"A „dzsumbujista” telepi szleng. Annyit tesz: a telephez tartozni. Ehhez nem feltétlenül fontos a Dzsumbujban lakni – a dzsumbujistát láthatatlan kötelék fűzi névadójához. Aki több évig a telep szociális intézményében dolgozik, óhatatlanul maga is dzsumbujistává lesz, én is az vagyok. Nem könnyű ezt a stigmát letörölni önmagáról senkinek, a szociális munkásnak sem, többen talán nem is nagyon akarjuk. A lakók azonban mindent megtennének ezért, ha lehetőségük lenne rá." Kecskés Éva Dzsumbujisták című kötetét közöljük ICA-n tíz részben. Vele készült interjúnk után ma az első részt olvashatják. Kecskés Éva kötete Gordon Agáta Magdolna-negyed című sorozatának is ihletője volt: keressük a közös munka lehetőségeit. A Dzsumbujisták egyes részeivel péntekenként jelentkezünk.

Tisztelt Olvasó!

Nem tudományos könyvet tart a kezében. Sem a szociológia, sem a politika, sem a szociálpszichológia nyelvét nem próbáltam alkalmazni a könyv írása során. Író sem vagyok, tehát a szépirodalom is joggal tartja távol magát e kötetecskétől.
Mégis javaslom elolvasásra ezt a Dzsumbujról – erről a több mint 60 éve épült lakótelepről –, és annak lakóiról szóló beszámolót, történetek láncolatát, főként azoknak a segítőknek, akiket nem a sajnálat taszít erre a pályára, hanem inkább a feladat sokrétűsége vonz, valamint azoknak, akik őszintén szeretnének szembenézni azzal a nyomasztó életmóddal, amit legszívesebben mindannyian elkerülnénk.

Kicsi, zárt világ. Egymásra utalt, kiszolgáltatott emberek, még kiszolgáltatottabb gyerekek. Hepciáskodó, sértődött bűnözők. Nyomorgó nyugdíjasok. Szinte mindenre képes anyák. Szegénység. Olyan világ, amelynek már rég el kellett volna tűnnie. De nem tűnik, inkább terjed, terjeszkedik, hiszen a szegénység mélységében és mennyiségben is nő Magyarországon.

A „dzsumbujista” telepi szleng. Annyit tesz: a telephez tartozni. Ehhez nem feltétlenül fontos a Dzsumbujban lakni – a dzsumbujistát láthatatlan kötelék fűzi névadójához. Aki több évig a telep szociális intézményében dolgozik, óhatatlanul maga is dzsumbujistává lesz, én is az vagyok. Nem könnyű ezt a stigmát letörölni önmagáról senkinek, a szociális munkásnak sem, többen talán nem is nagyon akarjuk. A lakók azonban mindent megtennének ezért, ha lehetőségük lenne rá.
 

Impressziókeltés

A 30-as villamossal megyek a Gubacsi úton. A következő megálló az Illatos út, ott kell leszállnom. Eközben H. Lacika köszön rám:
– Csókolom, Éva néni.
– Hát te, mit keresel itt ilyenkor?
– Fájt a fejem, hazaengedtek az iskolából.
– Most is fáj?
– Kicsit – hangzik a válasz. Közben még a villamosról látom, hogy az L. lányok közül is gyalogol kettő a Kén utca felé, vagy 20 zsömlével a kezében. Vajon nekik is fáj a fejük? ,Lehet, de az biztos, hogy, „betegek”. Ez a standard válasz, ha iskola-időben itthon látjuk a gyerekeket. 
 
Negyedik napja nem dolgozom a Dzsumbuj Helpnek nevezett családsegítő részlegnél. Még maradék szabadságomat töltöm, tehát végül is „jogosan” jövök ki utolsó munkahelyem színhelyére, a Dzsumbujnak csúfolt, átkozott, mini lakótelepre. Már most rettenetesen hiányzik. Hiába győzködöm magam, hogy végre kipihenem magam, és visszatalálok a pozitívabb gondolkodás mezejére. Itt mindent a „mihez képest” jellemez, az „örüljünk hogy élünk”, és még néha komolyan is vesszük, hogy nélkülünk (a helyben működő szociális munkások, a kollégáim nélkül) rosszabb lenne az itt élőknek. Na mindegy!

Több mint négy és fél évig voltam az itteni csoport vezetője. Nagyszerű emberekkel dolgoztam együtt, hosszú ideig, és rövidebben olyanokkal is, akik nem bírták ezt a miliőt. Az előbbiekről érdemes írni, és persze a lakókról, a gyerekekről, a fantasztikus és rettenetes szituációkról.

Emlékszem, négy napja dolgoztam itt, amikor az iroda billenőablakának kb. 20 cm-es nyílásán át kipecázták Váradi Magdi kolléganőm táskáját. Nagy érték nem volt benne. Képek, személyes holmi, egyebek amint az női táskákban szokás, de lányai és saját iratai miatt Miskolcig kellett utaznia. Akkor még nem gondoltam, hogy néhány hónapnál tovább maradok. Komolyan feltettem magamnak a kérdést: kell ez nekem? Kellett, és most gyászolom életem egyik legjobb, legrosszabb, mindenesetre ez idáig „legfogósabb” munkahelyét. Elmenni legalább olyan nehéz, mint maradni. Ez a választási lehetőség azonban csak az „ideiglenesen ott állomásozó” szociális munkásnak adatik meg. A lakók maradnak.

Megpróbálom elmesélni, hogyan lehet megélni ma Magyarországon havi 20-25 ezer forintból, mi a világ viszonya ehhez a maroknyi emberhez, mivé torzul, esetenként szépül a rokoni kapcsolat, és azt is, hogyan lesz egyszerű diplomás szakemberből, vagy diploma várományosból igazi szociális munkás. Mert ez egy ilyen hely. Ha akarjuk, szembesülhetünk jó és rossz tulajdonságainkkal, hiányosságainkkal. Még abban is elbizonytalanodhatunk, amit tudunk. Aztán, ha ezeket valahogyan feldolgozzuk, azt vesszük észre, hogy olyan kapcsolatban vagyunk a lakókkal, munkánk „alanyaival” ami kevés helyen adatik meg. Nem paternalista; nem sajnálatból segítés; nem mártíromság; nem csupán kőkemény etikai kódex; nem megalkuvást nem ismerő egyenlősdi; nem diplomácia, – és mindegyikből egy kicsi.
 

Egyszer volt, hol nem volt…

Amikor elkezdtem a Dzsumbujban dolgozni, elég nagy káoszt találtam. Az előző gárdából ketten mentek el önként – egyikük a vezető –, majd egy hónap múlva (nem egészen önként) egy harmadik kolléga. Maradt két óvónő, egy adminisztrátor, aki minden egyebet is csinált (kiválóan), és egy, csak papíron létező szupervizor. Ez utóbbitól megváltunk, mert úgy ítéltem meg, hogy aktív szerepe volt a kezdő team felbomlásában, mivel nem volt pártatlan két munkatárs nagyon lényeges szakmai vitájában. Volt még egy közhasznú állományú takarítónő, aki biztosított a lojalitásáról, majd zavartalanul folytatta intrikusi tevékenységét, valamint az ELTE-ről egy harmadéves szociális munkás hallgató, gyakorlaton. Ahhoz, hogy érthető legyen az akkori állapot, egy kicsit ismerni kell a telep, illetve az érdekében létrehozott intézmény történetét.

Az előzmények

Budapesten az 1930-as évekre soha nem látott méreteket öltött a szegénység. Hatalmas nyomornegyedek jöttek létre a IX., és a vele szomszédos X. kerületben, a Zita-, a Mária Valéria- és az Auguszta- telepek. Ám nemcsak a hivatalosan is létező nyomornegyedekben tengődtek szörnyű körülmények között az emberek. Akiknek ezekben sem jutott hely, azok maguk eszkábálta, sárfalú, kátránypapír tetejű tákolmányokban húzták meg magukat. Ferencvárosban, a kiserdőben jött létre egy ilyen illegális, ún. „vadtelepülés”, amelyet a köznyelv „néger faluként” emlegetett. A telepeken és a vadtelepüléseken élők zöme munkanélküli volt. A mindennapi megélhetési gondok, a kibírhatatlanul zsúfolt, feszültségekkel teli környezet, az egyre aggasztóbb közegészségügyi és járványügyi helyzet, intézkedésekre késztette a főváros akkori vezetését. A két világháború közötti időszak legjelentősebb szociálpolitikai kezdeményezéseként Budapest három új lakótelep építésére szánta el magát: a Hős utcában, a Bihari úton és az Illatos úton. Könyvem helyszíne ez utóbbi telep, amely rendkívül gyorsan megkapta a pejoratív tartalmú Dzsumbuj elnevezést. Ambrus Péter A Dzsumbuj című, sokat idézett szociológiai munkájában így ír a ragadványnév lakókra gyakorolt hatásáról:
»A telepen élők csak később fogták fel, hogy ebben az elnevezésben ellenséges előítélet rendszer nyert megfogalmazást. Ez ugyan a szegényeket nem érte teljesen váratlanul, de volt benne számukra valami szokatlanul új is: lakóhelyük puszta ténye mindnyájukat egységesen megvetett és kitaszított kisebbségi létbe kényszeríttette, ami a „rongyos de tiszta”, „tisztességes” szegényektől – azaz saját fajtájuktól is – mint még azoknál is megvetendőbbeket elkülönítette, sőt szembefordította velük. Ez a kisebbségi lét hamar alapélménnyé vált. Az ellenséges külvilággal szembeni külvilággal ellenséges „Dzsumbuj identitás” azonnal kialakult. Még legalább egy évtized el fog múlni, amikorra úgy-ahogy létrejön a telep belső életét szabályozó normák, mindenki által nagyjából elfogadott rendszere, és talán több, mire ez valódi, életmódot formáló belső erővé válik. De az alapvető érték- és normarendszer, ami köré minden további szerveződni fog, már ekkor megszületett. A „Dzsumbuj-tudat” igazi kisebbségi tudat.«
E nagyon gyorsan kialakult előítélet rendszernek az okait keresve Ambrus Péter és csapata elsősorban a telep szerkezetét teszi felelőssé, nem véletlenül.
A Gubacsi út és az Illatos út kereszteződésénél lévő szabálytalan alakú, kb. 100x50 méteres telken három, négyszintes ház áll – ez maga a mini lakótelep. A házak nyújtott téglalap alakúak, és egyenként két-két épületből állnak, amelyeket közös, az épületrészek között önállóan álló lépcsőház köt össze. Az egymáshoz közelebbi oldalaikon futnak a függőfolyosók, amelyekről a lakások nyílnak. A három ikerház merőleges az Illatos útra, így onnan remekül be lehet látni a házak közötti, 8 méter széles udvarokba és a gangokra. Miután az élet – különösen jó időben – itt zajlik, kívülről mindent láthat, aki kíváncsi rá. Már ez is nagyon zavaró lehet, azonban ennél sokkal siralmasabb a lakásokon belüli helyzet. A házak átadásakor, 1937-ben összesen 426 lakás volt a telepen, egyenként 28 m2–es alapterülettel. A házmesterlakások és a viceházmester-lakások, saját WC-vel, és az előbbiek két szobával rendelkeztek.
A lakások eredetileg egyetlen helyiségből álltak, a szobát a konyharésztől pusztán a padlózat anyagának különbsége választotta el. Falat csak 1965-ben húztak a két helyiség közé. Építészeti újdonság volt, hogy két-két lakás egy közös, 120 cm széles belépőből nyílt jobbra és balra, s a bejárati ajtóval szemben állt a két lakás közös WC-je. Ez a csöpp előtér, az úgynevezett fülke láncolja össze a „fülkelakásokban” élőket, és teremt alig elviselhető társbérlői viszonyt. A falak papírvékonyak, minden áthallatszik, a családok zárt ajtó mögött sem érezhetik egyedül, egymás között magukat. Az intimitás lehetősége a telepen szinte nulla.

Alighanem ebből ered az a jelenség – megszokni  azóta sem tudtuk –, hogy amikor a  lakók közül valaki bejött az irodába, szinte „beleállt a szánkba”, úgy magyarázta el, hogy mit szeretne. Biztos vagyok benne, hogy ez is a telep zsúfoltságából fakadó magatartás. Azért is hiszem, hogy a telepi mindennapos, abnormális és megszüntethetetlen közelség okozza ezt a kommunikációs hibát, mert ha megkérjük, figyelmeztetjük az illetőt, azonnal érti, és elnézést kérve hátrál.
Valószínűleg, ugyancsak ebből – a dzsumbujisták kényszerű összezártságából, a zsúfoltságból - fakad az is, amit a gyerektáborokban tapasztaltunk.
Valahányszor bementünk este a gyerekekhez, hogy meséljünk nekik, azt láttuk, hogy az egész szoba egyetlen hatalmas ágy. Összetolták egymás mellé a fekhelyeket, és a takarók alól öt, hat, nyolc kuncogó, vigyorgó, irtó helyes fejecske kandikált ki, szorosan egymás mellett. Az egyszemélyes ágyakkal nemigen tudtak mit kezdeni: a Dzsumbuj sokgyerekes családjainál ez ritka luxus, de egyébként is, megszokták egymás, a testvér – édes- vagy sokadik unokatestvér, mindegy – megnyugtató, biztonságos testközelségét.

Egyik munkatársam megfigyelte, hogy ha esik az eső, a Dzsumbuj a szó szoros értelmében megbolondul. Sokkal hamarabb felhorgadnak az indulatok, gyakrabban kezdenek verekedni, mint máskor. Nyilván az eső elől be kell húzódni, a lakásokban pedig ismét a kevés hely, a kényszerű összezártság következményei érvényesülnek.

Mindemellett a lakások túlnyomó többségében feltűnően, szinte már kínosan nagy a rend. Ez csak részben magyarázható azzal, hogy a lakók többségének kevés a holmija, sokszor valóban megdöbbentő az igénytelenség a használati tárgyak terén. Csakhogy nincs az a kevés holmi, amit ne lehetne hanyagul, koszosan szétdobálni. 28 m2 egyébként is, mire elég? Ahol sok a gyerek, ott – bármennyire is szegények –- jó pár alapvető tárgynak lennie kell: tanszereknek, ruháknak, edényeknek. Még sincs rendetlenség. A dzsumbujos asszonyok keserves mindennapjaikban folyamatosan küzdenek az egész telepet elborító mocsok és káosz ellen. Egyáltalán nem csökkenti az irántuk táplált tiszteletemet az, hogy ha benézünk a szekrényekbe, nincs mindig szépen behajtogatva a ruha, elrendezve a holmi.. Állandóan mosnak, mindenhol száradó ruhák, szellőző ágyneműk lógnak, igaz, ez a gyerekek öltözékén nemigen látszik. Hogyan is látszódhatna, amikor a legizgalmasabb játszóhely a szemetes konténerekben és a szétszerelésre váró roncsautókban van?

Nincs hely

Semmire sincs hely. Bizonyára így volt ez a történelmi kezdőpillanatban, és –- dacára az elmúlt 67 év ilyen-olyan jobbító intézkedéseinek –- így van ez ma is. S bár jóval kevesebb a lakók száma, mint az első beköltözések idején – nagyjából az akkori egynegyede –, az udvarok nem lettek nagyobbak, az alaplakások most is 28 m2-esek, és továbbra is a legszegényebbek laknak ezekben, sok gyerekkel. A nagyobb, csatolt lakásokban viszonylag „jobb módú” dzsumbujisták élnek. Azok a régebben itt élők, akik képesek voltak megragadni a 90-es évek elejétől adódott lehetőséget, az úgynevezett csatolást. Tipikusan dzsumbujos jelenség, kulcsfogalom. Kizárólag a tulajdonos, vagyis az önkormányzat engedélyezheti kettő, – egyazon előtérből nyíló, közös WC-jű – fülkelakás összevonását, vagyis csatolását, természetesen akkor, ha az egyik fülke megüresedik. Az életfeltételek jelentős javulásának ígéretét hordozza magában, ezért a telepi vágyak egyik netovábbja.
1980-ig a Dzsumbuj házai nem sokat változtak, a lakások állapota olyan volt, amilyennek egy majdnem ötven éves lakást elképzelünk. Csupán annyit változott, hogy a telep történetének egy pontján (1970-ben) a lakók feltörték a mosókonyhákat és beköltöztek, mert a második generációs, együtt élő családok már sehogyan sem fértek el a szoba-konyhákban. Az akkori tulajdonos, a tanács formailag felszólította az embereket a kiköltözésre, de egyúttal gyorsan kiutalta a mosókonyhákat lakásnak. Sőt, ezzel egy időben a közös fürdőszobákat is megszűntette, és lakásként szintén kiutalta azokat. Erre vezethető vissza, hogy 2001-es felmérésünk során miért találtunk olyan sokféle, változatos összetételű lakás-formát. Ami közös, az a kicsiny alapterület. A házak külső képe e változásoktól érintetlen maradt.
A 70-es években, a nagyarányú panellakás-építési program során viszonylag sok család elköltözött. Az új lakások szociális bérlakások voltak szerte a fővárosban, melyeket elsősorban a többgyermekes nagycsaládok igényelhettek.
A lakók összetétele a ’80-as évek második felében kezdett nagy arányban és rohamos gyorsasággal megváltozni. A Dzsumbuj létszáma ismét megnőtt. A munkanélküliség és a szegénység által leginkább sújtott, észak-keleti országrészből jelentős vándorlás indult meg a nagyvárosokba, elsősorban a főváros olcsóbb részeibe, így a IX. kerületbe is.
Tovább éleződtek a korábbi feszültségek, és újakkal súlyosbodott a telep infrastrukturális és szociális helyzete. Megjelent a „bevándorlók” fogalma, és ez a megkülönböztetés ma is erősen tartja magát. A bevándorlók azok, akik akkoriban – és azóta is – vidéki életük ellehetetlenülése, elszegényedésük  miatt érkeztek a városba, magukkal hurcolva kilátástalan helyzetüket, előre vetítve annak mai, reprodukciós  változatát. A „bevándorlási hullámot” megelőzően kevés cigány család élt a Dzsumbujban. Ők az azonos élethelyzet, a szegregáció mindenkire vonatkozó, negatív megléte miatt teljesen belesimultak a telep életébe. A bevándorlók zöme azonban roma volt, hiszen az alacsony iskolázottság, a szakma hiánya miatt elsőként ők kerültek az utcára. Először egy-egy családfő, majd utána az egész család jött „szerencsét próbálni”. Ha valamelyest meg tudták vetni a lábukat, jött a tágabb rokonság is. Nagyon triviálisan azzal érzékeltethető a jelenség, hogy Budapesten még kukázásból is jobban meg lehet élni, mint egy borsodi vagy szabolcsi kis faluban a teljes és tökéletes semmiből. Munkalehetőségek terén is reménykeltőbbnek gondolták a jövőt. Ebben keservesen csalatkozniuk kellett, hiszen a nagyváros farkastörvényeit hamar megtapasztalhatták. A munkanélküliség a képzetlenek és a romák között itt is nagyarányú, a munkaadók válogathatnak, válogatnak is a rengeteg jelentkezőből, és legtöbbször nem kérnek a cigány munkavállalóból. A tragikus helyzet állandósult, a visszaút oda, ahonnan eljöttek, csak elméletben létezett, hiszen általában nem maradt mögöttük számottevő egzisztencia (lakás, ház vagy egy akár náluk jobban élő rokon). Ami a házat illeti, az éppenséggel gyakrabban marad, mint ahogyan azt eleinte gondoltuk, csak vagy fenntarthatatlanul nagy, vagy azonnal összedől.
Az iskola megtelt az új lakók gyerekeivel, akik egyrészt hozták a maguk kultúráját, másrészt ezzel együtt az előző életkörülményeikből fakadó ismerethiányaikat, így az iskolai oktatásra éretlennek bizonyultak. Gyenge általános iskolai eredményeik nem sok esélyt biztosítottak számukra sem továbbtanulásukhoz, sem a munkaerő-piaci jobb pozíciók megszerzéséhez. Szüleik küszködése munkáért, vagy bármilyen megélhetésért szintén nem nyújtott számukra pozitív szocializációs mintákat. A szakemberek nyilván felfigyeltek e jelenségekre, és nem ártott volna már ebben az időszakban meghozni néhány prevenciós intézkedést. Akkor talán nem veszítettük volna el azt a generációt, amely úgy nőtt fel, hogy szüleit – elsősorban apját – csak munka nélkül látta, és most fiatal szülőként ab ovo ezt a mintát nyújtja. De a folyamat ennél bonyolultabb.
Nem csupán a felzárkóztató, képességfejlesztő foglalkozások hiányáról van szó, hanem arról, hogy az oktatási intézményekben is jelenlévő szegregáció és intoleracia szintén okolható amiatt, hogy ezeknek a gyerekeknek az esélyei oly jelentéktelenekké váltak. A helyi kis közösségekben tovább élnek a társadalom (politika által is diktált) szolidaritási szokásai. A rendszerváltás lázában égő ország elsősorban a politikára koncentrált. A demokráciát biztosító intézmények létrehozása, az elvi, politikai döntések megszületése ellenére bizonyos, hogy a gazdasági változásoknak ez a réteg a legnagyobb vesztese.

Gettósodás

A Dzsumbujban felgyorsult a gettósodás folyamata. Sok üres lakást feltörtek, vagy egyszerűen csak beköltöztek. Voltak, akik a rokonaikra „költöztek rá”. A „ráköltözés” szintén telepi kifejezés, és ennél képszerűben nem is lehetne érzékeltetni, hogy mit is jelent, ha egy 2-3 gyerekes családhoz odaköltözik egy másik, ugyancsak többgyermekes család. A dolog úgy kezdődik, hogy meglátogatják az ott lakókat, együtt laknak a szoba-konyhában, aztán hosszabb-rövidebb ideig, esetleg végleg maradnak:  rájuk költöznek.  Egy idő után a frissen érkezett família persze igyekszik leválni a befogadó rokonságról, és értelemszerűen az üres lakások felé fordul a figyelme.  Ezért sem lenne szabad hosszabb ideig üres lakásokat hagyni. Súlyos felelőssége ez az önkormányzat lakásbizottságának és a testületnek is. Ha nem homályosítaná el látásukat az a törekvés, hogy mindenáron meg akarnak szabadulni a „nem ide való alakoktól”, talán rugalmasabb lehetne a telepen a legális lakáshoz jutás. A Dzsumbuj Help kidolgozott erre egy lehetséges megoldást, amely az önkormányzat és a Help kapcsolatáról szóló fejezetben olvasható.
Az önkényes lakásfoglalók értelemszerűen nem törődnek túl sokat sem a megszerzett lakással, sem a környezetükkel, végtére bármelyik pillanatban kilakoltathatják őket. Talán eleinte nem is gondolják véglegesnek az ott tartózkodást, otthonuknak pedig végképp nem érezhetik a helyet.
Nem elég, hogy a telepet masszív előítélet rendszer övezi, a Dzsumbujon belül is leképeződött ez a folyamat, és persze a bűnbakkeresés vágya. Az ember természete már csak ilyen – mondhatjuk tudománytalanul –, örül, ha talál egy önmagánál is nyomorúságosabbat, és azonnal bele is rúg. Minden baj okozói, a bűnbakok a bevándorló cigányok lettek. Nem egyszer éri az a vád a Családsegítőt, hogy csak a romáknak segít, de azoknak aztán nagyon. „Majd bemázolom a pofámat feketére, lemegyek a családkisegítőbe, mindjárt kapok harmincezret.” Eközben a telepen működő, családsegítő-szerű intézmény, a Dzsumbuj Help Közösségfejlesztő Központ nem segélyez pénzzel. Alapkoncepciója.

Ebben az időszakban –  még mindig a 80-as években, igaz a végén – vagyunk, meredeken nőtt a bűnözés, a droghasználat, sőt a drogterjesztés is; a tényleges munkanélküliség az egekbe szökött, vagyis a devianciák súlyosbodtak, a negatív tendenciák erősödtek. A telep történelme ismét eljutott egy olyan pontra, amikor a fenntartó (és a külvilág) számára világossá vált a helyzet tarthatatlansága.
Ezen a ponton érezte a fenntartó önkormányzat, hogy valamit tennie kell, hiszen hiába, hogy a kerület egyéb részein látványos eredmények születtek, ezek nem ellensúlyozhatják a Dzsumbuj okozta súlyos problémagócot. Jegyzőkönyvek, feljegyzések tanúsítják, hogy komoly gondot okozott a döntési helyzetben lévők számára a telep.

Az önkormányzat intézkedései

Számtalan ötlet merült fel, melyek mögött érzékelhető a jó szándék. Mivel azonban az önkormányzat pusztán a törvény betű szerinti betartásának szigorával szerette volna megoldani a telep problémáját, nem bizonyultak használható megoldásoknak. Felmerült például, hogy az egyik épület legfelső szintjét alakítsák át a fiatal rendőrök legénységi szállásává. Magyarul: telepítsenek oda egy büntető jellegű munkásszállást. A jelzőt már én teszem hozzá, mert gondoljunk bele, mi minden fölött kellene szerencsétlen rendőrnek szemet hunynia ahhoz, hogy nyugodtan élhessen, ha pedig nem  teszi, mi történik? Szerencsére nem volt ez komoly elképzelés, én is csak az „ötletelés” szélsőségeként, a gondolkodás széles körének példájaként szeretném érzékeltetni.  Végül három terv valósult meg, amely kifejezetten a Dzsumbuj helyzetét volt hivatott jobbítani, de ezeket az intézkedések meglehetősen lassan, szakaszosan, csak több év alatt sikerült bevezetniük.
1. Az első, fontos lépés az volt, hogy az egykori Művelődési Ház épületébe, az Illatos út másik oldalán rendőrőrsöt telepítettek, 24 órás ügyeleti renddel. Emellett -megelőzve a mára elterjedt módszert- a teleppel szembeni, Gubacsi úti parkolót kamerával is felszerelték, s a képet folyamatosan rögzítették. Sajnos, akkoriban a videofelvétel nem minősült manipulálhatatlan, tehát objektív bizonyítéknak, így egy idő után ez a kezdeményezés elhalt, ahogyan maga a 24 órás rendőri jelenlét is. Manapság nagyobb létszámú akciócsoportok jönnek mikrobusszal, intézkedni, razziázni.
2. A másik fontos döntés a már említett lakásösszenyitási rendelet – egyszerűsített nevén csatolás – volt. Ha két szomszédos, úgynevezett fülkelakásból az egyik hivatalosan is megüresedik, akkor a másik fülke bérlője kérheti a csatolást, vagyis azt, hogy ő és a családja kizárólagosan birtokolhassa az addig közös vécét, valamint a kétszer 28 m2-t. Ennek fejében kötelező a lakást komfortosítania, tehát fürdőszobát kell kialakítania, és persze ha bírja anyagilag, falat bontani, festeni. Utóbbiak azonban nem kötelezőek. A csatolás intézménye korábban is létezett, ám csak kevesen éltek vele – éppen azért, mert a családok jelentős részének rendkívül nagy terhet jelentett a tervezéssel kapcsolatos utánajárás, és a tervek kifizetése. Ebben az új intézkedés-csomagban elfogadták azt a javaslatot, amely szerint az önkormányzat a komfortosítás egységes tervének ingyenes átadásával segíti a pályázókat. Ez a lehetőség a mai napig létezik, pusztán az egyéb feltételek szigorodtak. Aki csatolásra pályázik, annak úgynevezett nullás számlákkal kell rendelkeznie napra készen, vagyis semmilyen közüzemi tartozása nem lehet. Ugyanígy a lakbért is rendesen fizetnie kell. A komfortosítást – amelynek ha nem is rövid, de kényszerítő erejű a  határideje – az önkormányzat műszaki osztálya ellenőrzi, amely nagyjából afölött is diszponál, hogy ki kap ehhez vissza nem térítendő támogatást, és ki nem. Nekem négy és fél év alatt nem sikerült kiderítenem a hivatal ide vonatkozó rendelkezését.   Főszabály szerint nem jár támogatás a felújításra, mégis akadtak ügyfeleink, akiknek sikerült kisebb-nagyobb összeget elintézniük. A tárgyalások azonban többnyire négyszemközt zajlottak.
3. A harmadik téma – a kidolgozatlansága miatt – nem jutott el a határozati javaslat szintjéig sem, holott ez volt a legjelentősebb – valóban szociálpolitikai – elképzelés. A Családsegítő lehetséges szerepe   vetődött fel, tekintettel arra, hogy a telepen a problémák egy része kifejezetten szociális jellegű. Igazából innen indul a Dzsumbuj Help története, bár még három évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a tervek alapján valóságos intézmény jöjjön létre.
Itt ugrom egy kicsit az időben, hiszen nem az a célom, hogy leírjam a Dzsumbuj történetét, és végig kalauzoljam az olvasót, hogy milyen szociálpolitikai vívmányok és próbálkozások után ünnepelhette a telep a század- és ezredfordulót. Mindezekről Ambrus Péter könyve az autentikus forrás – legalábbis 1983-ig, én is szinte mindig őt idézem a múltról.
Annyit leszögezhetünk, hogy az Illatos úti telep átvészelte a II. világháborút (amely nem sok nyomot hagyott sem az épületeken, sem a lakók mindennapi küzdelmein), a szocializmus négy, küzdelmes évtizedét ( egy generáció, ha sok gyermeke volt „felemelkedhetett” a panel lakótelepekig), sőt túlélte a gazdasági-politikai rendszer-változást is, bár az utóbbitól kicsit megroggyant.
 

(A kötet 2005-ben a Szociális Szakmai Szövetség gondozásában jelent meg. ISBN azonosítója: 9632165284.

A tűsarok.org interjúja Kecskés Évával 2005-ből

Folytatása jövő hét pénteken.)