"Ki szíveket vizsgál
Ki titkokat derít fel
Ki joggal szólhat
Immár
Bejegyzett engem
A neve kedvére
A maga kedvére" - Várnagy Márta verseit és írását olvashatják ICA Műhelyében.
A találkozás sátrában
A találkozás sátrában
a kenyerek asztalára tetted
a csészét illatos teával
és az élővízzel teli korsót
a cigarettád füstje szállt fel
az égőáldozat oltára felöl
ahol naponta lobbant a láng el
vele olvadt a gyertyád egy darabja
én pedig megépítettem a bizonyság hajlékát
gondolatból
hogy vinni lehessen
s a szentély oszlopa
színezüst
ABSOLVO TE…
Azt hiszed, szeretők emlékét
gyónnod kell nekem?
Tévedsz,
én nem kérdezem,
melyik ágyban születtél újjá,
vagy éppen belehaltál,
mert magdalai Mária szavával üzenem,
„az én Uram bizonyosan feltámadott,
akkor is, ha volt,
aki
kételkedett benne,
és nem ismerték fel a tanítványok.
Ő csodákat téve
megnyitotta az eget,
s a jelenései a lelkemig értek…”
Valahogy így vagyok ezzel én is.
Mi hát a bűn, és mi a bűntelenség,
mi a sors,
mit vállal föl a lélek,
ki tudja,
ki tagad meg kit legelőször,
mi ott éget a sejtjeinkben
hetedíziglen is …?!
Nem tudok válaszolni rá,
de kitartón faggatom az Urat,
s hidd el,
keresem én is a feloldozást,
mi olykor bekövetkezik,
talán a művész ajkán,
vagy harmadnapon
-profánul-,
a cirkusz porondján,
hol bohóc táncol,
és földig hajolnak a paripák.
„…absolvo te…”
Ölelj magadhoz,
…………………
…………………
és legyen ez a penitenciánk!
ÉLETRE JEGYEZVE
Végy illatszereket
Éspedig gyantát mézgát
És borostyánt
Tömjént is tisztát
Fűszereket ahogy
A tömjénkészítő keveri
Sóval elegyítve
A balzsam nem más mint a gyanta
Mely cseppen a fákból
Fűszerül sáfrány nárdus cassiahéj
Ciprusi bor mirha fahéj
Szegfűszeg
Szappanfűvel tetszetősebbé téve
Hangos szóval zúzd jó erősen össze
Mert jót tesz a fűszernek
Mind a tizenegynek
És tégy
A gyülekezés sátrában
A frigyláda elé belőle
Kérünk oldd fel a megkötözöttet
Nagy erős jobboddal
Emelj magadhoz
Tisztíts meg minket
Fogadd jajunkat
Titkok Tudója
Az Engesztelés Napján
Mikor megtéréssel
Fordulnak hozzá
A lélek
Megtisztul
És bűnei átalakulnak
Mert az Úr végül
Megpillantotta
Az őt keresőket és
Enyhült a haragja
Az ítélet napján
Ki szíveket vizsgál
Ki titkokat derít fel
Ki joggal szólhat
Immár
Bejegyzett engem
A neve kedvére
A maga kedvére
Uram, én semmi vagyok
Küldj engem tűzbe
Küldj engem vízbe
Irgalmazz maradékunknak
A valóság meghívása
Ilyennek álmodta Krúdy, karcsú testén selyemmel, vállán legyezővel?
A képből kimosolyog a lány, a kopott aranyozás fényt ad az arcnak, s a hajkorona körbeöleli azt. Ki lehetett, már nem tudható.
Esetleg ő volt kis Tit kései utóda, s a fotográfián nem az idő, csak a kék pillangók hímpora hagyott foltokat Gránátvirág tenyeréből…
A legenda szerint a denevér szárnya ihlette egykor a legyező készítőjét, ki tudja; ez az összecsukott legyező a fiatal nő történetének metaforája lehetne; egydimenziós vonallá zsugorítva az életét. A japánok számára a legyezés mozdulata a valóság meghívása, a legyező összecsukása pedig a valóság egyfajta fogalmak nélküli megragadása, ezért olyan alkalmas szimbólum számtalan rítushoz a teaszertartástól a temetésig. Magunkkal vihető, összecsukható festmény.
Eggyé vált ezzel a szép kézzel és a vállal.
Kinek az álma lehetett ez a jelenés?
A fotográfusé, aki a szépségét beitta a szemeivel a magnézium fényénél, vagy várta őt a Kedves, neki beszélt a homlok, a száj, a csípő és a szalag a derekán? Titok marad immár.
Ami megmaradt belőle, elmondja mégis, hogy szeretett és szerették.
A báj a szerelem varázslata, ami legyőzi az időt, mert akkor is lesz mindörökké, ha füstté válik az aranyozás, elmállik a síron a kő, s a gyengéd alakból nem marad más, csak illatos fű, kúszó borostyán, szitakötő rebbenés, hulló levél, vagy csillanó hópehely.
Mert a fotográfia sírkövet díszít, s ha van inkarnáció, akkor a hajdani fényképész most farmerben és digitális szerkezettel újból fotózza azt a lányt, és faggatja a képet a titokról, ami az egyszeri és megismételhetetlen élet.
Mit is mondhatna mást…
„… életemet szerelem, teneked kéretlen ajánlom,
mert a halált te legyőzöd…”
Ma nálunk a legyező egzotikus szobadísz, némelyek gyűjtik is, de ne feledjük, a legyező hűs szellő keltésére is használható.
Várnagy Márta
Várnagy Márta önmagáról:
Sok év után hivatali jogásznak álltam, és elhagytam a szülővárosomat, Szegedet is. Magam mögött hagytam a házasságomat, az otthonomat − a mesebeli kerttel, ahol az év minden napján nyílt virág − és beköltöztem a pesti "Csikágó"-ba.
Tapasztalásokkal a batyumban, sok-sok feladattal, és egyetemista lányommal élek itt, azzal a boldogító tudattal, hogy közel a fiam is, itt a szomszédban, a Stefánián.
A gyerekeim az életem ajándékai. Tárgyilagosan nézem őket, mint általában az anyák a gyereküket: rendkívüli ember mindkettő.
Kérdezhetnék, mi az a sok feladat − én csupa közhellyel válaszolnék.
Inkább nem mondok semmit.
Az a dolgom, hogy írjak, majd az írásaim elmondják helyettem.
