A Push! az amerikai irodalom számára valódi knock out-tal ért fel. Sapphire, eredeti nevén Ramona Lofton 1950-ben született a kaliforniai Fort Ordban egy középosztálybeli katonacsaládban. Három éves korában apja megerőszakolta, s alig volt tizenhárom éves, mikor alkoholista anyja elhagyta a családot.

A New York-i City University-n, majd a Brooklyn College-on szerzett diplomát.

 

 

Mikor néha korán érek a suliba, leülök a fekete műanyag kanapé elejére, amit meg kéne ragasztani, mert van rajta egy fekete vágás oszt a sárga habtömés kilóg. A suli 9-kor kezdődik. A titkárnő reggel pontosan 8-ra érkezik. Én nem érek ide előbb, mert az ajtó be van zárva és a hallban kéne várnom a földszinten. Amit nem szeretek.

Az osztályunk szép. Szebb, mióta van egy napunk, mikor “rongyosan” jövünk és hozzuk a takarító cuccainkat meg a posztereket, képeket, meg virágokat otthonról oszt rendbe kapjuk az osztályokat. Ms Rain azt mondja, hozzatok valamit, ami RÓLATOK szól! Hozok egy képet Abdulról meg egy virágot a nagy virágboltból a 125.-en. Megnőtt. Nagyok a levelei. Ms Rain már háromszor átültette.

Ms Rain kábé 8:15-re ér ide, vagy valahogy így, szokás szerint épp Rita vagy Rhonda előtt vagy után. Mindketten korai kelők. Ms Rain odaadja a táskájából a kulcsot annak, aki épp ott van, hogy nyissa ki a termet, míg ő valamit csinál – kávét főz, elhozza a könyveket a szertárból – meg ilyesmi. 8:30-ra már jó korán kelőnek lenni! A terem csöndes, napos. Kinyitjuk a füzetünket, Ms Rain általában mond valamit, hogy Van úgy tíz-tizenöt percetek, míg a “söpredék” ideér. Ja, nem tudom pontosan, mi az a söpredék. Viccesen mondja Jermainere meg azokra, akik 9:05-kor esnek be az ajtón. Mindig késnek egy kicsit, mindig panaszkodnak valami miatt – időjárás, vonat, amit az újság ír.

Én, én csak nézem, ahogy a nap besüt az utcai ablakon. Elég hamar körbe ér és az oldalsó ablakon süt be. Szeretem az iskolai hétköznapokat, az iskolai álomvilágot. Vajon hol lennék, ha végig az elemiben ültem volna. Kedvenc könyv? Talán a mi könyvünk, a nagy könyv, amibe be vannak írva a történeteink. Az enyém még nem. Én most csak a naplómba írok.

Az órát olvasni könnyű. A törtek, százalékok, szorzás, osztás KÖNNYŰ. Rita azt mondja, Minden HIV pozitív vagy AIDS-es ember ártatlan áldozat; betegség nem “jó” vagy “rossz”. Tudod, mire gondol? Hát jó neked, mert én nem. Nem látom be, hogyan lennék ugyanaz, mind egy fehér buzi vagy egy drogos. Rita homlokon csókol, két kezébe fogja az arcom, a szemembe néz, “Testvér” – azt mondja, a szemei nagyok, mint a babáknak, fekete fekete szemek. “Most nem látod be, de majd fogod. Fogod.”

Nem tudom, hogyan fogom, azt se tudom, miről beszél. Az Életről beszél, mondja Ms Rain. Hát, azt sem tudom, miről szól egyáltalán az élet. Azt tudom, hogy tizennyolc vagyok, bűvös szám. És 2.8-at érek el az olvasásban. Megkérdezem Ms Raint, az meg mit jelent. Azt mondja, az egy szám! És egyetlen szám sem tudja megmérni, milyen nagyot fejlődtem mindössze két év alatt. Azt mondja, felejtsem el a számokat, és dolgozzak tovább. A szerzőnek van egy üzenete és az olvasó feladata, hogy a lehető legteljesebben megfejtse az üzenetet. A jó olvasó olyan, mint egy nyomozó, azt mondja, nyomokat keres a szövegben. A jó olvasó olyan, mint te Precious, azt mondja. Szenvedélyes! Szenvedélyesen viszonyul ahhoz, amit olvas. Ne törődj a számokkal és pótold, ami hiányzik, csak írj és olvass!

Változom. A dolgok, amik már nem érdekelnek:

 

 

tetszem-e a fiúknak

kiterjedés

új ruhák

 

ami érdekel:

EGÉSZSÉG

szex(_________)

füzet, versírás

 

Ms Rain azt mondja, ne legyen mindig rímes, úgy ejtsd a szavakat, mint esőcseppeket vagy hópelyheket – tudtad, hogy nincs két egyforma hópehely? Láttál már hópelyhet? Én nem! Amit én láttam, az csak koszos, szürke szarcsomó. Ne mondd, hogy az a randaság hópelyhekből van. El se hiszem.

Minden nap más. A napok egybe vannak kötve, így lesznek évek, az évek egybe vannak kötve, és így lesznek egy élet. Van egy titkom. A titok az, mármint Rita meg Ms Rain úgy-ahogy tudják, de ahhoz túl kedvesek, hogy jobban beleártsák magukat a dolgomba, mint ahogy én akarom. Szóval vannak gyerekeim. De sose voltam pasival, tudod, úgy. Azelőtt sose jutott eszembe. Azelőtt csak azt akartam, hogy Apu szálljon le rólam! De most már gondolok arra, tudod, hogy milyen dugni egy cuki fiúval. Arra gondolok, meg arra, hogy költő leszek, vagy repper, vagy akár művész. Van egy pasi a 125-diken, Franco, aki telefestette a boltok redőnyeit. Éjszaka végigmégy az utcán, oszt mindegyik különböző. Jobban tetszik, mint a múzeum.

Nagyon sok úton el lehet jutni haza. Befordulsz egy sarkon, és minden más lesz. Ha végigmégy a 11.-en meg a Lenoxon, sok a lakatlan telek, a házak málladoznak. Úgy lett olyan ronda, hogy az emberek oda dobálták az összes szemetüket. A város nem törődik vele; a kutyák nagyon is. Akinek nincs fürdőszobája, odahugyoz, odaszarik. A rondaság tízszeresen növekszik. Ha tovább mégy a Lenoxon a 112.-ig, felújított házakat találsz. Sose laktam felújított házban. A Lenox 444-ben éltem majdnem egész életemben. Ahol azelőtt éltem, azt a házat nem ismerem, talán a nagyanyámnál.

Néha elgondolkodok Anyun. Carlon többet gondolkodok. Carl Kenwood Jones. Ma ülésem van a tanácsadóval. Múlt héten azt próbáltuk kideríteni, mennyi ideje vagyok fertőzött. A gyogyiba azt mondják, a Kis Mongó nem fertőzött. Azt mondja, ez azt jelentheti, hogy Apu jó hamar AIDS-es lett azután, hogy először fertőzött mást, addig amíg meg nem halt? Mert ha a Kis Mongó nem kapta el, akkor lehet, hogy 1983-ban még neki sem volt, mikor a babám megszületett. Aztán mikor a baba megszületett, ő hosszú időre elment. Úgyhogy kábé nyolcvanhat – nyolcvanhétbe kaphattam el? A tanácsadó azt mondja, megküzdök. Fiatal vagyok, nincs betegségem vagy ilyesmi, nem vagyok drogos. Sokáig élhetek, azt mondja. Megkérdezem, mi az a sokáig. Nem mondja meg.

Azt hiszem, az otthonban tudja néhány lány, hogy… hogy pozitív vagyok. Mármint kérdezősködés nélkül is tudok néhány dolgukról. Sose voltak túl barátságosak; mióta Anyu elhozta a hírt, még kevésbé barátságosak. De kit érdekel? Nem vagyok összezárva ezekkel a csajokkal. Ezek a kis kurvák valami segítségért jönnek be a szobába, oszt lopnak. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen fertőzött, bár mindig az az érzésem. De valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki a Papájától kapta el. A tanácsadó, Ms Weiss azt mondja, megpróbál nekem annyit megtudni Apuról, amennyit csak tud.

Hogy én mennyire akarom tudni? És minek? Megmondom a tanácsadónak, hogy most nem tudok apuról beszélni. A csiklóm megduzzad, mikor Apura gondolok. Aputól hánynom kell, undorító, de mégis beindít. Forog a gyomrom, de forró az ágyékom és azt hiszem, vissza akarom kapni, a hálószoba szagát, a fájdalmat – addig pofoz, míg az arcom bele nem zsibbad és a füleim más-más dalt énekelnek, beszél hozzám, pumpálja a puncimat ki, be, ki, be ki be, ooooh elélvezek. Belém harap, erősen. Ah! Belém taszítja a csípőjét ERŐSEN. Sikítok a fájdalomtól, elélvez. Csapkodja a combomat, mint a cowboyok a tévébe. Megrázkódok. Orgazmusom van, remeg a teste, szorosan tart, Kövér Anyunak, Nagy Lyuknak nevez! IMÁDOD! Mondd, hogy imádod! Azt akarom mondani, hogy NEM. Azt akarom mondani, hogy gyerek vagyok. De a puncim jár, mint a zsír a forró serpenyőben. Megint belém nyomul. Puha a farka. Elkezdi szívni a cicimet.

Megvárom, míg leszáll rólam. Ott fekszek, bámulom a falat, míg a falon mozi nem lesz, Óz, a csodák csodája, azt az egyet bármikor lejátszom. Michael Jackson, madárijesztő. Aztán a testem megint eluralkodik rajtam, mint a földrengés utáni sokk, megráz, újra elélvezek. A testem nem az enyém, utálom, mikor élvez.

Utána a fürdőszobába megyek. Szart kenek szét az arcomon. Jó érzés. Nem tudom miért, de jó. Sose meséltem még erről senkinek. De azt csináltam sokáig. Ha elmegyek a támogató kiscsoportra, mit fogok hallani a többi csajoktól. Addig rágom a körmöm, míg betegnek nem néznek ki, lehántom körülötte a bőrt. Kiveszem Apu borotváját a szekrényből. Vágom vágom vágom a karom csuklóm, nem akarok meghalni, próbálom visszailleszteni magam. Tévé vagyok, adás nélkül. Le vagyok robbanva, nincs agyam. Nincs múlt, nincs jelen idő. Csak a mozi, hogy más valaki vagyok. Valami, aki nem kövér, nem sötét bőrű, nem rövid hajú, valaki, akit még sose dugtak meg. Egy rózsaszín szűzlány. Egy olyan lány, mint Janet Jackson, egy szexi csaj, akit senki se kap meg, hogy megdugja. Egy értékes csaj. Egy kicsi cicis csaj, akinek a személye imádatos eccerűjen Imaaááá-Da-TOS!

Gyűlölöm magam, mikor Carl Kenwood Jonesra gondolok. Gyűlölöm, nagy gével. A tanácsadó azt mondja, “Emlékek.” Hogy lehet valami emlék, ha sose felejted el? De kitolom az agyam szélére. Ki vagyok merülve, teljesen ki vagyok! Miféle gyereknek kell úgy gondolnia az apjára, mint nekem? De én nem vagyok gyerek. Én is anyja vagyok egy gyereknek!

A suliba meg kellett tanulnunk egy verset, amilyeneket a repperek csinálnak. Oszt elmondani az osztály előtt. Mindenki totál rövid verseket mondott, kivéve Jermaine meg én. Ő egy Pat Parker nevű hölgytől mondott. Fölkelek, hogy elmondjam az enyémet, Langston Hughes verse, Abdulnak ajánlom. Bemutatkozok az osztálynak (bár mindenki ismer). Mondom, hogy a nevem Precious Jones és ez a vers a kis fiamé, Abdul Jamal Louis Jonesé. Aztán kieresztem: