A Push! az amerikai irodalom számára valódi knock out-tal ért fel. Sapphire, eredeti nevén Ramona Lofton 1950-ben született a kaliforniai Fort Ordban egy középosztálybeli katonacsaládban. Három éves korában apja megerőszakolta, s alig volt tizenhárom éves, mikor alkoholista anyja elhagyta a családot.

 

A New York-i City University-n, majd a Brooklyn College-on szerzett diplomát.

 

 

 

– Nos, Mary, kezdené úgy, hogy beszél egy kicsit az erőszakról? – mondja Ms Weiss Anyunak.

– Miféle erőszakról?

– Hát, Precious aktája szerint két gyereke született az ön élettársától, a néhai Carl Kenwood Jonestól, aki egyszersmind az ő apja? Felkeresett minket, hogy szeretné visszakapni a lányát és az unokáját, hogy azt akarja, hogy menjenek haza önnel. Tehát azt hiszem, jobb lenne, ha elmesélné, mi is történt abban az otthonban.

Jajj, Anyu, kérlek, ne akard ezt!

– Nos, én meg Precious oda tartozunk.

Anyu, kérlek, maradj csöndben.

– Mikor történt az erőszak, milyen időközönként, és hol? Mikor vette észre először, hogy mi történik, Ms Johnston?

– Azt hiszem, eljött hozzánk, tudja. Felébredek éjszaka, oszt nem velem van, tudom, hogy vele van odabenn. Mikor kezdődött először? Nem tudom. Jó anya vagyok. Mindene megvolt. Meg is mondtam nekije. Rózsaszínű meg fehér babakocsi, kis rózsaszínű babazokni, ruhák; mindenből rózsaszínűt adtam rá. Precious, ő, mindig mosolygott meg boldog volt. Nem múlt el úgy nap, hogy ki ne vittem volna levegőzni. Akkor is, mikor hideg volt, kivittem, templomba vagy valahova, én meg Carl – a férjem, úgy hívom – imádtuk Precioust. Én szerettem Carlt. Arról a napról álmodoztam, hogy egy nap majd összeházasodunk, lesz házunk kerttel, színes tévék a szobákban. – Precious kábé akkor született, mikor Ms West fia, amelyik meghallt. Emlékszel rá, ugye, Precious?

Miről beszél?!

– Nyáridőbe született, kábé akkor, mikor te.

– Én novemberben születtem – mondom. Legalábbis mindig ezt gondoltam.

– Ja, ja, igaz. Az én kis skorpió gyerekem! A skorpió ügyes. Nem mondom, hogy hazugság, csak azt, hogy nem mindig lehet bennük megbízni. Na mindegy, Precious kábé annyi idős, mind Gary. Miz West fia meghalt egy pár hónapja. De ajjjajajjj! Precious gyorsan nőtt! Járt, beszélt – minden Miz West fia előtt. A fogai, meg minden. A fogai úgy nőttek, mint a nyúlnak! Már kicsit táncolt is, mikor ő még alig tudott járni, Kool and the Ganget tettél föl, emlékszel-e, Precious? Kool and the Ganget tettem fő oszt te meg táncoltál rá, emlékszel-e? Akárhogy is, boldog gyerekkora volt, Carl csak egy nagytermészetű férfi…

Nem hiszek Anyunak! Miért nem hagyja abba ezt a hányinger dumát?

– Mikor? Nem tudom mikor kezdődött. Mikor emlékszek rá? Kicsi volt. Aha, kábé három. Adtam neki egy üveget. Még mindig volt tej a mellemben, de nem tőle, hanem mert Carl szívta. Neki adtam a mellem, Preciousnek meg cumisat. Tisztaság, tudja?

– Ha? – erre Ms Weiss.

– Ha? – erre Anyu vissza. – Mondott valamit a tisztaságról és a … a… – Ms Weiss nem tudja befejezni.

– Cumiztattam a lányom, szoptattam a férjem. Az üveg jobb a gyereknek. Tiszta. De sose apadt el a tejem, mert Carl minig csak szívta. Ez már csak így van, tudja. Gyerek, férfi – egy nőnek kijut mindkettőből. Mit tettem volna? Szóval az ágyban voltunk. A lányom az egyik oldalra teszem a párnára, Carlt meg a másikra.

Ms Weiss alig kap levegőt.

– Carl szájába veszi a mellem. Semmi baj nincsen azzal, természetes. De szerintem az volt az a nap mikor AZ kezdődött. Sose emlékszek semmire se azelőtt. Melegem van. Szopja a mellbimbómat. A szemem becsukom. Tudom, hogy merevedése van, látom a szemem nélkül is, annyira szeretem.

Na ja, egy mániás őrült barom nevelt fel.

– Rám mászik, tudja. Érti?

Nem, mesélj még többet, te ostoba kurva!

– Szóval rajtam van. Aztán átnyúl Precioushöz! Elkezdi macerálni az ujjával a lába közét. Azt mondom Carl, mit csinálsz! Azt mondja, fogd be a picsa szádat! Jó neki. Aztán lekel rólam, leveszi Precious pelenkáját oszt megpróbálja Preciousbe nyomni a dolgát. Tudja, amitől kiakadtam az, hogy majdnem belefért Preciousbe! Azt hittem, hogy ő valami ferde gyerek. Azt mondom, Carl, ne csináld! Azt akarom, hogy rajtam legyen! Sose akartam, hogy bántsa. Nem akartam, hogy bármit csináljon vele. Magamnak akartam a pasimat. Engem indítson be, ne a gyerekem. Úgyhogy nem lehet rám kenni az összes szart, ami Preciousszel történt. Szerettem Carlt, szerettem. Ő az apja, de az én pasim!

Ms Weiss most rám néz. – Precious, erről írtál a füzetedbe.

– Erről is meg másról is.

– Verseket is ír, mondja a hölgy a Mindenki Tanulban – ezt Anyu mondja. Anyu száz és nem kilencvenkilenc százalékig hülye.

– Szeretnél megosztani velünk néhányat ezen az ülésen? – kérdezi Ms Weiss.

– Nem.

– Miért nem?

– Ms Rain azt mondja, a napló teljesen bizalmas. Akkor osztjuk meg, ha akarjuk. Na, hát nem. Én nem akarom.

 

 

Elmentem. 4:45 van. Föl! Egy-két-há-négy-öt-hat-hét-nyolc lépcső. Utálom Anyut, szart se ér. Nullának érzem magam a közelében, mínusz nullának. Ki kell szabadulnom innen.

Lemegyek a konyhába, ahol a nevelő van. – Nevelőnő, kérem!

– Ne sikíts! – azt mondja. – Mi a bajod?

– Elhozná Abdult a bölcsödéből, megetetné, ügyelne rá, míg én a Pozitív gyűlésen vagyok?

– Ma nem te vagy soron…

– Kéreeeeeem! El kell mennem innen!

– Mi van az anyáddal?

– „Nem lehet engem, engem hibáztatni mindenért, ami Preciousszel történt. Meg akartam tartani a... ! – utánzom Anyut.

– Meg akartam tartani a pasimat magamnak! Na, ez bevonul a világtörténelembe. Jól van, vigyázok arra a kis rosszaságra! Fél hétig még sok idő van, miért nem ebédelsz, mielőtt elrohansz?

– Viszem a füzetem, és a buszon írok, nem szállok metróra.

Benyúl a zsebébe, kiveszi a kopott kék pénztárcát – olyan régi, hogy úgy néz ki, mint valaki kék öreganyja – és ad nekem három dollárt. Valami megszakad bennem. Sírni akarok, de nem tudok. Olyan, mintha valami folyton szakadna bennem, de nem tudok sírni. Arra gondolok, mennyire élek, minden részem, a sejtek, a rostok, a neutronok, haj, punci, szemgolyók, idegrendszer, agy. Vannak verseim, egy fiam, barátaim. Nagyon akarok élni. Anyu arra emlékeztet, hogy lehet, hogy nem fogok. Ez a vírus a testemben olyan, mint egy felhő a nap előtt. Nem tudom, mikor, nem tudom, hogyan, talán sokáig fel lehet tartóztatni, de egyszer, egy nap esni fog.

Elsírom magam, de azért mert dühös vagyok. A nevelőnő megtörli az arcom, ad még két dollárt!

– Ja, többet kellene sírnom.

– Ne idegesíts! Szaladj!

Veszem a dzsekim meg a sapkám. A házban mindenki jár terápiás foglalkozásra. Engem miből gyógyítanak? Nem vagyok drogos. Néha olyan dühös vagyok. Anyu lehúzta az életem a vécében, mintha nem lenne semmi. Minden szarral nekem kell foglalkoznom.

– Ne feledd a füzeted! – a nevelőnő.

Mindenki tudja, hogy írok verseket. Az emberek tisztelnek. Kimegyek. Esik. Jó.

 

 

A csoport jó, 16-21 éves HIV-pozitív lányoknak van. Ms Rain azt mondja, azok segítenek a legtöbbet (időnként), akik ugyanabban a cipőben járnak. Elkezdtem bemásolni a történetem az osztálynaplóba. Meg akarok lenni vele, mielőtt érettségiző osztályba megyek.

Múlt héten múzeumba mentünk. Egy egész bálna lóg a plafonról. Nagyon nagy! OK, láttál már Volkswagen kocsit, ami olyan, mint egy bogár? Na, akkor tudod, miről beszélek. Olyan nagy egy kék bálna szíve. Tudom, hogy nem lehetséges, de ha az a szív lenne bennem, tudnék jobban szeretni? Ms Raint, Ritát, Abdult?

Az jó lenne.

Abdult is megvizsgálták. Nem HIV-pozitív. Valami ilyesmi miatt azt érzem, mint Rhonhda meg Farrakhan mondanak – van isten. De én, mikor gondolkodok rajta, inkább azt tudom gondolni, amit Shug a ben. Az isten nem fehér, nem zsidó és nem muzulmán, lehet, hogy nem is fekete, lehet, hogy nem is férfi. Még most is, mikor bemegyek a városba és látom a gazdag szart, amijük van, azt is látom, nekünk mi van. Látom a férfiakat az üres telkeken, hogy megosztoznak egy hot dogon, és nincs otthonuk, olyan, mint Jézus a halaival. Emlékszem, mikor a lányomat szültem, kedves volt hozzám a nővér – ez mind isten. Shug a Kedves Jóistenben azt mondja, az a lila virágok „csodája”. Ezt érzem, bár sose volt nekem, meg nem is láttam olyan virágot, amiről ő beszél.

Nem jó, hogy HIV-pozitív vagyok. Nem értem, miért van néhány gyereknek jó iskolája, jó anyja meg jó apja, és néhánynak miért nincs. De Rita azt mondja, felejtsem el a MIÉRT ÉN dumát, és törődjek azzal, mi következik.

Nem tudom, mi következik. Megcsináltam megint az olvasási tesztet, most már 7.8. Ms Rain azt mondja, csillagászati ugrás! Mintha egy helyen lettem volna, és a följebb lépés helyett ugrottam volna egyet! Mit jelent az az eredmény? A teszt szerint már hetedikes–nyolcadikos szinten olvasok. Azelőtt 2.0-t, aztán 2.8-at értem el. A 2.0-s napok igazán gyenge napok voltak, mert nem tudtam olvasni egyáltalán (a teszt akkor is 2.0-s, ha nem is írsz semmit). A gimnazisták szintjére kell kerülnöm, aztán a főiskolásokéra. Tudom, hogy meg tudom csinálni. Ms Rain azt mondja, ne aggódjak, minden sikerülni fog. Még mindig van időm.

 

 

Vasárnap van, nincs iskola, se csoport. A szálló nappalijában vagyok, a nagy bőr székben ülök, Abdul a karomban. A fény bejön az ablakon, ráömlik, meg a könyve lapjaira. A címe: Fekete Őstörténet. Szeretem, ha az ölemben ül, és én mutatom meg neki a világot. Amikor így süt rá a nap, angyal gyerek. Fekete napsütés. És a szívem megtelik. Fáj. Egy év? Öt? Tíz év? Talán több, ha vigyázok magamra. Talán lesz ellenszer. Ki tudja, ki dolgozik ilyesmin? Nézd, az orra hogy ragyog, a szeme hogy ragyog. Ő az én fényes barna fiam. A szépségében látom a magamét. Húzkodja a fülbevalómat, azt akarja, hogy ne álmodozzak, hanem olvassak neki valamit a délutáni alvás előtt. Azt teszem.