„Ez is szolgálat”, mondja a költészetről Falcsik Mari, akinek első versei 2000-ben jelentek meg, így pályája tíz éves jubileumára készül. Szép és nehéz évtized van mögötte, amelyben a költői pálya összefonódott az életpályával, s egy érben találkozott a nagyon nehéz a nagyon széppel: van tehát mire visszanéznie. A Könyvhéten új kötettel ünnepel. A Magvető Kiadónál megjelent első két kötete, a 2004-es, debütáló Sanzon nehéz időkben és a 2006-os Változatok a szabadságra után a Jelenkor Kiadónál jelenik meg harmadik verskötete, A sorsvadász. A költőt Láng Judit kérdezte.
ICA: Egészen kivételes dolog negyven éves kor fölött kezdeni költői pályát. Valóban az ezredfordulón kezdett verset írni, vagy ez csak első publikációinak dátuma?
Falcsik Mari: Világéletemben író akartam lenni, úgy hittem, regényíró leszek. Próbálkoztam is, először alig ötévesen: iskolás nővéremtől lestem el az írás tudományát, és nagy ákombákomokkal papírra vetettem „Szökés az óvodából” című rajzos történetemet. S rögtön beleláthattam valóság és mű különös viszonyába: anyám így szerzett tudomást a csínyről, s nem mondhatnám, hogy megjutalmazott első művemért.
ICA: Hogy lett ebből költészet? A versek valóban csak évtizedek múlva jöttek? Korábban nem voltak?
Falcsik Mari: Első publikációim idején afféle emlékezetkiesésben éltem: azt hittem, akkor írok először verset. Persze, hisz az első olyanok voltak, amikre azt mondtam: ez már kiadható. De hamarosan már emlékeztem: kisebb „rohamokban” mindig írtam verseket, egyszerre egy csokrot, majd hosszú kihagyás, s megint egy halmot. A Kamaszkoromat becsülettel végigverseltem.
ICA: Miért nem jelentek meg ezek, vagy miért nem folytatódott ez a diákévek alatt, önképzőkör, első megjelenések az egyetemi lapban, majd az irodalmi fórumokon az első kötetig, ahogy az már lenni szokott?
Falcsik Mari: Nekem az a rendszer nagyon megkötözte a kezemet. Már a magyar szak végzése közben biztattak publikálásra, de én nem vagyok diplomata alkat, nem hittem abban, amit más értelmiségiek úgy fogalmaztak meg, hogy ők „belülről bomlasztanak”. A nyelvvel eljegyezve szóba se jött a disszidálás. Diploma után társadalmon kívüli lettem, s az is maradtam egészen ’95-ig, akkor visszatértem az irodalmi életbe. Tudatos kívülállás volt: nem tudtam elfogadni a rendszert, de az energiámat abba fektettem, hogy kívüle értelmeset építsek: irodalom és kultúrtörténet előadásokat tartottam fiataloknak, fordítottam tilos irodalmat, írtam a fiókomnak mindenről, amiről csak nem volt szabad – én így növeltem a szabadságot.
ICA: Azt mondja rajzolt is. Megvan még a kapcsolata a társművészetekkel? Van-e valami kapcsolódása a képzőművészethez?
Falcsik Mari: Ez egyenesen következik a verseim természetéből: nálam minden zenében-képben jelenik meg. A vizualitással való viszony most alakul, képzőművész barátaimmal közös megnyilvánulásban gondolkodunk. A színészek azt mondják, jól lehet mondani a verseimet. Ráckevei Anna első önálló versestje köteteim anyagából állt össze – ezt most márciusban is lehetett látni, honlapomon mindig láthatók a részletek.
ICA: Ha már a netet említi, Facebook-profilján izgalmas kísérletek szemtanúi lehetünk. Új műfaj? Netvers? Vagy csak publikációs felület?
Falcsik Mari: Publikációs lehetőséget nem kell keresnem, a neves irodalmi lapok rendszeresen hozzák új verseimet. A Facebook műfaji kísérlet: az érdekel, ha egy fotó feltöltése közben mintegy képaláírásként születik egy vers, ezek így ketten vajon új művet adnak-e ki.
ICA: Térjünk vissza a zenére: megzenésítésről, zenével kísért performanszokról is lehet olvasni Önnel kapcsolatban. Ezeket a lehetőségeket a költő keresi, vagy a zenészek?
Falcsik Mari: A zene magától azonnal megtalált, több kész dal van s még több terv a verseim megzenésítésére. Magam azt az előadásfajtát preferálom, amiben az én versmondásom találkozik az improvizatív elektromosgitár-zenével – ezeket az esteket Farkas barátommal találtuk ki s adtuk elő sikerrel: a felejthetetlen, pótolhatatlan Láposi Farkassal, akit alig néhány napja vesztettünk el 39 évesen. Halála sokkoló, múlhatatlan mély fájdalom. Amit ketten kezdtünk, annak most elképzelni se tudom a folytatását.
ICA: Sajátos vallása, hite van. Honnan?
Falcsik Mari: Egyházhoz nem, de a kereszténységhez kötődik. Tolsztojéhoz áll a legközelebb, de nem a tolsztojanizmushoz, hanem az író személyes megéléséhez. Ahogy ő, az erős, több személyiség-erejű ember keresi a jóság kötelezettségét, ami végre megnyugtat, amit kalodaként tudna magára erőltetni, és ezzel összes szenvedélyes túlkapását, és egyáltalán, a túldimenzionáltságát megoldani - ez abszolút az enyém. Nem tudok egyházhoz csatlakozni, nincs, és nem hiszem, hogy lehetne, sem azt, hogy lennie kellene megfogható elképzelésemnek Istenről. Szellem, energia, személy? Nem tudhatom: "tükör által homályosan". Az sem az élők dolga, mi van odaát - mindannyian meg fogjuk tudni, ez közös sorsunk. Néha Uramnak nevezem az Istent, de csak úgy, ahogy Tolsztoj meg Atyának, mert, ahogy mondja, nevezni kell valahogyan - számomra sem személyesül meg antropomorf alakban. Mondhatnám lelki fölöttesnek, szeretetparancsnak is. Ennek életünkben a cselekvés a gyakorlata.
Van a vad, ösztönös érdek, a régi jó egyetlen vezérlőelv, hogy nekem mi a jó, és van, hogy valóban egy másik életet helyezünk a sajátunk elé. Az anyaság például eleve ezt igényelné. De ez nagy küzdelem, mert természetellenes, hol sikerül, hol nem. Ezért én a jót úgy értelmezem: küzdelem a helyes cselekvésért. Az ember számára kifejezetten természetellenesnek hatnak azok az ismeretlen, láthatatlan törvények, amelyek szerint mégiscsak működik a világ. Ha az életünkből eltűnik a szeretet, az a halál. Ha egyébként minden rendben van, akkor is. Minden lelki baj, maga az aktív gonoszság is szeretethiány, vagy arra vezethető vissza. Az erőszak eredője egy előző erőszak. A szeretet az egyetlen, amiben élni lehet, pedig még csak megfogni sem tudom, nincs teste, fizikai kiterjedése, semmi. És ez a láthatatlan, tapinthatatlan minőség az élet éltetője. Nekem ez a hitem alapja, számomra ez az Isten létének bizonyítéka.
ICA: Vendég vagy idegen, mondja magáról az új kötet másik cikluscímében. Másképpen él. Hogyan?
Falcsik Mari: A költő másképp él, mint mások, mert más a dolga: az életet kell figyelnie. Van egy versem, amiben ezt így írom le: "szép éjszakáim áradó folyóként / egybeömlenek lábaim előtt / partján virrasztok valami tűz ég itt / azt kell figyelnem - milyen élet ez". Hát, egyáltalán nem valami diadalmas élet. Nem tartom senkiénél ilyenebbnek-olyanabbnak, csak a céljához igazodónak. Ez is szolgálat. Van, aki az öt gyerekét szolgálja, én a verseimet. Az alkotó ember azért különbözik, mert ahhoz, amit csinál, nem úgy kell élni, mint másoknak a más céljaikhoz, amelyek mintha egymáshoz hasonlóbb köznapi életrendet kívánnának. Van ebben az életszerkezetben valami, ami a falun vakációzó városi gyerek nézőpontjára, helyzetére emlékeztet: tapasztal, megfigyel, feldolgoz, életre szóló élmények érik, erős szagok-színek, állatok világa, csupa idegen dolog, mély benyomások, közvetlen közelségben zajlik előtte az élet véres-sáros drámája, a harc a természettel, a hangos-szép ünnepek, de a helyi törvények nem vonatkoznak rá a maguk hétköznapi kötelezettségével. Szorosan véve nem tagja annak a társadalomnak, sőt, valamelyest - vendégjogon, ugye - talán kiváltságosa inkább. De idegen. És ezzel nyilvánvalóan nyer, amit nyer, de veszít is, nem is keveset. Én úgy élem meg a magam életét, a saját városomban is, a polgári életben, de a korban vagy akár itt e földön is, mint az idézett versben írom. "te itt is ott is / vendég maradtál idegen csak nyári átutazó / sose osztoztál egyetlen napjukban sem / igazán - csak a napjuk kellett / a nagy küllős korong a gyerekrajzon / ami szeptemberig virít a fák fölött / azután valaki elbontja a díszleteket / s téged valaki másnak a hűvös keze / visszaterel a nagy lakás gyomrába / s ott teszi a dolgát körülötted / te meg ülsz az ablak fülkéjében / s valami vízalatti tompulásban pergeted / csak lefele az ujjaid közt a drága időt / míg az új nyár ki nem füttyent onnan".
