"Születési segély, mondom Reninek, borítékban adom, ünnep a születés. 5000.
A pénz kevés volt, már aznapra is, nem lep meg. Magam is járok a boltba. Renike 3 hátizsákot mutat, az ajtókilincsen lógnak kimosva, kezdődik az iskola. Új tolltartók, ceruzák, füzetek, el kell menni a könyvekért, és még nem tudják, Sanyika hová fog járni elsőbe, Gabi megy-e másodikba. Csak Renike biztos, ötödikes lesz, kitűnő tanuló, azt mondja, és a legkisebb az osztályban." - Gordon Agáta a Magdolna negyedből. (A 13. részt az egyetemes és öncenzúra letiltotta.)

14.

Reni nem fogja kidobálni az ablakon a gyerekeit, és én nem fogom megkérdezni, minek szülte meg a hetediket. Mert már megszületett, itthon van a pici Ramóna, és átmentünk megnézni őt gésámmal. Elő volt készítve a látogatás, ebben Renike diplomáciai tapasztalata segített. Jöjjenek be, mondta farkasanya, amint kopogtunk a megfoltozott ajtón.

A belépés fura sokk: szinte üres a kis lakás, aztán csillogó szempárok tűnnek fel, kisgyerekek mosolyognak fel a szokatlan látogatókra, egyik a másik után, számolgatom, eltévesztem, aranyosak.
Egy franciaágy, egy polcos szekrény, egy tévé, egy kiságy, limlom sehol, se játék, se tányérkák, se bögrécskék, se nasik, se asztal, se semmi, csak így lehet rendet tartani ezen a helyen.
Ramóna pici, a kiságyban hever, fáradt a nagy utazástól. Renike felkapja, ügyesen a kezembe adja a kisbabát, könnyebb, mint a macskám, pici kezén még magzatmáz, szeme résnyire nyílik, olyan a színe, mint a távoli hegyeké.

Születési segély, mondom Reninek, borítékban adom, ünnep a születés. 5000.
A pénz kevés volt, már aznapra is, nem lep meg. Magam is járok a boltba. Renike 3 hátizsákot mutat, az ajtókilincsen lógnak kimosva, kezdődik az iskola. Új tolltartók, ceruzák, füzetek, el kell menni a könyvekért, és még nem tudják, Sanyika hová fog járni elsőbe, Gabi megy-e másodikba. Csak Renike biztos, ötödikes lesz, kitűnő tanuló, azt mondja, és a legkisebb az osztályban. Senki nem gondolja az iskolában, hogy testvérek a hiperaktív és dacos Gáborkával.
Hogyan fognak eljárni az iskolába, kérdem, ezt el is várja, készülnek. Majd Gábor viszi őket, Reni meggyőzően felel, és el is hiszem. Ha nem ér rá, szóljatok, mondom, elviszem őket szívesen. Persze, mi mind jófejek és szabálykövetők vagyunk, minden rendben van és hurrá, miközben a nyomás erősödik. Az a súly, amivel döngölnek a porba, és porrá. A nyomás, a stressz, a prés, a szégyen, a hallgatás, a hárítás, ez mind fokozódik, ér a szánkig, az orrunkig, a szemünkig, fojtó és vakító.
Érezzük, nagyon erősen, ahogy az évszakváltást, a nappalok rövidülését, az őszies levegőt, kiújulnak a fekélyek, lebénít a szorongás, nem oldja bogyó, nem oszlatja füst. Még egy hétre van, még két napra, már a semmiből veszem el, ez már a halál után van...
Itt felélték helyettünk, itt kicsavarták a kezünkből, itt hagytak szomjazni és éhezni, itt gyűlöletet és irigységet adnak cserébe, itt nincs más kiút, itt nem lehet élni, itt jobb, ha anya ideadja a kíméletesen kigyógyító gyógyszereket, és nem várja meg, amíg buldózerrel válogatják ki az utcai alkalmatlanokat, és egy árokba tolják, aztán elplanérozzák a helyüket is, a honfoglalók.

Reniék idegesek, apa is, anya is, ha apa otthon van, ez a stressz alig fér el a lakásban. Összefutottunk a háznál, ahol a friss zöldet árulják, az asszony a nővére. Na, jó tudni, gondolhatta, és egy este kis ajándékot hozott, borsónyi zöldet. Végre megtudta, miért is lehetek itt közöttük, tudta, érezte, hogy van közös pont, nem csak idegenség és félelem.
Ő nem, soha, válaszolja a kérdésre, nem jó neki, beszélget tőle hajnalig, aztán megenne egy fél disznót, kinek éri meg? De most olyan kevés a pénzük, most eladna néhány morzsányit, amit innen-onnan szüretel. Adjam kölcsön a tartalék telefonom, nem tudják hívni, anya sem, mert az övé lemerül, ha felveszi. Nem akarom. Nem fogod visszaadni és még haragudni is fogsz érte. Próbálom megbeszélni ezt a rossz játszmát, hogy ne így történjen. De ő bizakodó, és telefon nélkül nem tud dolgozni. Ne féljen tőlem, ha én azt mondom, Renike, eredj befelé…
Renike eltűnik és elő, odabenn anya és hat kisebb kering. Renike tudása mélyül, és még mindig képes előítélet és elfogultság nélkül nézni ezt a két felnőttet, akit szeret. Renike pontosan érez és hall, tiszta és nyílt a tekintete. Érti és nem fél. Nézem Renikét, apát, megijedek. 

És úgy történt, vagy még rosszabbul is. Telefonostul eltűnt apa, és eddig se láttam túl gyakran, most aztán soha, sehol, se az ablakban, se az utcán, se a lépcsőházban, néha kihallatszik valami ordítozás, Renike tudósít, apa mérges.
Félsz, kérdezem, törtmásodpercet hezitál, nem…
Nehéz lehet naponta iskolába menni, korán kelni, öltözködni kilencfős szobakonyhában, de sikerül, látom őket fél nyolckor elsorjázni a tükörajtóm előtt. A fiúk csinosak, Gabika arcán kis riadalom, Sanyika megilletődött, most kilép a családból, Renike új ruhát kapott és örömmel indul.

Néhányszor így történik, aztán szünet, vagy később keltem, nem vagyok kém, csak együtt élünk a harmadikon. De a délelőttök csöndesek, mintha az egész család elment volna, 3 iskolába, 2 óvodába, apa dolgozni, anya a két kicsivel vásárol vagy intézkedik, ahogy kell, csak mégse. 
Mintha apa iskolafóbiás volna, nem bírja ezt a stresszt, nem tudom, mit csinálnak néma csöndben és mozdulatlanul délelőttönként, kicsit félek.

Anya is fél, gyámjuk van a gyerekeknek, el akarják venni őket, de csak a testemen keresztül, mondja farkasanya. Iszonyúan vigyáz, nehogy panasz legyen rájuk a házban, hogy hangosak, vagy nem megy iskolába, vagy koszosak. A gyerekek tiszták, alig hallom a hangjukat, csak Gabit és Renikét látom közülük, és ők se gangoznak. Szépek, huncut a mosolyuk, tiszta az arcuk és lassan gyarapodnak. Ramóna egy hónaposan három kiló húsz, Atilla és Erik dundi kisbabák, Lajoska és Sanyika nagyfiúk, Gabi és Renike családfenntartók is, mint apa meg anya, már majdnem felnőttek, csak jobbak még. Tudnak szeretni, anyát, apát, a kicsiket, még engem is.

Hét gyerek, egy óvoda, két óvó néni, egy dadus, étkeztetés, séta, játék, szoktatás a jóra, naponta sokszor, állandóan. Farkasanya jól bírja ezt 12 éve, apa a társa ebben a vállalatban. Gábor néha belátja, hogy meghaladja az erejét a feladat, bőszült és feszült, beráng az izom a karján, ahogy támasztja az ajtajukat, menekülne. Ezt értem, végre világos, ezt nem bírja ki, megy a dolgára de nincs, megy pénzt keresni de nem talál, megy egy másik családhoz, ezt nem tudom, de valahol meghúzza magát, amikor nem bírja elviselni, amit elvár tőle ez a család. Elmegy és az ő kurvaannyukat, elege van, tiszta szopatás az egész.
Tudok valami munkát? Megkérdez, villanyszerelés, festés-mázolás, pincetakarítás, lomok. Nem tudok. Néha hegyes orrú bordó cipőt visel, máskor malteros inget, mindig rohan, de néha hazajön, hogy anya elmehessen valahová, akkor kinyílik az ajtajuk, főz, mos, karján egy babával sürög-forog, levágja anya haját, hoz egy új tévét, feljön egy haver.

Mintha ez most ritkábban lenne, apa nincs emlegetve és kész. Renike jön és mindig anyára hivatkozik, anya üzeni, anyu azt kérdezi, még egy kicsi nincs-e.
Van, egy kicsi legtöbbször van, ma kakaó lenne jó, van egy kis neszkakaód? Kérdezi Renike. Pont van, elég finom, megtöltök a zacskóból egy poharat, palacsinta lesz, néz rám helyeslőn Renike.
Örülök, a palacsinta jó, végre jót eszik a hét gyerek, nyugalom van és adni jó. Csak rágyújtanék, miközben elégedett vagyok az adakozástól és dolgozom. Pont nincs cigarettám, de ma derűs a nap, gondolok egyet, átmegyek. Reni, van egy cigarettád? Kopogás helyett kérdezem a gangon, tessék bejönni. Renike nyit ajtót, átlépek a szobát elzáró bútorlapon, felragyognak a kisbabák. Semmi sem készül, a konyha üres, a gyerekek arcán csokis mosoly, a pohár kiürült, játszanak vele.