"Nincs bennem álszerénység, úgy vélem, a telep felé sikerült azt az intézményvezetői képet kialakítanom, amit megfelelőnek ítélek. Ettől függetlenül soha nem esett nehezemre, hogy barátságos legyek, hiszen nagyon jó viszonozni a kedvességet, ami felénk, felém irányult. Igyekeztem nem szem elől téveszteni, hogy a lakók nekünk éppen úgy ki vannak szolgáltatva, mint az egyéb intézményeknek, és hogy soha nem szabad ezzel visszaélni." - Kecskés Éva Dzsumbujisták című könyvét részletekben adjuk közre péntekenként. A kötet Gordon Agáta Magdolna-negyedének is ihletője volt: a közös munka lehetőségeit keressük. Most a hatodik részt olvashatják.

Speciális körülmények

Mindenki ordít

Az, hogy minden verbális közlés elsődleges nyomatékosító eszköze a hangerő, teljesen általános és természetes a telepen. Ez eléggé ijesztő lehet azok számára, akik kívülről csöppennek ide, és nem tudják, hogy ebben itt semmi különös nincs. A mindennapok megszokott hangvételéről van szó, és ez az ordítás pontosan elkülöníthető a dühödt veszekedéstől. A helyzet az, hogy egy idő után mi is elkezdtünk ordítani. S nemcsak olyankor, amikor a gyerekek keltette hangzavart kellett túlüvölteni, mert ilyesmi mindenütt előfordul, hanem főként akkor, amikor a tehetetlenség, menthetetlenül dühöt, indulatot vált ki az emberből, és amikor már tényleg nem lehet mást tenni, csak üvölteni.
Egy alkalommal az egyik anyuka, – akinek nagyobb gyerekei is a mi óvodánkból mentek iskolába –, valamilyen kritikai megjegyzést tett az ovival kapcsolatban, ahová a legkisebb gyereke járt. Nagyon igazságtalannak és rosszindulatúnak találtam, amit mondott, de erről semmilyen módon nem lehetett meggyőzni őt. Csak mondta a magáét, nem érdekelték az érveim, és persze ordított egyfolytában. Ráadásul több lakó is álldogált az előtérben, voltak ott ovis szülők, és olyanok is, akik csak valamiért éppen beugrottak a Helpbe. Amikor kitört a vita, mindannyiuknak megnőtt a füle, s boldogan szemlélték a műsort. Semmi pénzért sem akartak volna kimaradni a botrányból. Engem nagyon zavart, hogy sokan szórakoznak a „balhén”, ráadásul ilyenkor a vezetői tekintélyem is nyilvánvalóan kockán forog, így egyre nehezebb volt higgadtan kezelnem az ügyet. Egy szó, mint száz: ha nem is ugyanazokkal az ordenáré kifejezésekkel, de végül is ugyanabban a stílusban üvöltöztem magam is, mint a vita kezdeményezője. A végén pedig azzal zártam, hogy ha meg akarnak őrjíteni bennünket, akkor jó úton haladnak. Végtére mindenkit el lehet üldözni innen. Furcsa módon ez az utóbbi jó mondatnak bizonyult: halálos csend lett. Ezek szerint mégsem volt egészen értelmetlen megmutatni, hogy nekünk is lehetnek érzelmeink, s hogy azokkal sem lehet csak úgy játszadozni, mert annak következményei lesznek. Mégis sokáig szégyelltem magam az eset után. Hiszen mindig igyekeztem példát mutatni a megfelelő és elvárható kommunikációra. És erre tessék!

Ki alkalmas arra, hogy a Dzsumbujban dolgozzon?

A fenti eset volt az első olyan alkalom, amely után hangosan is kimondtam: valószínűleg el kellene mennem a Dzsumbujból máshova dolgozni. Egyéb okok miatt is, már egy ideje szoktattam magam a gondolathoz, hogy váltanom kéne. Csakhogy a Dzsumbujnak hihetetlen vonzása van. Mindig találtam ürügyet, hogy miért kell még maradnom, elhitettem önmagammal, hogy a „köz érdeke” is így kívánja, de az eset kapcsán tudtam, hogy már csak idő kérdése, és elmegyek. Még nagyjából bő egy évig maradtam az eset után. Bár ez egy látszólag jelentéktelen esemény volt, mégis nagyon jól szimbolizálja, hogy mennyire bevonódik a dolgozó a dzsumbuj típusú helyeken, átveszi a nyelvezetet, és kicsit még a stílust is. Vannak kevésbé önmarcangoló segítők, akiknek nem jelent problémát, ha időnként azon a szinten  kommunikálnak, mint a klienseik. Most is dolgoznak a Dzsumbuj Helpben ilyen emberek. Talán ezért is jelentett viszonylag nagy kontrasztot az én addig tartózkodó – és remélem  következetes – viselkedésem. Most is az a véleményem, hogy egy ilyen „sűrű” helyen a vezető nem bratyizhat. Ha sikerült a tekintélyét felépítenie, meg is kell őriznie. Ez nem öncélú dolog: az intézménynek súlyt ad, a munkatársaknak védelmet, az ügyfeleknek orientációs lehetőséget, vonatkoztatási pontot. Hogy mennyire nehéz következetesen így viselkedni, azt csak az tudhatja, aki megpróbálta, és nem csupán néhány hétig, esetleg egy-két hónapig. Nincs bennem álszerénység, úgy vélem, a telep felé sikerült azt az intézményvezetői képet kialakítanom, amit megfelelőnek ítélek. Ettől függetlenül soha nem esett nehezemre, hogy barátságos legyek, hiszen nagyon jó viszonozni a kedvességet, ami felénk, felém irányult. Igyekeztem nem szem elől téveszteni, hogy a lakók nekünk éppen úgy ki vannak szolgáltatva, mint az egyéb intézményeknek, és hogy soha nem szabad ezzel visszaélni.

Számomra több lényeges kérdés is felmerült, amikor elvállaltam a központvezetői állást. Az egyik, hogy milyen problémák kezelésére kell helyezni a hangsúlyokat – azt sejtettem, hogy van miből választani –, a másik, hogy vajon mennyi idő van arra, hogy „büntetlenül” felmérjem a helyzetet. Közösségfejlesztésre, a kicsit nagyképű név (Dzsumbuj Help Közösségfejlesztő Központ) ellenére, nem gondoltam. Nem is sokat tudtam róla, a telep ismerete nélkül pedig csak a ködös és távoli jövő víziójaként jelent meg a fejemben. Egyébként is, volt elég tennivaló, nem akartam a közösségfejlesztés irányába elmenni. A következő, hatalmas problémám a saját vezetői szerepem megkomponálása volt. A kollégák részéről az első perctől szinte indokolatlanul nagy támogatottságot kaptam, holott a feladatnak ettől a részétől is tartottam kicsit. Igyekeztek nagyon gyorsan helyzetbe hozni, nyilván ők tudták, amit én még nem, hogy a dolgok ismerete a Dzsumbujban hatványozottan fontos. Az össznépi társasjáték kedves eleme, hogy mennyire lehet hülyét csinálni valakiből, átverni a segítő embert, még akkor is, ha közvetlen haszon nem származik belőle, de jó poén. Jövendő tekintélyem miatt túl sok balfogást nem engedhettem meg magamnak kezdetben sem, úgyhogy nem tudok eléggé hálás lenni első négy munkatársamnak, az elején kapott támogatásért. Le is írom a nevüket: Balogh Jánosné, Ibolyka óvónő, Csonkáné Lakatos Klára óvónő, Kulcsár Mónika akkor még főiskolás és délutános klubvezető, Váradi Zoltánné adminisztrátor. Hámori Károlyné, Gyöngyi előzőleg közhasznú munkásként dolgozott, de szerződésének lejárta után is visszajárt, amennyire ideje engedte, hiszen sikerült bejelentett, normális állást találnia. Akkor csodálkoztam is, hogy valaki mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, táncot tanít és egyéb foglalkozásokat vezet a nagyobbacska lányoknak, de ma már nem találom meglepőnek, ha valaki visszajár a Dzsumbujba – módjával magam is ezt teszem. Mint a mágnes, olyan ez a hely.
Mi a nehezebb? A semmiből újat létrehozni, saját tapasztalatú kutatás híján stb., vagy a már elkezdett munkát folytatni, és a saját elképzeléseink szerint átalakítani, új szabályokat alkotni és azokat betartatni, mindeközben elfogadtatni magunkat, az új felfogásban felépített működést a rutinszerűségig elvinni? Nem tudom. Az első variáció kreativitás szempontjából mindenképpen izgalmasabb, divatos szóval élve: nagy kihívás. Én azonban csak a második változatról tudok tapasztalatokkal szolgálni, amit – fenntartva a tévedés jogát – keményebb diónak ítélek. Szerintem nagyon nehéz megfelelő színvonalon tartani egy, már beindított szolgáltatást, amikor kezd megkopni az újszerűsége. Nap mint nap kimenni egy eszméletlenül lehangoló, koszos, látványában börtönre emlékeztető telepre, ahol a szociális munkásnak állandóan magas szinten kell teljesítenie, mert különben azonnal kellemetlenkedő megjegyzéseket kap. Pedig néha elég meglátni a lepusztult, rendetlen udvarokat, a céltalanul lézengő embereket, különösen egy-két hét szabadság után, a szokásosnál is kétségbeejtőbb ez a látvány. De nekünk, a deprimáló hatások mellett sem szabad elfelejtenünk, hogy a hozzánk fordulók otthona az, ami esetleg minket nyomaszt. Történjék bármi, a Helpnek működnie kell.

Nem kedvelem, ha valaki úgymond „ki akarja próbálni magát”, és bevallottan vagy sem, de pusztán „kalandvágyból” jön a Dzsumbujba, vagy egyéb nehéz helyre dolgozni. Frissen végzett egyetemisták szokták ezt a sztereotip felvételi szöveget hangoztatni. A fejük teli tudással, a lelkük pedig tenniakarással, mindez mégsem védi meg őket attól, hogy mire megtanulják, hogy itt egy, valóban speciális kommunikációs mezőbe léptek, addigra sokuknak elegük is legyen az önkipróbálásból. Ráadásul vigyáznunk kell arra, hogy addig se ártsanak, amíg még nem tanultak bele. Sem önmaguknak, sem a klienseknek, sem a Dzsumbuj Help tekintélyének. Mindháromra volt példa, nem általánosságokban beszélek. Ezért elég gyakran lebeszélünk jelentkezőket a munkavállalásról, elsősorban a saját érdekükben. A legtöbb jó szándékú, képzett jelentkezőnél egyébként csupán az a gond, hogy még nagyon fiatalok, nem volt másik munkahelyük, esetleg éretlenek erre a feladatra. A rátermettség mellett igazából a jó kooperáló képesség az, ami fontos. A Dzsumbuj Helpben nélkülözhetetlen az egymás iránti szolidaritás, és a szakmai – nem érzelmi – alapon nyugvó segítői attitűd. Ez utóbbi természetesen a munkavégzésre, a szociális munka elemeinek gettóbeli alkalmazására, az adekvát kommunikációra vonatkozik.

Hová lesznek a székek?

A Dzsumbuj Help kb. 100 m2-t mondhat a magáénak, az egyik szélső épület földszintjén, a régi húsbolt helyén. Első perctől kezdve van riasztója, amely jól működik, percek alatt a helyszínre ér a járőrkocsi, ha a központba befut a jelzés. Az irodában ilyenkor elviselhetetlen vijjogást kell hallgatnunk, amíg valaki ki nem kapcsolja a berendezést. Számomra intézményvezetőségem idején az volt az egyik legmegterhelőbb kötelezettség, hogy bármikor hívhattak, mert megszólalt a riasztó, és ilyenkor ki kellett menni a Dzsumbujba, kinyitni mindent, végigjárni az intézményt, s ha valóban történt behatolás, intézkedni. Természetesen este, de inkább éjszaka adódtak ezek a kiruccanások, hiszen napközben – mint utaltam rá – a szemünk előtt zajlottak a lopási kísérletek. Az értékesebb és méretesebb darabok azonban nappal nehezebben vihetők ki, ez könnyen belátható. Ennek csak látszólag mond ellent, hogy az évek során szépen „elkoptak” a székeink. Nem akartam elhinni az utolsó leltárnál, hogy a nyolc tárgyalószékből az utolsó, féltve őrzött darab is eltűnt. Az alacsony, óvodai kisszékek is napközben tünedeztek el. Az egyik gangon egyszer megláttam ezekből két darabot, de annyira meglepődtem, hogy nem tettem semmit, még egy megjegyzést sem.

Betörések

Az első két évem keserves volt a betörések miatt. Eleinte sokat próbálkoztak, aztán lassan rájöttek az „érdekeltek”, hogy valóban véd a riasztó, nem érdemes kísérletezni. A károk helyreállítása azonban mindig sokba került, nemegyszer többe, mint az ellopott holmi értéke.

Az egyik évben, éppen húsvétkor, feltörték azt a kaput, amely mögött a mi intézményünk főkapcsolója is volt. Ennél több nem történt, de tönkrement egy sor elektromossággal működő tárgyunk időzítő berendezése. Ezért kezdett jelezni a riasztó is. Az akkori gazdasági vezető nagy nehezen szerzett egy mesterembert, aki hosszas rábeszélésre hajlandó volt kijönni a rossz hírű helyre. Biztosan megbánta, mert amíg szerelt, ellopták a drága teleszkópos létráját. Azóta sem láttuk a környéken szegényt. Szépen sütött a nap, azzal vigasztaltuk egymást, hogy nemsokára visszamehetünk húsvétozni, milyen jó lesz nekünk.

A legnagyobb betörés 1999. januárjában volt. Még négy hónapja sem dolgoztam a telepen, épp hogy felállt a második team. A Pinceklubot törték fel, profi módon, pedig igazából még be sem üzemeltük. Szép és új volt a klub, volt ott nagyképernyős tévé, HI-FI-torony, videómagnó, de voltak még súlyzók, kondigépek és egyebek is. A felszereltséget illetően az volt a fénykor. Azóta a hanyatlás és az amortizáció jellemzi a klubot.  Akkor, januárban tehát megszólalt a klub riasztója, s mivel össze voltak kötve, az irodai sziréna is sivított, így a kiérkező rendőrök – a szokás hatalma – az irodai részen keresték a tettest. Eközben a telep közepén – mert a Pinceklub a „B” épület aljában van – ráérősen dolgozhattak a tolvajok: akkurátusan kiszerelték a HI-FI-t, a videómagnót, összefogták a súlyzókat is. A nagy képernyős, igen drága TV-készülékkel már bajban voltak, nem fért ki az ablakon. Rá is ejtették a műkő padlózatra, képcsővel lefelé, így hiába maradt ott - kiszenvedett. Amikor kb. félóra múlva taxival megérkeztem, a rendőrök még mindig a Gubacsi úton tanácstalankodtak. Aztán hamar felfedeztük a valódi helyszínt, amihez azonban nekem nem volt kulcsom. Így egy másik embert is ki kellett hívni, az egyik klubvezetőt, a mínusz 10ºC-os éjszakában. Végre bejutottunk. Az egyik rendőr megállapította: aki átvágta az ablakokat védő, 16 mm-es rácsokat, az ezt olyan szerszámmal tette, hogy annak puszta birtoklásáért le lehet tartóztatni. Meg kellett várni a helyszínelőket, majd egy olyan cég embereit, akik hajlandóak kijönni (felárért) éjszaka a Dzsumbujba, és nagyjából olyan állapotba hozzák a lestrapált Pinceklubot, hogy legalább reggelig ott merjük hagyni. Közben egyre hidegebb lett, a telep pedig némán és sötéten figyelte az eseményeket.

Egy másik alkalommal az iroda ablakával próbálkoztak, amely befelé, a telepre néz. Most nem vágták el a rácsot, csak az üveget törték ki, s úgy igyekeztek a rácsok között kihorgászni a különféle berendezéseket. A számítógép egyik hangfalát sikerült is kihorgászniuk, a másikat nem. Amikor beléptünk, ott hevert a „pecabot” a földön: egy kerti szerszám, amely végül kiesett a „horgászok” kezéből.
- Jé, ez a mi gereblyénk, tavaly lopták el a raktárból! – konstatálta rutinosan egyik kolléganőnk. Így aztán ismét lett gereblyénk.
Az utolsó, nagy betörés idején először azt hittük, téves riasztás történt. A rendőrség kiszállt, körbejárta az összes bekalkulálható helyszínt, mindent érintetlenül talált, és távozott. Másnap délután egy kollégánknak valami dolga lett volna a klub konyhájában. Lement, és ekkor döbbenten tapasztalta, hogy lényegében nincs konyha. A helyiség egy gazdátlan pincével volt szomszédos, most némileg eggyé vált vele: át volt törve a faluk. Eltűnt az összes, maradék pohár, tányér, kiszerelték a mosogatót, leszerelték a vízcsapot. Egy nagyobb, összetekert szőnyeget is hiába keresünk azóta. Az 50 literes villanybojlert is megpróbálták leszerelni, de szerencsére ez nem sikerült. Örülhet a tettes, hogy nem zúdult rá a vízzel teli készülék beltartalma. A mozgásérzékelőt letépték. Az első gondolatom az volt, hogy „ez nem ér”. A „földalatti” hadviselésre még nem készültünk fel, úgy éreztem, ez a játékszabályok teljes felrúgását jelenti. Vagy inkább az az üzenet, hogy soha ne lankadjon a figyelmetek, mindig minden előfordulhat!?

Pinceklub

A pinceklubot még az előző csapat alakította ki, a B épület alatt, de ez csak akkorra készült el, amikor az eltervezői már nem dolgoztak a Dzsumbuj Helpben. Az ő elképzelésük szerint a klub a gyerekeké lett volna, ugyanakkor felnőtteknek gyártott, veszélyes kondi-gépekkel szerelték fel. Így a klub léte számunkra is folyamatosan gondot okozott, a telep egy részének a fantáziáját pedig, mint láttuk, más szempontból izgatta. Többen is érdeklődtek, hogyan lehetne megszerezni a használati jogát, mit tervezünk vele. Az első nagy betörés után úgy-ahogy helyrehoztuk, de soha többet nem vettünk nívós műszaki cikkeket. Az első koncepció szerint az örökölt kondi-gépekre alapoztuk a működését, tiszteletdíjas edzőt alkalmaztunk, egy rátermettnek tűnő egyetemista srác személyében. Vele nem is lett volna probléma, igyekezett tisztességesen vezetni az edzéseket. A fiatal telepi fiúk azonban úgy gondolták: eljött az ő idejük. Mindent megtettek azért, hogy egyetlen edzés se múljon el balhé nélkül. Hol részegen jöttek, hogy csak „kóstolgatták” a személyzetet. Az edzőt éppen úgy, mint a mindig jelenlévő, Dzsumbuj Helpes kollégát. Nem csodálom, hogy végül az edző is elbúcsúzott tőlünk, a telep elől meg inkább elmenekült. Akkoriban még mi is tapasztalatlanok voltunk, később már jobban tudtunk építeni a lakók józanabb hangadóira. Addig azonban rengeteg kudarcon kellett átesnünk. A lányok rövid ideig tartó aerobik klubja például már majdnem sikeres volt, s még azzal a haszonnal is járt, hogy a fiatal anyukák megszervezték önmaguk között a gyerekek felügyeletét. Mindig más volt a pesztra, a többiek mentek a pincébe tornászni. Mégis: ez is meghalt, nagyjából a fiúk edzésével együtt. Azzal próbálkoztunk, hogy klub legyen belőle, pingponggal, biliárddal, vagy filmvetítésekkel, de ez sem sikerült. Végül a húsz-harminc évesek sajátították ki maguknak a klubot. Ha meggondolom, nem is volt másra nagyon esély, hiszen ők követtek el mindent, hogy mindenkit kipaszírozzanak a pincéből. Egyre önjáróbbá vált a pince élete. Végül a mi szerepünk már csak abból állt, hogy  egy szociális munkás kolléga lement, „kikódolt”, a két zár egyikéhez adott egy kulcsot, hogy addig is be tudják csukni az ajtót, amíg feljönnek szólni, hogy mehetünk zárni, bekapcsolni a riasztót. A Pinceklub törzsközönsége abban a két nyári hétben sem akarta nélkülözni a helyiséget, amelyben a Dzsumbuj Help a táboroztatások miatt esetenként bezárt. Ezért vettünk egy nagy levegőt, és körülbástyázva magunkat részletes szerződéssel, megállapodásokkal, odaadtuk a kulcsokat három nehézfiúnak. A riasztót erre az időre kiiktattuk. Nem mondom, hogy teljesen nyugodt voltam, de nem történt semmi baj. A tábor után még néhány hétig így működött a rendszer, s a következő nyáron megismétlődött az eljárás. Némi gondot okozott a szerződéskötésnél, hogy a régi emberek nem teljes létszámban voltak szabadlábon, ezért másokkal kellett megkötni a megállapodást. Talán ma is ezt a rendszert követnénk, ha egy nyárvégi napon nem keres fel bennünket két nyomozó, és nem kezdi firtatni, mit is tárolnak a pincében. Máig nem derült ki, mire gondoltak, mit kerestek, következményei sem lettek az esetnek, én mégis azonnal zárat cseréltettem, ki tudja, immár hányadszor.
A tűcsere mindig a pincében zajlott – ezt külsős kollégák végezték, akik a lezárt konyhában tárolták a steril tűket és fecskendőket. A konyhát azonban többször feltörték. Már ez is eléggé idegesített bennünket, ráadásul  amikor nyilvánvalóvá vált, hogy belövő-szobának is használták a konyhát, elfogyott a türelem. Mielőtt bárki elájulna, hogy közintézményben mik történnek, el kell mondanom, hogy elfogadott tény: még mindig inkább a zárt pincében drogozzon, aki szerhasználó, mint a folyosókon, vagy az üres, lepusztult lakásokban, otthagyva, szétszórva a használt tűket, a gyerekek, öregek szeme előtt, keze ügyében.
Ma ismét a Dzsumbuj Help felügyeli a pincét, de volt egy pár hónapos időszak, amikor a telep saját civil szervezete diszponált fölötte. Sajnos kezdtek a rossz tendenciák ismét „kiújulni”. Mostanában ismét nyitják-zárják a Dzsumbuj Helpes kollégák a pincét, néha programok is zajlanak benne. Azt hiszem, a pince sorsa csak akkor fog megnyugtatóan rendeződni, amikor a telepé is.