"A szakemberek körében is vita folyik, hogy a tűcsere ártalomcsökkentés-e, de esetünkben nem érdemes szemantikai fejtegetésekbe bonyolódni. Olyan prevenciós eljárásról van szó, amely a szűkebb  és tágabb környezet megóvását célozza, a használt tűvel terjedő fertőzések kialakulását akarja megakadályozni. Fontos leszögezni, hogy ha nincs tűcsere, akkor is kábítószereznek az érintettek." - Kecskés Éva Dzsumbujisták című könyvét részletekben adjuk közre péntekenként. A kötet Gordon Agáta Magdolna-negyedének is ihletője volt: a közös munka lehetőségeit keressük. Most a nyolcadik részt olvashatják.

„Dzsumbuj HELL”

Tűcsere

Az egyik táboroztatás során a lefoglalt vasúti kocsi két végén, a helyünket biztosító cédulán ezt olvastuk: Dzsumbuj Hell, megrendelő. Évekig derültünk azon, hogy mennyire a fején találta a szöget a MÁV. (hell=pokol.)

A Dzsumbuj Help megnyitása után kis ideig működött tűcsere, de valami miatt abbamaradt. Feltétlenül szerettem volna ismét elérhetővé tenni ezt a szolgáltatást, de sajnos éppen ebben az időszakban szigorították a „drogtörvényt”. Ennek értelmében ha valaki úgy akarta, akár a szerhasználat ösztönzésének is felfoghatta a vonatkozó passzust, ezért első körben, a működtető önkormányzat nem adott engedélyt. Az összes egyéb feltételt megteremtettük, de a testület nem kívánatosnak minősítette az ártalomcsökkentésnek ezt a módját, dacára annak, hogy négyszemközti beszélgetéseken alapvetően elfogadták a szakmai érveket. Egy újabb, erőteljesebb lobbi-hadjáratot indítottunk. A történet dzsumbujos vonatkozásainak illusztrációjaként egy 1999. 10. 07-én kelt feljegyzés néhány részletét érdemes felidézni, amelyet a Szociális és Egészségügyi Bizottságnak írtam:

Tisztelt Bizottság!

  „… A Dzsumbuj Help Közösségfejlesztő Központ megalakulása óta küszködik a telep életét jellemző, nehezítő jelenségekkel. Egyetlen érintőleges mondattal jellemezném csupán a kaotikus lakásviszonyokat (jogilag és szociálisan), a kis alapterületen történő összezsúfolódást, az ebből fakadó kriminalitást, az életformává vált munkanélküliséget (iskolázatlanság talaján), a kisgyerekek elképesztő szocializációs hátrányait, és a legszembetűnőbb devianciát, a lágy drogozást valamint a kissé rejtettebb kemény kábítószerhasználatot.
Előterjesztésünk ez utóbbiról szól.
Mint ismeretes, az 1998-ban nagy vitát kavaró úgynevezett tűcsere- programmal már foglalkozott a Bizottság, és minden olyan szervezet (ÁNTSZ stb.), akiknek állást kellett foglalnia a témában. A dolog sajnos mit sem veszített aktualitásából, mert ugyan a drogtörvény szigorítás életbe lépett, de szinte semmilyen visszatartó ereje nincs.
Némi óvatosság tapasztalható volt tavasz környékén – nem volt annyi ráutaló szemét a telepen (eldobott tűk, fecskendők) – de ez már a múlté. A házmesterek szerint reggelente bizonyos folyosókon „söpörni” lehet az eszközöket, ami nyilván túlzás, ám mi, a Dzsumbuj Help munkatársai is rendszeresen látjuk a tűket, fecskendőket gátlás nélkül szétdobálva az udvaron, a Pince klubunk előtt, a játszótéren.
Csak remélni lehet, hogy nem olyan tűvel szúrja meg magát egy kisgyerek játék közben, amely a hepatitis valamelyik vírusával fertőzött, hiszen nem titok, vannak vírushordozók a telepen. A hepatitisnek minden formája fellelhető, a legsúlyosabb C is.
Belátjuk, hogy a prevenció egyik legalacsonyabb szintje a „tűcsere” hiszen nem oki kezelést és megoldást eredményez.
 … a mi kereteink egyelőre ennél többre nem adnak esélyt, a riasztó fertőzésveszélyre pedig lépnie kell egy magát valamire tartó szociális intézménynek. Azonban úgy gondoljuk, ezek csak kezdeti lépések lehetnek, a tűcsere magával kell, hogy hozza a szűrés és esetleges elvonás lehetőségét is. Ez utóbbi már speciális szakértelmet kíván, igénybevételéhez a Soros Alapítvány által támogatott C.A.T. Drogprevenciós Alapítvány minden segítséget felajánlott, de a közös munka megkezdéséhez első körben az Önök támogató javaslata és jóváhagyása szükséges.
A szakemberek körében is vita folyik, hogy a tűcsere ártalomcsökkentés-e, de esetünkben nem érdemes szemantikai fejtegetésekbe bonyolódni. Olyan prevenciós eljárásról van szó, amely a szűkebb  és tágabb környezet megóvását célozza, a használt tűvel terjedő fertőzések kialakulását akarja megakadályozni. Fontos leszögezni, hogy ha nincs tűcsere, akkor is kábítószereznek az érintettek. A sorrend úgy van, hogy előbb válnak szerhasználóvá és utána élnek az esetleges steril tűcsere lehetőségével. Attól, mert egy ilyen lehetőség szem előtt van, nem lesz több kábítószer élvező. Az okok egészen máshol – szociális, pszichológiai, kulturális és egyéb tényezőkben – keresendőek.
Magyarország mindig is „kullogott” az események után drog-ügyben. Először volt a teljes tagadás, akkor is, amikor bizony már tudott volt előfordulása. Aztán hosszasan ringatta magát a hivatalos álláspont abban, hogy mi csupán tranzit ország vagyunk és az is maradunk. Napjaink közvéleményét is nehéz meggyőzni, hogy ha nem veszünk tudomást egy jelenségről, attól az még sajnos létezik.
 Visszatérve a Dzsumbujban történő tűcserére: a telep sűrű hely mindenféle szempontból. Némi idő kell a használt tűvel terjedő fertőzések megjelenéséhez. Ha azonban ez megtörténik, nincsenek illúzióink, hogy robbanásszerű és igen rapid lesz.
ÁNTSZ vonatkozásában engedéllyel és teljes támogatottsággal rendelkezünk.
Problémát a hely kijelölése okoz, ahol a konkrét tevékenység zajlik. Használt tűért cserébe sterilt kap az ügyfél, a használt pedig egy lezárt, veszélyes hulladék tárolására szolgáló edénybe kerül, amelyet aztán az arra kijelölt cég megsemmisít. A helyre vonatkozóan a jogszabály nem rendelkezik egyértelműen. Az biztos, hogy utcai szociális munkás igazolvánnyal rendelkező szakember végezheti a tevékenységet, akár közterületen is. A Dzsumbujnál figyelembe kell venni az ú. n. gettó jelenséget, nevezetesen, ha nem a közvetlen környezetükben van az elérhetőség, akkor nem veszik igénybe. Tehát vagy bent a telepen, vagy attól 50-100 méteres körzetben kell kijelölni a helyet. Végiggondolva a lehetőségeket, pillanatnyilag nincs jobb ötletünk, mint a Dzsumbuj Help Közösségfejlesztő Központ valamelyik helyisége, beleértve az irodától távolabb – a B épületben – található Pince klubot is. Ez utóbbiban lenne talán a legszerencsésebb, hiszen itt nincs óvoda, ide elsősorban a nagyobbak járnak, a telep közepén van.
Ha következetesen betartott szabályok mentén (egy adott napon, késő délutáni vagy kora esti időpontban, és csak akkor, utcai szociális munkás végzi stb.) biztosítjuk a lehetőséget, felvállalható a dolog. Ennek megítélésében feltétlenül számítunk a Bizottság véleményére!
…Tisztelettel a Dzsumbuj Help munkatársi közössége nevében:

Bp. 1999. 10. 07.     Kecskés Éva központvezető”

Sokkal jobb érveket most sem tudnék mondani. Illetve mégis. Amit itt megjósoltunk, azt a következő évek szűrési tapasztalatai sajnos teljes mértékben alátámasztották. Első alkalommal a megszűrt emberek 16 százaléka bizonyult hepatitiszesnek, többségében C-snek. A második szűrés sem hozott pozitívabb eredményt (erről még írok részletesebben). Mindenesetre a fertőzöttek túlnyomó többsége volt, vagy jelenleg is drogos. Vírushordozó kicsi gyermekekről is tudunk a telepen, akik már így születtek. Mégis, a fenti levél tárgyalása során még nagyon megoszlott a Bizottság tagjainak a véleménye. Az egyik bizottsági tag (nyugdíjas mentőorvos) teljesen elfogadhatónak ítélte a tűcserét, s egyetértett közegészségügyi érveinkkel. Voltak azonban olyanok, akik szerint a tűcsere egyenlő a szerhasználat pártolásával, és adott esetben minden magyar bíróság elítélne engem amiatt, hogy közintézményben ilyen liberális technikát engedek alkalmazni. Szóba került a megengedő Hollandia, mint egyáltalán nem követendő példa, holott ezzel az egész kérdés semmilyen módon nem függ össze. Summa summarum e bizottsági ülés után még  majdnem egy évnek kellett eltelnie, amíg végül az alpolgármester engedélyt adott a tűcsere intézményére és bonyolítására.

Ma már egészen jó eredmények mutatkoznak, amiről egyébként több publikációt jelentetett meg a tűcserét kezdő és ma is végző Kun Gábor szociális munkás kollégánk, aki egyetemista korában gyakornokunk volt a Dzsumbuj Help-ben.

Más szempontból azonban ijesztő tendenciák mutatkoznak az utóbbi időben. Néha az a kényszerképzetem, hogy a drogozás és következményei miatt sorvad el a telep maradék embersége.
A legszörnyűbb trend, hogy némelyik többgyermekes anya is narkózik, sőt, nem egy esetben dílerként vesz részt az üzletben. Nagyon rossz érzéssel gondolok arra, hogy számukra egyformán nagy gond a gyerekek mindennapi betevője, és a saját mindennapi belövése. Igaz, ez egyelőre csak morbid szóvicc, most még a tablettázás elterjedtebb, mint a belövés. Talán.
1998-ban, amikor elkezdtem a Dzsumbujban dolgozni, elsősorban a szipuzás jelentette a szerhasználatot. Már ezzel sem tudtunk mit kezdeni, ráadásul mindenkit sokkolt a telepen bolyongó, zacskóval tántorgó fiatalok, szinte még gyerekek látványa. A szemünk előtt zajlott le a folyamat: körülbelül egy-másfél év leforgása alatt elkopott a szipuzás, és tömegesen átszoktak a drágább, rafináltabb szerekre. Nagyon ritkán előfordul még egy-egy zacskó, de csak azoknál, akik nem  elég ügyesek az erősebb anyagra  való előteremtésében. Néha nyugtatókat vesznek, és alkohollal erősítik a hatást. A receptet illetve tablettákat olyan betegektől veszik, akiknek indokoltan írja fel az orvos.
A szer zsarnokság alatt tartja a használóját, először lopni kell miatta, azután már bármi áron – a gyerekek ellátása helyett is – hozzá kell jutni. Ismerve a telep módszereit, előbb-utóbb a gyerekek is rá fognak szokni és kész a továbbhagyományozódás képlete.  Gyermek-bántalmazás, veszélyeztetés, hatóság. Itt azonban kell is az utóbbi, nincs mese!

Joggal kérdezheti bárki, hogy miért nem tettünk lépéseket a drog-prevenció ügyében. Azért, mert nem értünk hozzá, és mert ehhez a kapacitásunk sem elég. A speciális problémákat arra kiképzett szakembereknek kell kezelniük, professzionális módszerekkel. Valamilyen látszattevékenységgel kapargatni a jelenség felszínét meglehetősen értelmetlen. Több kezdeményezés elindult az egyik, a kerületben dolgozó drogkezelő céggel, de átütő eredmény, sőt, igazi együttműködés sem született. Úgy tűnt, a tűcserét végző Drogprevenciós Alapítványon kívül egyetlen cég sem akart komolyan jelen lenni a telepen.
Ambrus Péter már emlegetett könyve végső soron a telepen tetten érhető alkoholfogyasztási szokások köré szerveződik. Ma pedig már szinte lépten-nyomon a drogproblémáról hallunk, különösen a gyerekek, a kamaszok szerhasználata borzolja a kedélyeket. Még a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy bagatellizálom a problémát, hiszen nagyon is katasztrofális a tendencia. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az új pótszer nem söpörte el a régit. A test és személyiség rombolásának lehetőségei pusztán kibővültek, és nem átalakultak. Az alkohol a telepi életforma része, de a sok egyéb borzalom mellett kisebb jelentőséget tulajdonítunk neki, mint korábban, 15-20 éve. Pedig e vonatkozásban szintén durvult a helyzet Ambrus leírásához képest. Az ő megfigyelései szerint a ’80-as évek elején nagyon szigorú, íratlan szabályok kanalizálták a lakók alkoholhoz fűződő viszonyát. Ha például a gyermekes férfiak rendszeresen elitták a fizetésüket (hja, akkor még volt munkájuk, fizetésük), ezzel kivívták a telep haragját és büntetését. Így ír erről a könyv:
„Azzal is tisztában vannak, hogy az alkohol szolgálja a társadalom intézményeinek a legjobb ürügyet arra, hogy nap mint nap a legkülönbözőbb hatóságok hatoljanak be a telep életébe, és fosszák meg őket gyermekeiktől, férjeiktől vagy barátaiktól. Éppen e megfontolások alapján a telep sokkal inkább eltitkolni szeretné, semmint nyilvánosságra hozni belső ivási szokásait. Így tehát a túlfogyasztás elleni harcban nemcsak hogy saját magukra vannak utalva, hanem mindent elkövetnek, nehogy külsőleg ’megsegítsék’ őket.
…<em>Az alkoholistává nyilvánítás</em>, mint társadalmi megbélyegzés és a külső előítéletes társadalomnak való kiszolgáltatás igen veszedelmes és kétélű fegyver. Hiszen nemcsak az előítéleteket erősíti, nemcsak nyílt beavatkozást jelent a telep életébe, de még jobban szétzilálhatja a családi viszonyokat, valódi nyomorba taszíthatja a családokat, és evvel a hatósági beavatkozások láncreakcióit indíthatja el.”

Ma már ilyesfajta „tudatosságról” szó sincs. Nemigen érdekel senkit, mi történik akár a szomszédban is. A gyermekeket természetesen most is féltik, de inkább megetetik őket, fenyegetőznek a „gyámmal”, de hathatós segítséget, vagy legalább valami jelzést arról, hogy ez így nincs jól, nem kap a szenvedő család. Mindez a drogra is vonatkozik.

A nők alkoholizálásával kapcsolatban is sokkal érdektelenebb a telep, mint a fent idézett időkben. Nem egy nagymama korú, és valóban nagymamaként élő asszonyt ismerünk, aki gyakorlatilag naponta részeg. Ráadásul zilált és jövőtlen életet élnek. Általában hajléktalanok, ami azt jelenti, hogy a Dzsumbujban önkényes lakásfoglalók. A drogos anyákról még inkább „megvan a véleményük” a lakóknak, de közülük senki nem gondolja komolyan, hogy a telepnek, a közösségnek lehetne dolga ebben az ügyben. Néha szólnak nekünk, ha már felháborítónak találják a gyerekek veszélyeztetését, gyakran azonban még itt is tetten érhető az önös érdek. Így fordulhatott elő, hogy egy drogos anya egy alkoholista anya gyerekeit akarta intézetbe, átmeneti gyerekotthonba, vagy bárhová elvitetni, miközben mi pontosan tudtuk, hogy a drogosnak a lakásra fájt a foga, mert fülke-szomszédok, és csatolásra akarta megigényelni az alkoholizáló nő lakását. Zárójelben jegyzem meg, hogy amikor „tiszták”, mindketten jó és önfeláldozó anyák, s mindketten kemény harcokat vívtak a lakásért, a felszínen maradásért.
 

Dzsumbuj Egyesület – belépünk a civil szférába

Amint megszilárdítottuk pozícióinkat a telepen, egyre többször merült fel bennünk annak gondolata, hogy célszerű volna valamilyen civil szervezetet létrehoznunk. Egyrészt rengeteg olyan feladat adódott, amely meghaladta a létszámbéli képességeinket és az anyagi helyzetünket, másrészt így kiestünk a pályázati lehetőségekből, mert a számunkra legkedvezőbb tartalmúakat zömében civil szervezeteknek írták ki. Önkormányzati fenntartású közintézményként nehezen jutottunk plusz támogatásokhoz. A kérdés az volt, hogy alapítványt vagy egyesületet hozzunk-e lére. Ezt is a pénz döntötte el. Az egyesület létrehozásához nem kell alaptőke, elég az alapító tagok tagdíjbefizetéseiből befolyó, csekély összeg a kezdeti költségekre, s a megalakítás adminisztrációja is viszonylag egyszerű. Emellett döntöttünk tehát. Az ötlet kivitelezésében sokat köszönhetünk a Közösségfejlesztők Egyesületének, és egyik munkatársuknak, Kovács Editnek. Edit mindent tud az egyesületek megalakításáról és működtetéséről, azóta is nagyon sokat segít, köszönet érte.
Nem találtunk mindenkinek tetsző nevet, ezért „munkanévként” – nagy fantáziával – Dzsumbuj Egyesületként jegyeztettük be magunkat. Azóta is ez az egyesület neve.

A Dzsumbuj Egyesület mint civil szervezet, és a Dzsumbuj Help mint közintézményként első perctől kezdve számtalan ponton kapcsolódott össze, vagyis a két szervezet közötti határok elmosódtak. Az egyesület alapító tagjai többségben mi magunk, a Családsegítő alkalmazottai voltunk. Csatlakozott hozzánk néhány, a munkánkkal szimpatizáló ember, például az akkori szupervizorunk. A pályázatokban vállalt tevékenységeket zömében a Help munkatársai végezték, a szükséges eszközöket viszont az egyesületi támogatásokból finanszíroztuk. A külsős szakemberek – akikre már nagyon nagy szükség volt – tiszteletdíját szintén az egyesület biztosította, tehát ha úgy tetszik, a Családsegítőhöz semmi közük nincs. Számunkra a kezdeti időszakban nem okozott különösebb gondot ez a skizofrén helyzet. Segítette az ügyek átlátását az a tény, hogy egy személyben voltam központvezető és egyesületi elnök. Ismét modelleztük a Dzsumbuj mindenből mindenbe átfolyó életét.
Az egyesület megalakításánál leszögeztük, hogy a szervezetet kifejezetten a Dzsumbuj Help munkájának megkönnyítésére, anyagi nehézségeink megoldására hozzuk létre. A későbbiekben azonban az egyesület tagjainak egy része nagyobb önállóságot szeretett volna biztosítani az egyesület számára. Amennyire törvényszerű ez a tendencia, annyi nehézséget okoz a mindennapokban. Az egyesület utánam következő új elnöke GYED-en van, a Dzsumbuj Help új vezetője viszont, hiába van jelen a telepen, sok ügyet nem tud a kellő időben lebonyolítani, mert nem jogosult a számlák, papírok aláírására. Azok az intézmények, amelyekkel mindig is együtt kellett működni, még nem „tanulták” meg, hogy nem elég a Dzsumbuj Help vezetőjét keresni bizonyos ügyek elintézéséhez. A kettős vezetés nem egyszerűsíti a mindennapok menetét, de előbb-utóbb be kell állnia annak a rendszernek, amely optimalizálhatja a jelenlegi helyzetet.

A Dzsumbuj Egyesület tevékenysége

Tudtuk, hogy első pályázatunk, amelyet egyesületként adunk be, nyerni fog. A Soros Alapítvány szerette volna a telepet rajtunk keresztül támogatni, illetve egy modell-kísérlet keretében megvizsgálni annak lehetőségét, hogy egyéb szegénytelepeken is működtethető-e hasonló segítő hely, s ha igen, milyen koncepcióval, milyen prioritásokkal, miként lehet elkerülni a Dzsumbuj Help financiális és szervezési hibáit. Az utóbbi szempontok az évek során elveszítették fontosságukat, gyaníthatóan a Magyar Soros Alapítványnál bekövetkezett változások miatt. A civil szféra legnagyobb sajnálatára a Soros Alapítvány a maga támogatási rendszerével alapvetően kivonult Magyarországról. Ma már csökkentett létszámú stábbal, és erősen szűk keresztmetszetben, kevés programot futtat. Végül is célzottan a Dzsumbuj számára született meg a „Modellkísérlet a Dzsumbujban. Leszakadó gyermekek komplex egészségügyi ellátása” című pályázat, 2001-ben.