
pisszenés nélkül tűrte, a csodával határos gyógyulás
reménye sem bírta szóra, legalább egy halk áment
kicsikarni, hogy valamiben még bízik, hihetnénk, ahogy
lép, kőkocka csilingel, mint akinek teher a járás, felsőtestét
cirádás oszlopnak dönti.
hétköznapi rekviem
"Gyűjtöttem őt, magamba loptam.
Alig volt több, mint a mindennapokban.”
Balla Zsófia: Az ünnep előérzete
Újabban borotválkozás címén vizsgálja arcvonásait,
hagyján, hogy őszül, szeme körül huncut szarkalábak,
az állát csúfító, csibészes heget,
melyet a hiúságból, csálén felragasztott sebtapasz sem rejt,
nem tartja férfiasnak. minden bók hiába,
durcás szélmalomharc. kegyes hazugságaimmal
percről-percre ölöm (élem túl ordítva - hallgatag)
- a dühtől fülcimpája is remeg
-, nincs, nem lesz "már vénülő kezemmel fogom meg a kezed".
fogadkozhatom, ha kell, egyszer tulajdon fiamként...,
de nem, pelenkázni mégsem, talán a dereka köré csavart
fürdőlepedőről jut eszembe, félmeztelen annyira esendő...
már-már a lefolyóba döntött, el nem kortyolt feketéktől
zakója lyukas, feledésből meg nem stoppolt belső zsebéig
szégyellem magam, akár egy gyerek,
csak ne kelljen ismét sarokba állni, míg
a csap otthontalan szerelmünk rekviemjét
csepegi büntetésül. a csempe koszos, a kádban
"néhány szürke hajcsomó..."
- minden csupa gőz,
csupa megválthatatlan megváltanivaló.
szabadulás
"Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.”
Ady
Itt álltam, látod, ez volt az a pont,
akkor kellett volna, azon a szép
őszi délután, a Margithídról
a Dunába ugranom. "Viszlát"-
mondtam volna
a betonkorlátba fogódzva,
néhány plié után
kibalettoztam magam.
A bukófordulat, nekifutás nélkül
rugaszkodhattam magasba,
elmaradt. Sasszéztam, persze hozzád, élek.
"Kedvesem?" - menetközben a félelmet
veszíthettem el, viselős asszony
porontyát, ha elég magas volt
az asztal. Legközelebb kötőtűkkel
próbálkozom. Visszafejtem a pulóvered,
hogy többet ne tudjam felhúzni,
illatod, ahogy a sprőd gyapjúszálakat
ismét gombolyaggá gyúrom,
lassan beissza bőröm.
- A múlt nem tágít, hiába távolodunk - l
ehetne mindent, elölről kezdeni.
"cseresznyéskert"
"örjöngve virágzani - éppen
csak sóhajnyi idő jutott."
Anna Ahmatova
"a fát nagyapád ültette még,
vidékről hozta, tejfölös pohárban
a csemetét." szombat hajnal volt és esett
nagyapu a népsportból tekert gurigával
takarta be, menetközben
rongyos kupolája ázzon
- aznap csak maga állíthatott
tetőtől-talpig vizesen haza.
a plántálásnál tüsszögött ugyan,
a kertes ház falának döntött kapával
hirtelen el is fújták azt a náthát,
nem lehetett komoly, veszedelmes dolog.
csak évről-évre permeteznie
ne lett volna muszáj!
nagyapunak, mintha nem is az öregség,
a súlyos berendezés alatt serkedt volna púpja.
nyaranta a boltívként hajló ágakról szedte,
mi gyerekek csak magozhattuk
a cseresznyét, rendszerint kora reggel kezdtük s
mire a vájdling csurig telt, oda volt az esténk.
nagyanyu a lekvárt főzte.
a színültig töltött befőttesüvegre
gondosan rávezetve a dátumot:
"nagyapád egy éve halott" -
mondta - "a legnemesebb fajta, germersdorfi.".
barack-szezon
"ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág."
J. A.
A mézgás fa ágait fűrészeli, szárazak,
"vihar se kell előbb-utóbb úgyis"
- jósolja nagymama - "letörnének",
míg dolgozik, inog alatta a foghíjas létra.
Hetven évesen úgy hágott legfelső fokára,
csipkés alsója kiviláglott az elnyűtt
otthonka alól.
Anyuval tarka pokrócba fogódzva
álltunk alatta,
felfogni a záporozó gyümölcsöket,
engem vállon talált egy, anyunak fejére
hulltak, potyogtak az érettebb szemek,
miközben
nagymama, ügyet sem vetve ránk,
egyre elkeseredettebb kaszabolásba
fogott odafönt. Egyedül ő tudta
biztonságban magát.
"Jövőre nem terem" - elégtétel csengett
hangjában
s biztos szomorúság is, ahogy komótosan
nekiereszkedett, hajában zsenge
levélkoszorúval.
"Papa ne figyelj ide" - szinte sírva mondta
azt is,
összetöpörödött mellettünk a földön,
karján a fáradt szerszám koloncként csüggött.
A pusztítást kicsinyelve anyám
makacs púppal a kobakján vigasztalta;
mintha csak a keresztbetört rózsatövek,
az a néhány szétloccsant barack a verandán.
*****
1982. januárjában születtem, akkoriban még hideg telek jártak. Első születésnapomra egy tűzpiros anorákot kaptam, ami élénken megragadt családi krónikásunk emlékezetében s hála neki, az enyémben is. Később úgy hozta a sors, nekem kellett átvenni szerepét. Írtam két regényt (Tükörpalota, Duplapu), dolgozom a harmadikon, miközben verseskötetemet is szeretném lassan nyomtatásban látni. Egy Bródy-díj és egy Móricz-ösztöndíj eddigi munkásságom gyümölcse. Ami az életben nem megy, szeretném papíron megoldani?
A most utóközölt versek nyomtatásban napvilágot láttak már az Élet és Irodalom, valamint a Népszabadság hasábjain.
A Versvasárnap rovat korábbi szerzőinek versei:
