"Elindultam hát, hogy valahogy eltöltsek két és fél napot, meg három éjszakát."
Tandari Éva erős hitű cigány írónő. 2007.11.29-én távozott közülünk. Valószínűleg csodatévő volt, személyesen számos csodáról számolt be, gyógyításokról és megmenekülésről. ICA időről-időre újra kapcsolatot létesít Tandari Évával – most önéletírásából adunk közre egy meneküléstörténetet.
Elindultam hát, hogy valahogy eltöltsek két és fél napot, meg három éjszakát. Először is enni akartam, hiszen épp akkor üzent nekem az öreglány, mikor nekiálltam volna, így már jócskán éhes voltam. Elindultam a Halló önkiszolgáló étterem felé, hogy eszem ott egy hatalmasat. Út közben vettem egy fél kiló kenyeret, még föl is szeleteltettem, mondván, hogy utazom, de elfelejtettem kést hozni magammal. Minden szó nélkül fölszelték a kenyérkémet, és így fölszerelkezve mentem be az étkezdébe. Állati ciki volt, mert ahogy ott nézegettem a plakátokkal illusztrált ételválasztékot, a gyomrom egyre hallhatóbban korgott. Hát nem válogattam sokáig, eldöntöttem, hogy parajt fogok enni, méghozzá mindjárt két tányérral is. Régebben, mikor még Gabesz kicsi volt, oviból hazafelé menet gyakran betértünk ide, mert az én szegény, étvágytalan csemetém éhen akart halni uzsonna után egy órával. Hát innen tudtam, hogy itt különösen jól készítik a parajt. Odaállok a sorba. Szerencsére épp ebédidő előtt voltunk, így még nem voltak sokan. Mikor sorra kerültem, mondom a kiosztónak, egy jókora darab, fiatal fiúnak, hogy:
- Két parajt kérek...
- Mivel ? - kérdez vissza a srác.
- Mivel hogy irtó éhes vagyok! - mondom neki.
- Azt odáig értem, - mondja - de mivel tetszik kérni a parajt?
- Hát speciel megteszi azzal a szép nagy merőkanállal is, amit épp a kezében szorongat! - mondom neki, mire kipukkadt belőle a nevetés. Megfogott két tányért, elfordult, és a hátsó badellákból, a frissen főzött parajból szedett beléjük két jókora adagot. A szaft a tetején úszkált, s még oda sem értem a pénztárhoz, a srác már kiált is a pénztárosnőnek:
- Két paraj, szafttal! - úgyhogy mire én odaértem, már be is volt blokkolva, már csak fizetnem kellett, és vihettem is a zsákmányt. Vittem is, egészen az egyik sarokasztalig, s nekiálltam enni. Képzelhetik, mekkora volt a csodálkozásom, mikor belemerítettem a kanalam az ”üres” parajba, és a kanálon egy gyönyörű, hatalmas hús vigyorgott rám vissza! Ez a jólelkű kölyök azzal hálálta meg a tréfát, hogy alácsempészte a pörköltet a parajnak. Azért is kiabált oda a kasszásnak; mit vettem, nehogy az esetleg belekotorásszon a kanállal az aljába, mert akkor jóval többe került volna az ebédem. Hát mondanom sem kell, hogy úgy jóllaktam, mint a duda!
Alig bírtam fölállni az asztaltól, hiszen még a fél kiló kenyeret is megettem mellé. Nem is bírtam messzire menni, csak a legközelebbi játszótérig, ott lerogytam a legelső padra, és csakhamar elnyomott az álom. Melegen sütött a nap, jól voltam lakva, hát úgy aludtam, mint a bunda. Észre sem vettem, mikor dőltem le. Azt viszont már annál inkább észrevettem, mikor ébredtem föl, hiszen az nem véletlen, s nem magamtól történt! Mert egyszer csak érzem, hogy valaki ütemesen veri a cipőm talpát. Még jó, hogy nem mondtam neki, hogy ne kopogjon, jöjjön be bátran, hisz itthon vagyok a saját cipőmben, mert előfordulhat, hogy az illető a fejemen is kopogtat egy párat, megállapítandó, vajon ott is otthon vagyok - e?!
Ugyanis az a szorgalmas, harkályszerű lény nem volt más, mint egy rendőrbácsi, akinek szúrta a szemét, hogy én pont az ő parkjában sziesztázom. Ezt mindjárt közölte is, azzal toldva meg szavait, hogy villámgyorsan húzzak el még a körzetéből is, ha nem kérek kölcsön néhány jól irányzott pofont. Mivel tényleg nem tartottam rá igényt, jobbnak láttam, ha elpárolgok. Kimentem a Keletibe, vettem egy üveg Éva vermutot, meg egy könyvet az egyik szomjazó hajléktalantárstól, és leültem a váróteremben. Ott iszogattam, olvasgattam vagy éjfélig. Mikor már éreztem, hogy kezdek álmosodni, elindultam, hogy fölmásszak egy, már jóval előbb kiszemelt tehervonatra, egy üresen álló vagonba. Fönt aztán elhelyezkedtem a vagonajtóval szemben, a bal hátsó sarokba, hogy ha ne adj ' Isten, adódna valami, a hátam védve legyen. Ennek az előrelátásnak köszönhetem talán az életemet.
Alig vackoltam be magam ugyanis a sarokba, épp csak hogy elkezdtem volna szunyókálni, mikor váratlan neszezésre riadtam fel. Azonnal éber voltam, mint egy róka. Három pasast láttam közeledni az én vagonom felé. Szinte biztos voltam benne, hogy ezek hozzám jönnek, mint ahogy abban is biztos voltam, hogy nem vasutasok, és hogy nem az egészségi állapotom felől óhajtanak barátian érdeklődni. Ezek valószínűleg valami egészen mást akarnak, és ha szerencsém van, meg is kapják!
Na, jó! Lehet, hogy nem pont azt, amit ők akarnak, de valamit biztosan kapnak...
Már egészen közel voltak, mikor az egyik fölkattintott egy kis elemlámpát, hogy lássanak följönni a vagonba. Így aztán én is vethettem rájuk egy nem éppen boldog pillantást. Láttam, hogy nem hárman vannak, hanem négyen. Három cigányfiú, olyan húsz-huszonöt év közöttiek, meg egy fiatalabb, talán tizenhat-tizenhét éves, fehérbőrű tejfölreklám. Hogy az mit akart ezekkel a marcona alakokkal, és hogy kerülhetett közéjük, fogalmam nem volt. De nem is értem rá tűnődni a kérdésen, mert az egyik romagyerek már mászott is fölfelé. Mikor már fönn volt, még egyszer fölkattintotta a lámpáját, amit egy váratlan megmozdulással mindjárt ki is rúgtam a kezéből. Már így is helyzetelőnyben voltak, hiszen tudták hogy a vagonban hol vagyok, és többen voltak, mint én. Most vagy megölnek, vagy ”csak” megerőszakolnak, vagy... vagy ki tudja!
Mindenesetre tudtam, hogy nem adom olcsón a bőröm, akár egyik, akár a másik szándék vezette őket utánam! Mert, hogy figyelték, merrefelé jövök, az tuti volt. Legfeljebb azt nem tudták pontosan, melyik vagonba szálltam a három közül, azért is kellett világítaniuk. De legalább most már nem látnak, én viszont legalább a kontúrjaikat ki tudom venni a vagonajtóban. Amikor az első közelebb jött, ösztönösen felé rúgtam úgy, hogy a két karomra támaszkodva magasra felrúgtam az arca irányába. Halk szitkozódás kísérte a reccsenést, ami bizony találatra engedett következtetni. Közben fölmászott a két másik haverja is, és az egyiknél ismét csak volt egy zseblámpa. Mikor felkattintotta, még félszemmel láttam, hogy valóban telibe rúgtam a srác pofáját, elég szépen szivárgott a szája sarkán a piros. De nem sok időm volt nézelődni, mert a másiknak a kezében megvillant egy penge. Hogy aztán az késpenge volt-e vagy borotva, már nem figyeltem. Ha van valami, amitől világ életemben irtóztam, az a penge! Csuklón rúgtam, amilyen gyorsan és erősen csak tudtam, a következő pillanatban viszont már csattant az ”olló” a másiknak a heréin. Hatalmasat üvöltött a szerencsétlen, amit nem is csodálok. Nekem ugyan nincsenek golyóim, de azért úgy nagyjából el tudom képzelni, micsoda kínjai lehettek hirtelen. Ez az ún. ”olló” ugyanis abból áll, hogy az egyik cipő sarka, és a másik orra közé becsippentjük a kiszemelt testrészt, alaposan összecsapva a két lábunkat. Azt hiszem, ennek a srácnak ezek után egy életre megoldódtak a gyerektartási gondjai! Ha szült is neki valaki gyereket, biztos, hogy azt csakis a szomszéd csinálhatta szívességből...
Miután üvöltött egy baromi nagyot, úgy rogyott össze, mint a colstok. A haverjai, akik már leugráltak, úgy ráncigálták le a vagonról, mint egy liszteszsákot, és körülbelül úgy is cipelték el. Most már én is úgy véltem, jobb lesz innen még időben pucolni, mielőtt a vasutasok vagy a yardok ideérnek. Hogy jönni fognak pillanatokon belül, abban biztos voltam, hiszen az a hülye olyat üvöltött, hogy a hetedik határban is hallani lehetett.
Nyúlok a hátam mögé, hogy kivegyem a szatyrot, amit odadugtam, mikor fölmásztam, hát sehol semmi. Akkor már derengett, hogy a kölyök is fönt volt, de minthogy ő nem támadott, csak álldogált, hát nem is törődtem vele. Csak ő lehetett az, aki a küzdelem hevében kicsúszott szatyromat fölkaphatta. De valószínű, hogy ő mást nem is akart. Neki csak a szatyor kellett, hát kivárta türelemmel, míg aránylag biztonságosan és kényelmesen megszerezheti. Így ott álltam megint egyetlen fillér nélkül. Még az volt a mázlim, hogy legalább a cigim a zsebembe raktam, na meg a gyufát, így legalább rá tudtam gyújtani, hogy enyhítsem valamennyire az idegességemet. Mert az idegesség, és a félelem csak utólag jött ki rajtam. Elkezdtem remegni, mint akinek láza van. Aztán lehet, hogy tényleg föl is ment a lázam az idegtől. Ki tudja. A zsebemben maradt apróból megittam két deci bort, aztán vége. Egy fillérem nem volt, és ott volt még előttem hétfőig két teljes nap. Kaja nélkül, később már a cigim is elfogyott, bár amíg gyufám volt, legalább csikkezhettem... Aztán vasárnap dél körül már azt sem, hisz hiába találtam csikket, nem tudtam meggyújtani. És csikkre tüzet kérni azért mégiscsak ciki...
Így vártam ki hát a hétfő reggelt. Aludni sehol sem mertem, hisz a rendőrök nappal is piszkálják a padon alvó csövest, pláne, ha még egy darab igazolványa sincs! Nekem meg még az a kis cédulám is a szatyorban volt, mint ügyeletes könyvjelző, amit a kukoricásnál adott a rendőr. Hát halálos fáradtan, szédelegve az éhségtől, már reggel fél nyolckor ott szobroztam a Családsegítő előtt, bár csak kilenckor nyitott. Nehezen telt az idő, de végül is eltelt. Mikor a hölgy, akivel pénteken beszéltem, meglátott, összecsapta a kezét:
- Hát magával meg mi történt?
El nem tudtam képzelni, miért kérdi, hisz tükörbe nem igazán szokásom nézegetni. Hát most adott egyet, nézzem meg magam. Megnéztem. Igaza volt. A szemem alatt ott virított egy gyönyörű monokli, de hogy hogyan szereztem be magamnak, mikor egyiket sem engedtem ütőtávon belül, fogalmam sem volt róla! Talán mégis csak a kölyöktől kaptam, aki a szatyromért jött?
Lehetséges! Mondom, hogy őrá nem igen figyeltem, és egy kisebbfajta ütést egy nagyobb bunyó kellős közepén nem mindig vesz észre az ember. De a kérdés jó volt! Mi történt...
- Semmi, csak megfogadtam a tanácsát, és péntek éjjel elmentem a vonatra, aludni - feleltem, aztán elmeséltem neki az elmúlt három nap történetét. Először el sem akarta hinni, de hát ez volt, ezt kellett szeretni! Mikor meghallotta, hogy péntek délben ettem utoljára, szó nélkül elővette az uzsonnáját, és a kezembe nyomta. Talán még csak meg sem köszöntem neki illendően. Nem értem rá, mert azonmód nekiláttam, és tömtem magamba a szendvicsét, és hát teli szájjal ugyebár nem illik beszélni...
Mikor bekebeleztem a szendvicset, kezembe nyomott két papírt, meg egy igazolást, ami arról szólt, hogy én azonos vagyok magammal...
A két papír egyike egy beutaló volt, és a Könyves Kálmán úti átmeneti szállóra szólt, a másik meg egy újabb, 1000. Ft,- ra szóló gyorssegélyre jogosító pénzesutalvány! Hát, bár akkor megköszöntem neki, de itt még egyszer hadd köszönjem meg mindazt, amit értem tett! Tudom, hogy a továbbiakban leírandó események nem arra engedtek utalni, hogy megérdemeltem a segítségét, de mégis... Köszönöm!
-- Miután elmagyarázták vagy háromszor is, hogy jutok el a Könyvesre, én vagy hatszor eltévedtem, de előbb-utóbb megérkeztem.
Korniss Péter: Budapesti munkásszálló, 1985
(Forrás: Fénnyel írott történelem. Magyarország fotókrónikája 1845-2000.
Szerkesztette: Stemlerné Balog Ilona és Jalsovszky Katalin.
Helikon Kiadó, Budapest, 2000, 333. kép.
Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, Budapest)
Miután a szálló vezetőnője elmondta a házirendet és egyéb tudnivalókat, fölkísértek az emeletre, és megmutatták az ágyamat. Hát azt hiszem épp időben, mert nem sok kellett hozzá hogy egyszerűen összeessek a fáradtságtól, és az elmúlt napok lelki, idegi megterheléseitől. Az első dolgom az volt, hogy levetkőzzek, és elmenjek fürdeni, hisz már két napja az utcákon csavarogtam, és ez bizony meglátszott a külsőmön. A Családsegítőnél kaptam egy vagon ruhát, még pizsamát, meg törülközőt is, szappant meg sampont vettem út közben, hát nem volt más dolgom, mint levetkőzni, és megkeresni a fürdőszobát. Az a szoba, amelyikbe kerültem, hét vagy nyolc ágyas volt. A lányok többsége már rég elment, az a kettő meg, aki éjjel dolgozott, most épp aludt. Igyekeztem hát csöndben mozogni, nehogy felkeltsem őket. Nagy vidáman venném le a pulóvert, hogy köntösbe bújjak és elmenjek pancsolni, mikor kivágódik az ajtó, és megáll a küszöbön egy hapsi! A női oldalon! Jó hangosan bekiált a szobába:
-- Helló, csajszikák... Ébresztő !
Hát én hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, nem még hogy szólni! De ez csak egy pillanatig tartott. Utána aztán annál inkább mondtam a magamét! Úgy elküldtem a fazont a sunyiba, hogy különbül sem kellett! Rendesen belázadtam, hogy milyen jogon mászkál ő be egy női hálóba... A két ébredező csaj meg csak röhögött... Aztán az egyik elkezdte magyarázni, hogy ez a fiú tulajdonképpen ugyanolyan nő, mint mi, merthogy ő is csak a férfiakat szereti...
-- Nem tudom, ki hogy van vele, de sem megérteni, sem eléggé elítélni nem tudtam, s máig sem tudom (és nem is akarom) a ”másság”-nak ezt a fitogtatását. Mert az valóban csak identitás kérdése; ki melyik nemhez tartozónak érzi magát, de ez nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy hovatartozásuk elismerését minden bevett, és a gyakorlatban alkalmazott-megszabott társadalmi- és etikai törvényt felrúgva kényszerítsék rá embertársaikra! Hát érthetően, szájba rágva, mint a nyeretlen kétéveseknek szokás, elmagyaráztam a dolgot a T. egybegyűlteknek:
-- Az engem teljesen nem érdekel! - mondtam - Míg az, amin ő pisil, akár csak egy centivel is hosszabb, mint az, amin én pisilek, addig ide be ne tegye a lábát! Pláne, amikor én épp öltözöm!
Hát így aztán be is mutatkoztam... A csajoknak tetszett, hogy olyan kis méregzsákkal bővült a szoba lélekszáma, amilyen én vagyok, s nem valami tátott szájú, bamba nőt varrtak a nyakukba. Aztán a srác, miután látta, hogy tényleg pipa vagyok, elhúzott más barátnőket keríteni a traccspartijához, én meg végre elmehettem fürdeni...
Hát, ahogy az a fürdőszoba kinézett...! Én mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy ott nők szoktak tisztálkodni! Félő volt, hogy tán még a tusolóból is kosz fog folyni, de szerencsémre abból azért még tiszta víz folyt... -- Sőt: ráadásul melegvíz!
Akkorát fürödtem, mint egy víziló-bébi Görögországban, aztán bementem a szobába, és mire a fenekem elérte az ágyat, a fejem már rég aludt. Nem is ébredtem fel csak másnap reggel úgy kilenc óra tájban. Mondták is a lányok, hogy fenejó alvókám van. Merthogy míg én aludtam, közben kitört a szobában egy kisebb fajta helyi háború valami pasas miatt, és én még azt is átszunyáltam. Erre elmeséltem nekik a péntek éjjeli kalandomat, bár máig meg vagyok győződve arról, hogy azt hitték, valami Háry-ivadékkal sodorta össze őket a koratavaszi szél. Ami azt illeti, valóban nehéz elhinni a sztorit, de mit csináljak, ez volt és kész!
Nem az számít, hogy kiben mekkora erő van, sokkal inkább az, hogyan használja ki az esetleg adódó helyzeti előnyöket, milyen fürge, és milyen változatos cseleket eszel ki, amik az adott helyzethez leginkább passzolnak. Mert brusztolni igazából ésszel és fürgeséggel kell, nem nyers erővel!
*****
Többet Tandari Éváról:
