Mesterházi Mónika műfordításaiból adunk közre válogatást, melyben Ogden Nash négy versét, valamint Anne Enright: A gyászoló gyülekezet című regényének részleteit olvashatják a szerző fordításában. A William Blake nyomán írott Ogden Nash vers mellé a teljesebb megértés érdekében az eredeti versest és a mintául szolgáló William Blake-költeményt is megtalálják. 

Ogden Nash: A koldus
(William Blake nyomán)

Koldus, koldus, tompa fény
Város hómocskos kövén,
Mely örök kéz szabta rád
Szörnyű aszimmetriád?

Milyen hazugságokon
Hunyt ki a szemed vakon?
A szégyent ki ötölte ki?
Ki merte lángod oltani?

Milyen váll és mily művész
Tépte szíved izmait? És
Mikor kihagyott a szíved,
A mentség mi volt, a szöveg?

Milyen pöröly, mily vasak,
Mily kohó szívta ki agyad?
Mily üllőre mily marok
Törte gyilkos bánatod?

S ha a konjunktúra véget ér,
S a fizetés bagót se ér,
Mosolyog majd, ki feltalált?
Aki a Fordot, az csinált?

(fordította Kosztolányi Dezső és Szabó Lőrinc nyomán Mesterházi Mónika)

Nekem mindenki mindenről beszámol

Igen kevéssé lelkesítnek
Sajnos a napi hírek.
Mikor azt hinnéd, a világ végre olyan sötét, hogy több se kell: hát nem,
még kell bele.
Ezért nem szeretem én a híreket, mert még sohasem volt olyan kor,
amikor annyi minden olyan jól ment volna olyan sokaknak, épp mikor
nem kellene.

Zeller

A zeller, nyersen
Fogad közt hersen,
Ámde főtt párját
Már csöndesebben rágják.

A strucc

Járja a strucc a Szaharát.
Tolla lehúzza a farát.
Elnézem tornyos lábait,
S örülök, hogy ülve tojik.

Mesterházi Mónika fordításai

Frederic Ogden Nash 1902 augusztus 19-én született és 1971 május 12-én hunyt el. Váratlan rímekkel játszó szórakoztató verseiről Amerikaszerte ismert költőként távozott.

Kötetei (a wikipedia szerint):
Candy is Dandy by Ogden Nash, Anthony Burgess, Linell Smith, and Isabel Eberstadt. Carlton Books Ltd, 1994. ISBN 0-233-98892-0
Custard the Dragon and the Wicked Knight by Ogden Nash and Lynn Munsinger. Little, Brown Young Readers, 1999. ISBN 0-316-59905-0
I'm a Stranger Here Myself by Ogden Nash. Buccaneer Books, 1994. ISBN 1-56849-468-8
The Old Dog Barks Backwards by Ogden Nash. Little Brown & Co, 1972. ISBN 0-316-59804-6
Ogden Nash's Zoo by Ogden Nash and Etienne Delessert. Stewart, Tabori, and Chang, 1986. ISBN 0-941434-95-8
Pocket Book of Ogden Nash by Ogden Nash. Pocket, 1990. ISBN 0-671-72789-3
Selected Poetry of Ogden Nash by Ogden Nash. Black Dog & Levanthal Publishing, 1995. ISBN 1884822308
The Tale of the Custard Dragon by Ogden Nash and Lynn Munsinger. Little, Brown Young Readers, 1998. ISBN 0-316-59031-2
Bed Riddance by Ogden Nash. Little Brown & Co, 1969. ASIN B000EGGXD8
There's Always Another Windmill by Ogden Nash. Little Brown & Co, 1968. ISBN 0-316-59839-9
Private Dining Room by Ogden Nash. Little Brown & Co, 1952. ASIN B000H1Z8U4
Many Long Years Ago by Ogden Nash. Little Brown & Co, 1945. ISBN B000OELG1O

Anne Enright: A gyászoló gyülekezet - részletek

 (76. o.)
 Tudom, hogy mit akarok, végig tudtam, de valahogy nem illik annyira felkészültnek lenni, úgyhogy lapozgatok a rémületes selyembélések, fodrok és fonatok közt, mintha az
ember egy mozifüggönyben akarna temetkezni, mikor a vetítő bekapcsol, és elindul a Flúgos Futam. Ezt részben hangosan ki is mondom, a temetkezési vállalkozó meg figyel is, nem is, és hagy gondolkozni.
 A szája tömény bíborpiros a fehér arcbőrén. A fülében van egy apró, nedves luk, ahol a fülbevalójának kellene lennie, de nincs ott, mert gyászoló rokonokkal társalog.
 – Csak nyugodtan – mondja.
 Imádom ezt a temetkezési vállalkozót. Megvan benne az a valami, ami nagyjából azóta lett a fiatalokban, hogy én felnőttem. Nem játssza meg magát. Nem ítélkezik. Amolyan „vagy akármi” módra beszél az urnákról, mintha ez is csak vásárlás volna – az igazi kérdések máshol vannak.

(90–91. o.)
Amikor mosogatok, eszembe jut Ada. Persze nekem mosogatógépem van, úgyhogy ha néha rám jön a sírás, nem a mosogatóba intézem, csöndben, mint ő. Neki a mosogató volt az erre kijelölt helye. Kifelé nézett a ház mögé, talán a hámozásra váró végtelen krumplihegyek miatt, vagy az udvar silánysága miatt, de mint talán minden nő, időnként Ada is szipogott, aztán plitty-platty, néhány könnycsepp hullott a mosogató vizébe. Mint minden nő, néha Ada is a karjába törölte az orrát, mivel a keze vizes volt. Ebben nincs semmi meglepő. Bár meg kell mondanom, nekem rozsdamentes acél Miele mosogatógépem van. És ha el kell intéznem egy kis sírást, akkor illendően, a tévé előtt intézem.
 …
 De azért képzeltem mindenfélét. A belfasti mosogató előtt állva, az udvarra és mögötte a garázs zöld ajtajára nézve elképzeltem Adát a bőröndökkel kilenc-tíz évesen, vagy ahány éves volt, amikor az anyja meghalt, és neki egyedül kellett szembenéznie a nagyvilággal. Próbáltam neki apát is képzelni, de nem ment. Elképzeltem, hogy a saját anyám meghal otthon a Griffith Way-en – az igazat megvallva többször is –, meghalt a Mami, aztán apám sírt és ő is meghalt, és azután mikor elásták, mindenféle nagy kalandokat képzeltem el magamnak meg Liamnak, most, hogy már mi is árvák lettünk.

(94–95. o.)
 Közben Liam is felbukkant, aztán eltűnt. Volt egy fenntartott szobája egy Stoke Newington-i kégliben, idegbajos volt a vizsgák miatt; apánk céklaszínű lett, amikor az elvesztegetett tehetségéről meg a tandíjra elszórt sok jó pénzről beszélt.
 – Mondd meg annak a híres bátyádnak. Ha találkozol vele. Mondd meg annak a híres bátyádnak, hogy kerüljön csak a szemem elé. Csak mondd meg, hogy ezt üzenem.
 – De mit, Papa? Mit mondjak meg?
 – Hogy érted, hogy mit?
 – Jó. Megmondom neki.
 – Mit?
 – Megmondom neki.
 A Mami is közbeszól: – Kinek? Kinek mondod meg?

(99–100. o.)
Itt vagyok én, eszem Ada gumi fürdősapkáját, amelynek híres sárga virágai másnap megjelennek a pelenkámban. Bár persze Kitty pelenkája kellett hogy legyen, aligha az enyém, háromévesen. Ada odakiált Charlie-nak, aki a válla fölött odales, és azt kérdi: – Hol szereztük ezt az okos kislányt?
 Persze féltékeny voltam a húgomra, de közben különös, vad szeretetet is éreztem iránta. Nem csoda, hogy ellopom az emlékeit. Bár ma már tudom, hogy egyetlen férfi sem kotor bele egy koszos pelenkába, ahogy Charlie-t vélem látni lelki szemeimmel, amint kihúz belőle egy csokor szaros sárga virágot.

(125. o.)
 Liammal sosem valami nagy gond volt. Liammal mindig ezer apró dolog volt a gond. Volt cigarettája, de nem volt gyufája, nekem nincs gyufám? Igen, de a gyufa eltörik, a gyufa nem gyullad meg, ő nem tudja ezt az olcsó szar albán gyufát meggyújtani. Nincs öngyújtóm? Kurva élet, eltörte a gyufákat. Miért nincs nekem öngyújtóm? Föláll, hogy talál öngyújtót, kirángatja az összes fiókot a konyhában. Kimegy, a hátsó ajtót nyitva hagyja. Húsz perc múlva az utcai ajtón jön be, talált egy öngyújtót az utcán – ráadásul a ház előtt hevert –, csak hát vizes. Meggyújtja a sütőt a gázgyújtóval, a sütőről rágyújt a cigarettára, megégeti a kezét, és miután egy ideig folyatja rá a vizet a csapból, tepsi után kezd kotorászni a szekrényben, ráteszi az öngyújtót – egy olcsó műanyag öngyújtó volt –, fogja és beteszi a sütőbe, és amikor sikoltozni kezdek, ő is rám ordít, és lökdösődünk a sütőajtó előtt. Ezután egy órán át duzzog, hogy én nem bízom benne, hogy meg tud szárítani egy öngyújtót a sütőben anélkül, hogy leégetné az egész házat. És a duzzogás után jön A Megvitatás.
 Liam okos.
 Nem. Liam halott.
 Liam okos volt, inkább így mondom.

(155. o.)
Ahogy a repülőn ülünk, sírni kezd; egész hazáig zokog. Literszám. A csöndes szivárgástól a sóhajokig, a zihálásig és a rázkódásig, aztán megint elölről. Mintha nem is annyira sírna, mint gyakorolná a sírást. Kinézek az ablakon, miközben a légikisasszony kedvesen felajánl neki egy kis konyakot a kávéjába, aztán öt angol fontot számít fel érte.
 – Most már jól van? Most már biztos jól van?
 A másik oldalán az a férfi már tudja, hogy valaki meghalt. Tűnődik, én vajon szociális munkás vagyok-e, esetleg börtönőr, hogy nem szorongatom a kezét. Én magam is eltűnődöm, miért nem szorongatom a kezét, miközben lenézek az Ír-tenger távoli bőrére. – Húsz évig egy szobában aludtunk – szeretném magyarázni. – Magának ez nem elég, ez nincs túl minden elképzelhetőn?
 Liam közben egy sorral hátrébb ül a folyosó túlsó oldalán. Van valami álmos fenyegetés a kísértetében, amitől rájövök, milyen közönyös volt, amikor végül kisétált az életünkből a tengerbe. Az arcom bőrén érzem a tekintetét, ahogy néz ravaszul és halottan. Tudom, mit mond.
Az igazságot. A halottak semmi mást nem akarnak. Ez az egyetlen dolog, amire szükségük van.
Túl gyorsan nézek föl, már el is tűnt.

(173. o.)
Emily rám emeli macskaszemeit.
 – Hogy halt meg Liam? – kérdi.
 – Megfulladt – felelem.
 – Hogy fulladt meg?
 – Nem kapott levegőt a víz alatt.
 – A tengervíz alatt?
 – Igen.
 Ezekben a dolgokban pontosnak kell lenni – Emilynek szét kell szednie a világot, hogy aztán összerakhassa. Rebecca agya nehézkesebb gépezet, az aggodalom hányja-veti. Néha szeretném, ha kiélesedne, de ki mondja meg, melyik a jobb módszer?
 – Én tudok úszni – mondja Emily.
 – Igen, tudsz úszni, nagyon jól úszol.
 – És ő meg nem tudott?
 – Drágám, nem akart.
 – Aha.
 – Megöleljelek?
 – Ne.
 – Ne micsoda?
 – Kösz, ne.
 – Én viszont azt akarom, hogy megölelj. Gyere ide és öleld meg szegény anyádat.
És oda is jön kitárt karral, és széles, hamis mosollyal a „Szegény Mami” pantomimhoz. Önzőnek kellene tartanom, de nem tartom – végtelenül gyönyörűnek tartom az önzésében.
 – Szerintem az embernek meg szabad ölnie magát – mondja a mellembe. – Tudod, mikor már öreg.

Mesterházi Mónika fordítása