"Ha nem vigyáz az ember, egykettőre oda jut,
hogy képes lesz mindenkivel együtt érezni,
és akkor aztán nem marad, akit gyűlölni lehetne.
(William Warthon: Madárka)

Aronson közérthető formában foglalta össze húszévnyi iskolai munkájának eredményét és számos szociálpszichológus kísérleteinek sorát használja fel érveléséhez. Eszerint a fizikai és a verbális erőszakot, tehát az iskolai zaklatást, megszégyenítést, sértő viselkedést is vissza kell és lehet szorítani.

Tíz évvel járunk a Colorado állambeli Littleton egyik középiskolájában, a Columbine-ban történt események, kilenc évvel Elliot Aronson könyvének megírása után. Az ebben leírt mozaik módszert már itthon is alkalmazzák – néhány helyen. Elolvasva a könyvet a ráismerés érzése dominál: ezeket a mondatokat bárki, aki átgondolja saját egykori középiskolai helyzetét és a jelent, papírra vethette volna, de ez a fajta (egyébként megtévesztő) egyszerűség épp erénye. Egy olyan hatékony módszert ad a tanár, a szülő és a diák kezébe, mellyel a megkülönböztetés ellen nem szavakkal, hanem a jól felfogott önérdek segítségével lehet valamit tenni. E módszer segítségével azt az időszakot, melyről az amerikai szociálpszichológus nem győzi hangsúlyozni, hogy a középiskolások számára nem csupán egy időszak, hanem maga az élet, könnyebbé, kevésbé konfliktusossá, és szebb emlékké lehet változtatni.

1999. április 20-án két, a középiskolában az elitből kiszorult fiú, akiket közösségük kiközösített és folyamatosan cikizett, tizennégy diákot öl meg és huszonhármat megsebesít, majd önmagukkal is végeznek. Hátramaradt videofelvételek bizonyítják, hogy bosszút akartak állni mindazért a megaláztatásért, amit nap mint nap szenvedtek el azon iskolatáraiktól, akik az elitbe tartoztak. A harag és a düh ébrentartásával, ugyanakkor a férfias minták betartásával (bosszúállás, a fájdalom közvetlen ki nem mutatása, az erő fitogtatása, az érzelmek háttérbe szorítása) összhangban cselekedtek – tettük azonban csupán a gyújtóanyaga, s nem témája az ennek kapcsán megírt szociálpszichológiai munkának. (A Columbine-ban történeteket Michael Moore dokumetumfilmben dolgozta fel, első részlete itt látható, de tíz évvel az események után az Oprah showban megszólalt Susanne Klebord, Michael Klebord, az egyik elkövető fiú anyja is. Erről Rick Salinger adott összefoglalót a CBS-en, ez is látható a youtube-on.)

Aronson közérthető formában foglalta össze húszévnyi iskolai munkájának eredményét és számos szociálpszichológus kísérleteinek sorát használja fel érveléséhez. Eszerint a fizikai és a verbális erőszakot, tehát az iskolai zaklatást, megszégyenítést, sértő viselkedést is vissza kell és lehet szorítani. Megvizsgálja azokat az eszközöket, melyekkel a politika és a kisközösségek, a városvezetés vagy az iskolák vezetése igyekezett az első sokkot gyógyítani, s leírja, ezek az un. kútelzáró módszerek miért nem vezethetnek eredményre, s a versengéses légkör nem segít – ugyanakkor ’konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal’ él, hiszen egy lehetséges és általa már sikeresen alkalmazott módszert is leír. Ennek lényege, hogy nem a szegregációra és a versenyre, hanem a közös tanulócsoportokban az együttműködésre helyezi a hangsúlyt, így téve ismerőssé egymás számára olyan diákokat is, akik más tanulási módszerek alkalmazása mellett a bennük élő előítéletek miatt talán sohasem váltanának szót vagy kötnének egymással barátságot.
A módszert először 1971-ben, a Texas állambeli Austinban alkalmazták, ahol a szegregáció felszámolása után hirtelen kellett szembenézniük egymással és előítéleteikkel a fehér, az afroamerikai és a spanyol származású diákoknak – ez elsőre nem sikerült, s a kialakult helyzet megoldására hívták segítségül a szociálpszichológust és teamjét. Ők tanulócsoportokat alakítottak, melyek mindegyikében mindenkinek egy-egy anyagrészt kellett elsajátítania, majd előadnia diáktársainak.  A tanulócsoportok azonos anyagrészt elsajátító diákjai a saját csoportjukban tartott előadások előtt külön megbeszéléseket tartottak szakértő-csoportjaikban, így segítve a kevésbé jó felkészültségű diákokat a többiek előtti szereplésben. Így a kevésbé jól képzett diákoknál is jelentős fejlődést értek el – ahogy a csoportban nőtt elfogadottságuk (társaik az ő tudásukra is rászorultak sikeres témazáró dolgozatok elkészítése érdekében).

A módszer hatására a gyerekek lassan felismerték egymás értékeit, s mivel nyolchetente megváltoztatták a csapatot, melyben tanulniuk kellett, így lassanként felfedezték, hogy minden egyes tanulótársuknak vannak olyan érdekes és szerethető vonásai, amelyekkel más esetben nem szembesültek volna.

A módszer persze hordoz magában buktatókat, melyekről a könyv szintén beszámol, azonban egy olyan eszköz, mely eséllyel alkalmazható a szegregáció helyett, így talán hazánkban is nagyobb szerephez juthatna, s sikerrel lenne alkalmazható – ezt maga Aronson is hangsúlyozta, mikor október elején hazánkban járt köteteinek bemutatóján.

A könyvből számos jól vagy kevésbé ismert izgalmas szociálpszichológiai kísérletről szerezhetünk tudomást. Ilyen Stanley Milgram engedelmességi kísérletsorozata, vagy James Gilligan kísérletei, Dan Olweus norvég iskolásokkal végzett felmérése, Muzafer Sherifnek a negyvenes években végzett, a csoportok ellenségeskedését vizsgáló kísérlete vagy Walter Mischel követéses pillecukor-kísérlete az érzelmi intelligencia érvényesülést befolyásoló hatásairól, melynek egy részletét, illetve változatát akár a youtube-on is láthatjuk.

Már a tény puszta kimondása is segíthet, hogy a középiskolai szituáció rendszerint a diákok igen nagy százaléka számára jár esetenként akár személyiségtorzító, de mindenképpen maradandó lelki sérülésekkel, is megér egy olvasást tanárnak, diáknak és szülőnek egyaránt, a módszer pedig egyszerűsége ellenére tűnik valami olyasminek, aminek alkalmazását örömmel vettem volna magam is a saját középiskolámban.

Míg a kreativitástréningek a szabad önkifejezés kiélésére sarkallnak (s a szabad kreativitást a nagyvállalatok is sikerük zálogaként ismerik el), a középiskolai közösség egy hagyományos értékrend szerint ítél el mindent, ami kilóg a sorból. Ha pusztán ezt az ellentmondást vesszük, már akkor is megfontolandó (a későbbi kooperatív munkaerőképzés szempontjából is), hogy megismerjük a mozaik-módszert, de ettől a 175 oldaltól ennél azért többet kapunk: egy őszintének ható embert, egy jó módszert és számos érdekes tapasztalatot, melyek egy részét talán még nem ismerjük – pedig érdemes.

Elliot Aronson: Columbine után – Az iskolai erőszak szociálpszichológiája, fordította: Varga Katalin, Ab Ovo, 2009, 2850 Ft
 

Györe Gabriella