"Akkor majd Eszter meztelen lesz,
Csak önmaga, kilép a fénybe,
És akkor Eszter elkezdődik,
Mikor már azt hiszik, hogy vége."

- Versvasárnap rovatunkban ezen a héten Kiss Judit Ágnes négy versét adjuk közre.

Eszter balladája

Eszter igazi, rendes asszony,
Eszter jámbor és istenfélő,
A világban, mint egy apáca,
Az ágyban meg akár egy kéjnő.

A gazda szépen tartja őt is,
Ügyel, mint minden más jószágra,
Mit érdemel, megkapja mindig,
Büntetést is, ha nem szolgálna.

Eszter nem beszél, csak ha kérdik,
Lepelbe bújva teste-lelke,
Eszter nemet még sosem mondott,
Nem sejti senki, mi van benne.

Eszterben belül nincsen semmi,
Eszter üres lett, mint a méhe,
Ahányszor újabb gyereket szült,
Azt is a férj dicsőségére.

Eszter a lányát is tanítja
Lapulni csöndben, semmi másra,
Eszter kipereg, mint a magvak,
Eszter készül a meghalásra.

Akkor majd Eszter meztelen lesz,
Csak önmaga, kilép a fénybe,
És akkor Eszter elkezdődik,
Mikor már azt hiszik, hogy vége.

Esti ima

Az anyukám már nincs velem
Nagynak kell lennem hirtelen,
Mert elvitték egy éjszaka,
Ahonnan nem jöhet haza.

Az anyukám a mennybe ment,
Azt mondják, Isten része lett,
Most este, ha feküdni kell,
Az imát kinek mondjam el?

„Én Istenem, jó Istenem,
Anya, ha tudsz, maradj velem!”
És végül csak úgy alszom el,
Hogy reggel újra itt leszel.

És jönnek sorban a napok,
Anya, ne aggódj, jól vagyok,
Mondok mesét, ha este van,
S hajnalig ringatom magam.

Kaddis

Az utcára már nem mehet,
Anyám halállal viselős,
Hajolnia is túl nehéz,
Anyám halállal viselős,
Nyelve alól homok pereg,
Anyám halállal viselős,
A terhe napról napra nő,
Anyám halállal viselős,

Fájás az ég, és rászakad,
Anyám a halált megszüli,
Enni nem tud, mindent kiad,
Anyám a halált megszüli,
Bármerre néz, senkit se lát,
Anyám a halált megszüli,
Ha hozzáérnek, felkiált,
Anyám megszülte a halált.

Ahogy a lélek elszakad,
Szemében rémült szarvasok,
Ahogy a lélek elszakad,
Hívják jégszárnyú angyalok,
Ahogy a lélek elszakad,
Nem szól, úgy felel rá igent,
Ahogy a lélek elszakad,
A teste, mint egy tárgy, hideg.

Se megírni, sem elhallgatni

Ha már közhely, végképp közhely legyen
meg- vagy körülírni, mit jelent nekem,
hogy belém szivárogtál a repedéseken
át, és ha magamban, benned lépkedek.

Érintésedet, mint szájpadlás a nyelvét,
jól ismerem, nedvesen és vakon
jársz bennem, s ha változnék, épp úgy megéreznéd,
mint nyelv a szájban
a láthatatlan, apró hólyagot.

Amíg az őrület fejem fölött kering,
mint a hold a föld körül (bele akar
zuhanni, csak folyton melléesik,
egyszer te magyaráztad így nekem),
nem tart meg más, csak vers és szerelem.

Bár szeretnélek jobban vagy kevésbé,
ne így, ne ilyen kiszolgáltatottan.
Aki kötődik, mindig az a gyengébb,
én meg, mint a fagyöngy, úgy rá szoktam
nőni arra, akit szeretek,
hát veled szemben sosem győzhetek.

Se megírni sem elhallgatni nem megy,
hogy rád feszítve, rád szögezve lenni
milyen megadás, milyen küzdelem;
a vergődést, mint a vadállat
a csapdában, és amit semmi
nem csillapít: vágyat és bosszúvágyat.
Meztelen vagyok és fegyvertelen.

Mint keretéből a képet, próbálom
ezt a verset a formából
kifeszegetni, ne legyen se rím,
se mérték, ha ilyen mértéktelen
a kötődés, talán a szerelem,
de hiába. Úgy visszaránt a jambus,
mint ebet a lánc (így tán nem harap) –
a szabadság nekem túl nagy falat.

Hát leszek rab és leszek áldozat,
még látszat sincs, még meg se tudlak csalni,
mélyemben zakatolsz, mint a vonat
az alagútban. Hallgatom, hagyom.
Belülről ismersz, mint edényt a víz,
és nem tehetek semmit ellened,
csak függök rajtad, akár egy kereszten,
ahogy a versem függ a rímein.
Lázadni vagy feladni egyre megy,
aki vagyok, az győzött, én elestem,
fegyvertelen és meztelenül állok,
s a mindig felbuggyanó kívánságot,
hogy elfelejtselek örökre, sem
megélni, sem megírni nem merem.

(Az Esti ima és a Kaddis a Bárka folyóiratban, a Sem megírni, sem elhallgatni az Élet és Irodalom 2009.03.01-i számában jelentek meg korábban.)