Március 24-e helyett 31-én az Írók Boltja rendezvényeihez képest kései, este hét órás kezdő időpontban hallható, hogyan beszélget Gács Anna, Szilasi László és Bárány Tibor Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom kritika rovatának szerkesztője vezetésével Tóth Krisztina legutóbbi, Hazaviszlek, jó? című kötetéről, mely a szerző tárcanovelláit és egyéb cikkeit, írásait gyűjti egybe. Az estre az ÉS-Kvartett sorozatban kerül sor, melyet a MASZRE támogat.

A beszélgetőkről:

Gács Anna az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási intézetének adjunktusa, volt a Mindentudás Egyeteme website olvasószerkesztője, s a Beszélő kulturális rovatának szerkesztője is. Kortárs magyar női prózaírókkal foglalkozott 1996-ban a JAK-táborban, később a gender-témakörökről a kortárs Magyarországon címmel Londonban is előadott, de részt vett olyan kutatásban is, mint a droghasználati szokások narratív pszichológiai elemzése. Írásai 1992 óta jelennek meg a lapokban. Esszéi a Jelenkor, a Magyar Napló, a Kritika, a Szellemkép, a Holmi, a Pannonhalmi Szemle, a Nappali Ház, és az ÉS hasábjain olvashatók. Virginia Woolf-ról, Nadine Gordimerről, Maya Raskerről, Terézia Moráról, Manuela Gretkowskáról, Anna Maria Siegmundról, Dobai Liliről, Rakovszky Zsuzsáról és Tóth Krisztina Porhó kötetéről is írt esszét. 2000. áprilisában jelent meg a Beteljesületlen várakozások: Nőírók egy kis irodalomban című írása a Beszélő hasábjain.

Bárány Tibor a nyelvfilozófia és az analitikus művészetfilozófia tanára, kritikus, az Erasmus Kollégium lapján még így mutatkozott be: "Röviden, tényszerűen: Bárány Tibornak hívnak, 2003 és 2004 között voltam az Erasmus Kollégium tagja, jelenleg az ELTE-BTK Filozófiatudományi Doktoriskolájának ösztöndíjas PhD-hallgatója vagyok. Hiába végeztem 2004-ben, az Erasmus Kollégium nem könnyen szabadul tőlem: megpróbálok a továbbiakban is a Kollégium környékén maradni. (Ennek egyik jele, hogy én szerkesztem az erasmusos diákok írásaiból összeállított, hamarosan megjelenő tanulmánykötetet.) Viszonylag sokat írtam már, elsősorban rövidebb és hosszabb recenziókat – és be kell vallanom, sokkal könnyebben írok könyvekről, mint emberekről, főként ha én vagyok az az ember, akiről írnom kellene. Ezért hát rövid bemutatkozásom ezen a ponton már véget is ér."

Szilasi László író, tanár, kritikus, regényíró (Németh Gáborral közös kötetük után bátran mondható), jelenség és hosszas literai folyóiratszemléző. Kötetei között ott a Miért engedjük át az ácsnak a építkezés örömét? (1994), a Lassú olvasás (Hárs Endrével közösen, 1996), A Kopereczky-effektus (2000), A selyemgubó és a "boncoló kés" (2000), vagy a Németh Gáborral közösen, álnéven jegyzett Kész regény (Gabriely György és Poletti Lénárd, 2000). A XVI. és XVII. századi irodalom tudora és oktatója Szegeden, többek között olyan témákkal, mint a "XVI. századi magyar nőköltők?".

Így izgalmas beszélgetés várható Tóth Kriszta kötetéről, mely gyűjteményes kötet. Rövid ajánlójában így írnak róla: "Tóth Krisztina összegyűjtötte az utóbbi években írt tárcanovelláit és más publicisztikai műveit. Az ötven írást az teszi kiemelkedővé, hogy a szerző minden esetben túllendül az aktualitáson, és az egyszeri pillanattól a teljességig jut el. Hétköznapi, első ránézésre bagatell drámáról derül ki, hogy sorsfordító esemény, és az élet persze bármikor képes minket megörvendeztetni abszurd oldalával, csak az a kérdés, hogy sírni vagy nevetni van éppen kedvünk. - A könyvben szereplő írásokat többek között a Nők Lapja, a Népszabadság és az Élet és Irodalom közölte."

Ha másért nem, hát kiváncsiságból is érdemes ott lenni 24-én az Írók Boltjában - és Tóth Krisztáért, Gács Annért, Bárány Tiborért, Szilasi szép szeméért, Károlyi Csaba felülmúlhatatlanul nyeglén unott stílusáért, Dettiért és a többiekért, vagy az új designú Írók Boltjáért (megérjük, hogy croissant is lesz az obligát szamováros tea mellé, és kávéházként látogatják majd az emberek, hogy jó lapokat olvassanak, mert tagadhatatlan, hogy előnye az Alexandráknak a kávé, a tea, a kényelmes asztal, a plüss- vagy bambuszfotelek, de a kínálat egész más). Addig is egy részlet a könyvből, otthoni, nyugodt olvasásra:

Tóth Krisztina: Homokakvárium (Nincs rá szó)

Megy át a villamos a derékig összefirkált városon. Mossa az eső a maszatos házakat, a szürke utcákat, de semmi sem fehéredik, csak párolog reménytelenül az újabb áprilisban. Az Oktogonon leszállok. A megállóban az üvegtető alatt három horpadt arcú, nagykabátos hajléktalanül gúlában.  Egymásnak dőlnek, a középső valamit tart a térdén, azt bámulják. Messziről olyan, mint egy notebook, de ez elég valószínűtlen. Mármint hogy a hajléktalanok internetezzenek. Lehetne persze ez egy idétlen reklámkép: az internet demokratikus, wifit mindenkinek. De ez nem notebook, nem is újság. Visszasétálok megnézni, hogy akkor mi. A középső pasas egy üveglapot tart a kezében. Nem, nem is üveglap. (Sose tudtam, mi a neve, és lám: eljött a pillanat, hogy megnevezzem. Nincs rá szó.)

Két üveglap között színes folyadékban homok van, és lassan csordogál lefelé. Ha megfordítjuk a tengelyén a keretet, a homok visszafelé folyik. Nem tudok más szót kitalálni magamban, azt mondom rá, hogy homokakvárium. A három homlesz ezt bámulja összehúzott szemmel, ez a műsor. Mozdulatlanul ülnek, aztán a bal szélső megszólal:

– Az előbb gyorsabban ment le. Beszarok. Akkor ez nem is az első kör, egy ideje már forgatják. Mondjuk amikor először találkoztam ilyennel, én is elég sokáig nézegettem. A fiammal láttunk ilyeneket a zánkai strand bejárata előtt, és ő azt mondta, emlékszem, hogy a kép a Star Warsra emlékezteti, valamelyik bolygóra. Azt hiszem, a Tatooine-ra, de lehet, hogy megint tévedek. Elszakadok a mozizó hajléktalanoktól, elindulok a galaxisban, undok csillagközi eső permetez. Nem áprilisi zápor, hanem kitartó, reménytelen szivárgás. Semmit nem old a város levegőtlenségén, semmit nem varázsol tisztává, csak hullik, hullik valahonnan.

Én is két világnagy, repedt üveglap között lépegetek, kavarok. Ha nagyobb távlatból érzékelhetném saját mozgásomat, látnám, hogy a kép alsó széle felé tartó fürge, ázott részecske vagyok. Egy homokakváriumban élünk, odafent egy szórakozott kéz időről időre megfordítja a képet, aztán ereszkedik a sok kis szemcse egyfelé. Összetapadnak, szétválnak, sodródnak erre-arra, pompás, izgalmas alakzatokat öltenek a szürke lében. Kerülgetem a többi részecskét, csorgok ügyesen a Nyugati felé...
(folytatás a literán itt)

Eszéki Erzsébet írása a könyvről a kultura.hu-n