"Sála, az inge, kabátja a széken,
Mind odaillik a téli szobába.
Szeretőm alszik, a párna a szívem,
A Hold mosolyog ma az ég peremén."

Mai versválogatásunkban Bak Zsuzsa öt versét olvashatják.

Téli nyár

Egynyári hangulat. Sisteregtél csak,
Izzott az aszfalt a sínek vonalán.
Elvadulni látszott bennem a gondolat,
Hogy megégni vágyom. Az út másik oldalán
Egy szerelmes pár ígért egymásnak szerelmet.
Arcod az arcomba álmok nélkül szaladt.
Szívtalak magamba, s gyűlölve szeretett
Ezeregy szeretőd, ki nap nélkül maradt.
Én szeretni is csak rákvörösen tudok.

Ősz volt. Egy őszi viharhimnuszt zengtek
Éjjel a körtérre hazatérő árvák.
Zaj volt, mert neked zajok kellettek
Az éjbe, de bennem hangjukat bezárták
A kételyek, ahogy nap, mint nap nyugtattál:
„Több van, de a többiek nem olyan fontosak.”
Mondtad, s magadhoz olyan közel húztál,
Hogy ne lássam tisztán magamat s magadat.
Az esőillattól elbódultam halkan.

Csendet akartál, és csendek jöttek-mentek.
Majd tél lett, és te hóval takaróztál,
A hó a vállamról reggelre lepergett,
Mit esténként a válladon magaddal hoztál.
Ennél halkabban suttogni nem lehet.
Megállt a szív e kényszernémaságban.
Egy éjszakai járat tépte csak a csendet.
Az ablakban már magamat sem láttam,
Éreztem a fagyot, s hallgattam csak.

Anyám polcán

A hasznos idő másfél hét.

Másfél hét vagy, mondta is egyszer.
Benne karácsony, ünnepek, gyermekkor
És gyermekkor vége.

Egy rövid tapasztalás.
Cigányútra tévedt, unalmas élet,
Bátorság, virrasztás,
Egy távoli, de még éppen
Hallható altatódal.

Igazság-igazságtalanság.
Hogy a szükség kényszer,
Hogy lehet önző is, ha akarja,
Vagy puha párna, vagy
Monoton ima arról, ami nincs,
De kapható.

Intenzív vagy. Ezt is mondta.
Sűrű, mint a vér, vagy édes lekvár
Anyám polcán a kamrában.

Mikor a penészgombákat szedegette
A tetejéről elfelejtette, hogy azért vette elő,
Hogy megegye vagy elajándékozza.

Otthagyta az asztalon árván.

Hajnali báj

Alszik a hó, és csak suttog a táj.
A köd szele mondana valamit még,
De az éj betakarja, s a hajnali báj
Dala duruzsol csendben a falakon túl.

Pára szövi köpönyét, s leteríti
Körben az alakon túli világban.
Láttam, ahogy kezeit melegíti,
Mielőtt elfut a kerteken át.

Sála, az inge, kabátja a széken,
Mind odaillik a téli szobába.
Szeretőm alszik, a párna a szívem,
A Hold mosolyog ma az ég peremén.

Tartus

Kutya meleg van.
Málhás szamarakkal mögöttünk
Port szipognak és kendőt lélegeznek nők.
Kulacsomból a vizet a tengerbe öntöm.
Ha odaérünk, megfürösztöm bőröm
Mirhával és habbal.

A város csak agyam mélyén,
A koponyám tetején,
Tutajom a part felé szalad
Egy túlpakolt teve nyomán.

Biccentek felé s intek: menj csak!
Szaladj, magam utolérni, ha én nem tudom,
Más sem. És verejtékezem,
Sós vízzé válok, mielőtt megláthatnám
A tengert.

Mozgó szállásom most megáll.
És Ő nyugtomban üdvözöl: Isten hozott!
Isten hozott!- ennyit mond csak.
Kezem a kezén ragad,
Itt én, most csak én adhatok.

Távozóban

minden gondolat minden ébredés
mikor-látlak-újra-búcsú
a reggel megnyúlt elköszönés
magadtól s magamtól

tovatűnni lassan

körúti egymagam
mint odafaragott szobor
meghajlik előtted

távozóban