Idén 14. alkalommal kerül megrendezésre Budapesten az úgynevezett „Melegfesztivál”, azok fesztiválja, akik nem az ellenkező neműekhez vonzódnak. Leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek. Örömmel mondom, hogy ez a fesztivál már ennyi idős, hirdetve a szervezők energiáját, sokak támogató lelkesedését, és a város civilizált voltát (még ha ez a civilizáció nem is szeplőtlen).

 

Megtiszteltetés számomra, hogy én nyithatom meg az idei fesztivált, szólhatok önökhöz, mint meleg a melegekhez, sőt mint magyar meleg a magyar melegekhez.

 

Ha visszatekintünk az elmúlt évre, a legjelentősebb esemény a Bejegyzett Élettársi Kapcsolat intézményesítése volt az azonos nemű párok számára. Nagy szó ez, különösen a világnak ezen a részén, ahol az emberek félni szoktak minden újtól, minden változástól. Hazánk brüsszeli képviselői büszkén szeghetik föl a fejüket, hiszen ezzel csatlakoztunk a világ civilizáltabb részéhez, megelőzve az összes környező országot, még Ausztriát is. Bár polgári neveltetésemmel ellenkezik, hogy dicsérgessem a mindenkori kormányzatot (otthon minden korszakban csak per „ezek” beszéltünk az éppen fönnálló hatalomról), most mégis azt kell mondanom: jól csinálták; a törvényhozás, hogy megalkotta, az Alkotmánybíróság, hogy jóváhagyta. Eddig három párról tudok, akik bejegyeztették magukat (kettőn ott is voltam, teljesen esküvőszerű volt), és elmondásuk szerint az anyakönyvvezetők a legnagyobb ügyszeretettel, és persze érdeklődő kíváncsisággal működtek közre.

 

Az egyik kerületben az ismerősömet, amikor bent járt ügyintézni, a hölgy udvariasan áthívta egy másik helyiségbe — kiderült, hogy az anyakönyvvezetők éppen értekezletet tartanak, hogy mi a teendő az azonos nemű párok esetén, és volna-e szíves tanácsokat adni. Ő úgy meghatódott, hogy meghívta a ceremóniára az összes anyakönyvvezetőt, többen el is jöttek, és az ajtóból diszkréten figyelték az eseményeket. Mi is tervezzük az élettársammal, hogy bejegyeztetjük magunkat, és ezt ajánlom minden együtt élő párnak. Megható, emberi, és szép pillanat.

 

Ausztria egyébként furcsa hely: míg egyfelől a bécsi melegparádén ötvenezren vonulnak föl, a városháza és a pártok támogatásával, és az egész város egy nagy karnevállá válik és bőrnadrágos meleg öregurak sramlizenét játszanak, addig a meleg kapcsolat legalizálásáról (ami nálunk már lehetséges) még nem döntöttek. Na ja, mondhatnám cinikusan, ők az idegenforgalomból élnek, tudják, mitől vonzó és színes egy város, majd bolondok lesznek elriasztani a turistákat – és ez nem csak a melegekre vonatkozik.

 

Mert a nagyvárosok életminőségének, vonzerejének, turisztikai besorolásának ma az egyik fokmérője, hogy van-e ott melegfesztivál és felvonulás. Száz évvel ezelőtt az számított: van-e villanyvilágítás. Aztán az, hogy van-e metró. Aztán az: van-e sétálóutca. Most már az a kérdés (s ezt rendre megemlítik az útikönyvek): van-e abban a városban melegfesztivál. Örülök, hogy Budapest ebbe a ligába tartozik, Bécstől keletre az egyetlen komoly nagyvárosként. Ez még akkor is így van, ha tavaly és tavalyelőtt némelyek megpróbálták szétzavarni és lehetetlenné tenni a felvonulást — sajnos vannak ilyen deviánsok, akik hazánkat nem Bécshez és Párizshoz, hanem Moszkvához és Isztambulhoz akarják kapcsolni; agresszív deviánsok, akik ezzel hazánk rossz hírét költik a világban.

 

Mindeközben (vagy éppen ezért?) a melegség közbeszéd tárgya lett Magyarországon. Ez nagyon pozitív fejlemény, még akkor is, ha távolról sem mindenki nyilatkozik barátságosan vagy támogalólag. De már úgy vagyunk, ahogy Jászai Mari mondta, amikor egy rossz kritikát mutattak neki: „Mindegy, fiam, csak írjanak!” Bizony, a legrémesebb nem a butaság vagy a hitványság. A rémes az volt régen, hogy a melegségről egyáltalán nem bírtak beszélni az emberek. Se jót, se rosszat: tabu volt. Ma már nem az, és ebben az elmúlt évek szép és csúnya eseményei egyaránt segítettek. A melegség a legtöbb ember szemében egy létező dolog lett — vonzó, semleges, nevetséges, undorító, kinek milyen, de ez mindegy is. Mi nem azt akarjuk, hogy szeressenek, hanem hogy tudomásul vegyék: létezünk.

 

A nyíltabb közbeszéddel együtt divatba jött a Biblia idézgetése a melegség elítélésére. Én jól ismerem a Bibliát, nehéz könyv — még azt is mondanám, hogy minden szava igaz, csak tudnunk kell érteni. Nevetségesnek tartom, hogy a Bibliát csak akkor veszi elő valaki, ha az irántunk való utálatát akarja igazolni. Mert valóban: a Biblia halálbüntetés mellett tiltja a férfiak közösülésést, de azt is mondja: „Jósnőt ne hagyj életben” (2Móz 22,17). Legközelebb, ha a Bibliát emlegetik önöknek, tessék megkérdezni: „És a jósnőkkel már végzett?” Meg kell értetni az emberekkel, hogy a Biblia a lélekre vonatkozó tanítás, azt kell belőle kiolvani minden korban, hogy mi a tisztesség és mi a gonoszság, mi a hűség és mi az árulás, mi az önzés és mi a szeretet. Ezek a fontos dolgok, és ezeknél teljesen mindegy, hogy meleg-e valaki vagy sem. Meggyőződésem, hogy Istent nem az érdekli, hogy ki mit csinál a farkával vagy egyéb nemi szerveivel, föltéve ha a kérdéses szerveket tisztességgel, hűséggel, és szeretettel használja.

 

Egy meleg srác elment egy koncertre a jóbarátjával, egy heteró sráccal. Álldogáltak a söntés mellett, hallgatták a zenét szótlan egyetértésben, mint a nagyon jó barátok szokták. A heteró srác elkezdett szemezni a csaposlánnyal. A lány jött-ment, a szeme sarkából figyelte őket, majd egyszer, amikor a közelükben járt, megkérdezte: „Bocs, ti egy meleg pár vagytok?” „Nem,” mondták a fiúk (és később a heteró srác elkérte a lány tele-fonszámát). Húsz évvel ezelőtt ilyet nem lehetett volna kérdezni — és nem azért, mert sértő lett volna. Egyszerűen nem volt lehetséges, nem volt benne a közbeszédben.

 

A melegséggel mostanában szembesülő nagyközönség sok tagja elmélkedik azon: mitől van a homoszexualitás. Én is gondolkoztam már ezen, utánaolvastam, de nincs igazi válasz. Minket, melegeket, kevésbé érdekel, hogy mitől vagyunk: minket az érdekel, hogyan lehet ezzel élni, hogyan lehet megoldani, hogy a társadalom (sokszor ma is meglévő) nyomása ellenére tudjunk emberi kapcsolatokat, barátságot, szerelmet kialakítani. Fogalmam sincs, mi a célja a Jóistennek azzal, hogy minden generációban 4 % körüli homoszexuális szaladgáljon, de — ahogy a püspök úr nemrég (más összefüggésben, de nagyon szépen) mondta: — a legjobb, ha belenyugszunk az Ő akaratába. Vagyis hogy minden generációban, minden országban, minden 25-ödik ember meleg.

 

Ami nem jelenti azt, hogy úgy is él. Nem könnyű melegnek lenni: plusz teher az, amit cipelni kell. Mintha a kiránduláson minden 25. gyereknek jóval nehezebb volna a háti-zsákja. De ha egyszer fölcipelte a hegytetőre, joggal lehet büszke magára. Ezért jó me-legnek lenni. Teljesítmény. Tudom, ez furcsán hangzik, hiszen senki sem akar meleg lenni, a melegséget senki sem választja. Majd bolond lenne egy lenézett, kigúnyolt csoport tagja lenni, ha volna más választása. Az él meleg életet, aki kénytelen belátni: nincs más útja. Akinek az örömhöz, az őszinteséghez, a méltósághoz csak ez az út vezet.

 

Vannak olyanok, akik ezt nem tudják vagy nem merik vállalni; még olyan férfi is van, aki roppant akaraterővel, esetleg pszichológusi vagy orvosi segítséggel átnevelteti magát heteroszexuálissá. Nyilván meg lehet tenni mérhetetlen erőfeszítéssel — de minek? Mi értelme egy ekkora áldozatnak? Mikor ugyanezt az energiát azonos nemű embertársai szeretésére, segítésére, vidítására használhatta volna. Kimondom őszintén: az ilyen önletagadást, önátnevelést én színtiszta önzésnek tartom: ahelyett, hogy cipelné az extra nehéz hátizsákját, ahelyett, hogy a sorstársainak adná a szeretetét (ideértve a szextől a létrakölcsönadásig mindent), inkább a saját bőrét próbálja menteni — de mitől is?... Arról nem beszélve, hogy az ilyen férfiak aztán gyorsan megnősülnek; hát nem irigylem azt az asszonyt, aki ilyenhez megy hozzá. A lányomat biztos nem adnám egy ilyen át-nevelthez.

 

 

(Zárójelben jegyzem meg, hogy nemrég egy képviselőnő követelte a melegfelvonulás betiltását, és ehhez egy „Magyar Asszonyok Egyesülete” nevű szervezet is csatlakozott. Meg vagyok döbbenve ezen — ugyanis minket ők szültek! A magyar asszonyok! Hogy lehetnek ilyen elutasítóak a fiaikkal-lányaikkal szemben? És jobb, ha tőlem tudják meg a Magyar Asszonyok Egyesülete tagjai: akiket holnap szülnek, abból is minden 25. meleg lesz. Mit csinálnak azzal? Kidobják a szemétre? Ezek volnának a magyar asszonyok? Na nem. A magyar asszonyok szülték és nevelték az olyan kiváló melegeket, mint Báró Mednyánszky László, a festő; Ferencsik János, a nagy karmester; Thurzó Gábor, a kiváló író; a magyar asszonyok közt ott van az én anyám, a tiéd, a tiéd, a magáé, aki megszült és fölnevelt, és tudomásul vette, hogy melegek lettünk, és megmutatta, hogy az anyai szeretet mindennél erősebb, mert az nem válogat, és nem írogat a rendőrfőnöknek. Na ennyit ezekről.)

 

Jó dolog melegnek lenni, ha már muszáj. Jó azért, mert az ember valamilyen. Nagyon jó ám valamilyennek lenni! Sokan ezért irigyelnek minket. Titka van az embernek. Hiszen a mai világban melyik 18-20 éves fiatalnak van komoly, súlyos titka? Mint egy romantikus regényben: a Kőszívű emberben, a gonosz Plankenhorst lánynak titokban gyereke volt. Ilyen ma már nem sok van, de a melegség először mindnyájunknak ilyen. „Rólad tudják?” kérdezzük folyton. Nos, azt javaslom, hogy 20-25 éves kor fölött már lépjünk át (aki teheti) a romantikából a mai világba, és ne hordozzunk titkot: bújjunk elő, aztán akinek nem tetszik, hát ne beszélgessen velünk. És nehogy már bocsánatot kérjünk, hogy melegek vagyunk. Akarta a fene.

 

Azért is szép teljesítmény melegnek lenni, mert mindnyájan egyéni utat kellett, hogy megtegyünk idáig. A melegek csoportja más, mint a többi kisebbség, mert nem örökletes és nem továbbadható, nem tanítható. Ha a homoszexualitás öröklődne, azt már rég tudná a genetika, hiszen számos számos leszbikus nő szül, számos meleg férfinak születik gyereke (nekem is van fiatalkori házasságomból két remek lányom), mégsem mutatható ki ilyen összefüggés. Ezzel szemben ha mondjuk létezne a kékfülűek kisebbsége, amelyet mindenki megvet és kigúnyol, a kékfülű gyereknek akkor is támaszt jelentene, hogy apu is kékfülű, anyu is kékfülű, nagypapa, nagymama, testvérek, sőt a szomszédok, az egész alvég a faluban mind kékfülűek. A melegeknél ilyen nincs: mindegyikük egyedül jön létre, saját erejéből kell másodszor megszületnie a felnőtt meleg életre, s mindegyikük más-más utat tesz meg, amíg ebbe a kisebbségbe megérkezik, ahova az ösztönei, a vágyai, az érzelmei, a kötődései a helyét kijelölték.

 

Hölgyeim, uraim (és mindazok, akik e két régimódi kategóriába nem férnek bele): érezzék jól magukat a fesztivál rendezvényein, szórakozzanak és okuljanak, és jöjjenek 5.-én szombaton a Meleg Méltóság Menetébe, hadd lássa a világ vigyázó szeme, hogy ez egy civilizált város, hogy jó érzés legyen magyar melegnek lenni.