Sisso - Gályabál - részletek

„… a nő már nem megy ki a lakásból többé, benépesíti a kényszerképzeteivel, a fürdőszoba tükörnél állva, a férfi még mindig ott árválkodó borotvájával lenyúzza a lábáról a bőrt, aztán egyre beljebb halad, végül kicsontozza magát... de lehet, hogy nem ez a befejezés, mert a végkifejletnél mindig elalszom, és tovább álmodom. Így lesznek a nagy klasszikusokból magánverziók, egy sokkal jobb forgatókönyv szerint …”

… A dajka hebegve diktál, már napok óta, az Utolsó Rendelkezés, ahogy nevezi, motyog, majd üvölt és kántáló hangot ad, szinte sír. A kortárs színészek éveket töltenek tréningekkel, hogy utánozni tudják ezeket az emberfeletti hangokat. Diktál, szája a csészén, lába egy lavór meleg vízben, szelídíti a rossz szellemeimet. A padlón por és cirok, a söprű az ajtófélfának támasztva, bekönyököl a nyitott ajtón az éjszaka. Hát itt vagy, Uram, mondja, emlékeztesd ezt a gyermeket az eddigiekre, és kérlek, engedd egy kicsit közelebb. … 

Nem tudok sírni, dühöngött a Rovarharcos, miközben a tűznél ült, és a kardját tisztogatta, valamint gyönyörködött a markolatán lévő rubinkőről visszaverődő fény játékában. Gondolkodott a nevén, de még mindig nem jutott eszébe, pedig csak akkor lehet tökéletes a fegyver, ha egyszer majd rávési a nevét. Aztán, amint egy-egy ilyen fárasztó portya után általában tette, az álomba menekült. Az álom bejáratánál mindig megtorpant egy kicsit, tudta, ha oda belép, akkor már a halálra gyakorol, és nem biztos, hogy visszatér, hiszen a harcosok általában hajnali három és négy között maradnak ott  véglegesen. Ezen az éjjelen egy kertbe tért vissza, gyermek-önmagához, különféle furcsa emberekkel találkozott,… 

Mentem a hamvaiért, nem hittem el, hogy én, hogy én ott ülök megint. Előttem a pasas a nejlonszatyorral hogy szerencsétlenkedett, vitte haza kis különbséggel mindkét szülőjét. Az apám, tényleg, annak is én választottam urnát, akasztófa humora volt, aztán azon kellett gondolkodnom melyik hamvdoboz állna jól neki, és röhögtem magamban én is, mintha vele. Mondta: Lányom menj és válassz egy vázát nekem. Elmentek, elmentek baszki a háborúba innen a férfiak.

Nem lehetne, hogy ezt a fiúmat most a strandszatyorban vigyem haza? Azt kérdeztem a nőtől az urna pult mögött. Már úgy is rekkenő a hőség, kövér a tavasz, bezártak a játékboltok, Natasa az Amstel folyóba vetette magát, most meg ő is elhagyott engemet. Ne haragudjon asszonyom, kimehetnék a temetkezési vécére, sürgősen káromkodnom kell, de kurva hangosan, remélem hangszigetelt.

Szóval aztán megkapom, képzeld, bedobozolva, becipzárazom a strandszatyorba, a hátsó ülésre teszem, feltekerem a magnót jó hangosra, autózni fogunk. Beszélek hozzá, a mantra hűvös szavai, minden úton, a boltba, a Félreértések Városába, vidékre, színházba, megnézzük a Kalevala ikeabútor szerelős változatot, magam mellé ültetem, aztán, ha messze megyek, beteszem a csomagtartóba, a fegyverek mellé, nehogy ellopja valaki. Mondják, feltűnően jól viselem, főleg anyám, aki számon kéri a feketét, és az arcát minden este a Vér és könny brazil szappanoperában mossa meg. Mindenki zaklatott, miattam van a zavar, megátalkodott vagyok. Nem tudok viselkedni, kimérten járok a gyerek előtt, álmában fel-felnyüszít, aztán sírunk ketten, mondom neki, hogy azt lehet, már csak hozzá van közöm, és emlékezzen rá, hogy nem vagyok, nem vagyok érzéketlen, bármit is mondanak majd mások neki. Emlékezzen mindenre, amire a test emlékezik, hosszan simogatom, magamhoz szorítom, táncolok vele… Seggberúgom majd az univerzum Istenét, ígérem neki könnyelműen, nevetve, ha egyszer találkozom vele. 

…Az ablakon a február rácsa, nézem, amíg kitisztul az álom, meg az ereimben keringő genny, a visszafojtott gyűlölet. Ócska papucsom félig lelóg a lábfejemről, idegesen billegtetem. Nézem a mezőt, párát lehel, a romos pince ajtaját. Elmenetelnek mellettem az újak és a régiek, zárt alakzataikban a félelem rései. A gondolkodás hatalma a vak bosszúvágy fölött. Fölszaladt a lila harisnyám. Foltozza a halál! … 
 
 Olyan nagyon kicsi vagyok, és semmire kellő. Emlékszem a falura, ahol a végtelen nagy Űr felé káromkodok reggelente a kertben, a léhaságaimra: kiürítetlen kukák, a gyerek vajas kenyér maradékán elnyomott csikk, megmetszetlen rózsák, éhes kutyák, a riasztó hangja, a kúrás a padlószőnyegen. Léha vagyok, de punk. Túlságosan ideiglenes, és irritáló barát. Hagytam, hogy a gépek még egy kicsit működtessék, csak, hogy láthassam, beszélhessek hozzá, féltékeny lehessen az életre pár napig. Megnéztem jól, ahogy távozik, gézben, gatya nélkül, infúziók között, roppant férfias, akár az ápolási osztályon a többi agyhalott. Szentivánéji álom az elfekvőben, mielőtt kihúzzák a falból a zsinórt, az 1.0-ás verzió, Titánia éjszakás nővér megöregszik, és egyedül marad.

Azt mondta a gyerek: Anya baj van! Micimackó rákos, Kanga túladagolta magát, Malacka meg skizofrén. Anya, bocsáss meg, de most kiveszem, és darabokra töröm a szívedet. 

„A Rovarharcos nő volt, bár ez nem látszott rajta, amikor menetelt, a Torkolat felé, tökéletes fegyver volt a teste, a gerince fémhuzal, elfelejtett mindent, ami emberi. Amikor béke honolt, csak zuzmót, és algát evett, aztán várta, hogy mehessen ölni, mert anélkül üres, és szomorú volt az élete. Aki itt életben maradt, az mindent kibír, helyén van a szíve, és az esze, nos.. igen, az ész nem is olyan fontos. Ment egykedvűen, miközben arra gondolt, hogy rohadt nehéz lesz, édes és könyörtelen, határokat, követelményeket ad, cserébe mindent elvesz. És jutalmazni, büntetni fog. Apja koporsójának a képe nap, mint nap kísérti. A frissen gyalult fa illata, a szögek koccanása. A bennszülöttek odalenn óbégatnak a házaikban, a televízióik előtt.” 

A Műholdvadász mosolygott álmában, egy kalóz-berepülő adását fogta véletlenül, a hatodik emeleten, elfordította az antennákat dél-felé, tett valami fehér port a kávéjába, mint rendesen, és közölte, hogy épp egy háború kezdődik a fejünk felett. A pilóta, induláskor belebúgta az éterbe, hogy rákendroll. Sok ezer betonon szétzúzott fej, széttépett nők, néma gyerekek, és megannyi mellkasokat melengető kitüntetés.

…Amikor őrjöngve csúszol a szálkás csúszdán, és épp a forró kondér elé érsz, emberpaprikás;; amikor valaki kopogtatás nélkül bejön, és megissza a hűtőből az utolsó csepp tejet; amikor egy önjelölt próféta áll a kapu előtt a nappal s éjszaka határán, és rád olvassa a bűneidet; amikor összekoccannak a fémek az enyhe kanyarban, mint egy lassított felvételen; amikor keresztülmész egy bébimacskán, és könyörögve emeli a fényszóród felé csipás tekintetét; amikor csak nézel magad elé órákig a zöldellő bodzafa alatt a déli csöndben, és almát hámozol, még akkor sem fogod tudni, hogy vajon miért..., miért lehet minden szart kibírni.  

A régi hintaló a frissen festett fehér fal előtt, cigarettafüstben ülök, meredek magam elé, mindenki túl már a bealtatáson, Franny a térdemnél szuszog, megnézettem vele Polanski Iszonyatát. Talán nem jól gondoltam, hogy jobb ez, mintha napról-napra Zoli Beck: Csészényi tér, vagy Tibor Kiss: a szerpentinen, amikor szívja a csíkokat egy autóban a Nap felé. Remélem azért minden oké az álmában, odaát, a Sarj a másik szobában, most nem köhög, de volt hőemelkedése ma is, már elmúltak a "tüdőhörcsögei" azt mondta elalvás előtt, szóval, mint az univerzum, olyan egyedül vagyok a mások álmaival. A film vége, hogy a nő már nem megy ki a lakásból többé, benépesíti a kényszerképzeteivel, a fürdőszoba tükörnél állva, a férfi még mindig ott árválkodó borotvájával lenyúzza a lábáról a bőrt, aztán egyre beljebb halad, végül kicsontozza magát... de lehet, hogy nem ez a befejezés, mert a végkifejletnél mindig elalszom, és tovább álmodom. Így lesznek a nagy klasszikusokból magánverziók, egy sokkal jobb forgatókönyv szerint.

…Aztán este. (Joycenak.) A dajka hebegve diktál, már napok óta, az Utolsó Rendelkezés, ahogy nevezi, motyog, majd üvölt és kántáló hangot ad, szinte sír. A kortárs színészek éveket töltenek tréningekkel, hogy utánozni tudják ezeket az emberfeletti hangokat. Diktál, szája a csészén, lába egy lavór meleg vízben, szelídíti a rossz szellemeimet. A padlón por és cirok, a söprű az ajtófélfának támasztva, bekönyököl a nyitott ajtón az éjszaka. Hát itt vagy, Uram, mondja, emlékeztesd ezt a gyermeket az eddigiekre, és kérlek, engedd egy kicsit közelebb ..

ARTNER SISSO SZILVIA (mondja magáról): Köz- és béríró, 67-
ben született, oroszlán, sokat járt a Duna-kanyarban gyerekkorában,
aztán kimaradt jó pár év és most, hogy már majdnem késő, újra odavá-
gyik, szereti a Dunát és a természetet, mert végre valami, ami közö-
nyös vele szemben. Meg lehetne azt is még, hogy boszorka, de csak
egy fia van, nem három.

A hivataloshoz: „sok minden voltam és vagyok: kortárs táncostól, nép-
művelőn át, magyartanár, szociológus és most diplomatának képezem
magam, hogy mehessek kultúrattasénak Venezuelába, MaNcs szer-
kesztő, tusarok.org, miniszteri kitüntetés a női esélyegyenlőségért a
kultúrában. Különben pedig csak írni ..

Gályabál a Centrifugában október 22-én.

Nőnek lenni, Sisso szerint

http://elofolyoirat.blogspot.com/2008/10/nnek-lenni-sisso-szerint.html