"— Egyáltalán milyen meghibásodást tud szenvedni egy vonat? — nézett rám.
— Most ezt tőlem kérdezed? — néztem rá vissza. — Há bazmeg. Ki jár ipariba, te vagy én? Énnekem hol tanítanak ilyeneket, hogy egy vonatban mi hogy van? Ilyen földhözragadt…
— Na most kussoljál, Csabika — torkolt le Gergő. — Ne fényezzed itt magad a köcsög gimnáziumoddal, amúgy is te vagy a legszarabb tanulója neki, köszi!
— Jólvanna. Poénkodtam. Ne vedd mán komolyan, he."

Az Irodalmi Centrifuga Műhelyében minden héten csütörtökön egy olyan felfedezett szerző, tanítvány, hátrányokból induló író tehetség szépirodalmi szövegét közöljük, akikre szerintünk érdemes odafigyelni. Második alkalommal Hegedűs Lajos Hunor írását olvashatják.

Az Irodalmi Centrifuga Műhelyében minden héten csütörtökön egy olyan felfedezett szerző, tanítvány, hátrányokból induló író tehetség szépirodalmi szövegét közöljük, akikre szerintünk érdemes odafigyelni. Itt kizárólag felkért szerzők jelennek meg, de a Műhely indulásával párhuzamosan a facebook-on nyílt pályázatot hirdetünk, ahonnan szintén válogatunk írásokat.
A válogatás egy - a hagyományosnál - nyitottabb irodalmi kódrendszer szempontjait tükrözi. A sorozat elsősorban tanulási, fejlődési fázisok eredményeivel ismerteti meg a közönséget. A megjelenő szövegeket és/vagy szerzőket a közléssel párhuzamosan ajánljuk a velünk együttműködő neves irodalmi, közéleti lapok szerkesztőinek, így a Holmi, a Kalligram, a Műút, az Élet és Irodalom, a Nők Lapja, az ELLE magazin munkatársainak. Az együttműködők körét folyamatosan bővítjük, a szövegeket havonta összegyűjtve küldjük a szerkesztőknek.
Célunk, hogy felpörgessük és felfrissítsük az irodalmi életet, esélyt adva olyan tehetségeknek, akik helyzetüknél fogva nem feltétlenül férnek hozzá a közlés, megjelenés és a kritikai visszajelzések lehetőségéhez. A rovat gondozója, válogatója Bódis Kriszta.
Második alkalommal Hegedűs Lajos Hunor írását olvashatják. Hegedűs Lajos Hunor 1974-ben született - a JAK íróiskolájában Bódis Kriszta tanítványa volt. Az Új Nautilus, az Új Forrás, a Holmi közölte prózáit, az Irodalmi Jelen Online-on tűnnek fel beszámolói, írásai. Alábukik című prózáját közöljük.

Hegedűs Lajos Hunor: Alábukik

Hárman jöttünk a vonaton hazafelé aznap, bejárósok, én, Gergő, meg Gergőnek egy bunkó haverja a 132-esből, név szerint Béla, életemben kétszer vagy háromszor, ha láttam, aztán ez nagyjából elég is volt belőle. Az utolsó kocsiban ültünk, rutinosan, mert ott általában mindig van hely, még pénteken is, most sem voltak túlságosan sokan: a szemközti ablaknál egy lány olvasgatott magában, egy olyan törékeny, szomorúszemű fajta, mögöttünk az ülés túloldalán eltávra engedett sorkatonák, és szanaszét a szokásos pár átlagutas.
— De nem akar haladni ez a vonat — bosszankodott Gergő — OTP meg fél négyig van. Odaérek?
Elmondta ezt még vagy hatszor, míg Hajdúszoboszlóig értünk. De akkor már rendesen az agyamra ment. Én azt szeretem, ha ez a negyven perc értelmes beszélgetéssel telik, valami értelmes emberrel. Jó gyerek amúgy a Gergő, eléggé nagyképű mondjuk, ezért nem sokan bírják, de én jól kijövök vele. Csak sajnos túl sokszor van olyanja, hogy belekattan az agyába a hülyeség, és olyankor nem lehet vele mit kezdeni. De a legjobban azt utálom, amikor elképzelem, hogy milyen tök jól elleszünk majd ketten a vonaton, és erre magával cipel valami topa jószágot az ipariból. És egyre lejjebb adja a szintet. Ez a Béla például a legnyilvánvalóbb jelzéseket sem fogja, hogy a jelenléte több mint feszélyező. De kezdhetnénk a dolgot ott is, hogy Geri, te isten barma, mi a fenét keresel te a 132-esbe? Az eszed meglett volna egy akármilyen gimihez is. Satöbbi. Blablabla.
— Odaérsz — mondtam. — Mit kell aggódni. Még csak három óra. Hol van még fél négy.
— Csabi. Három óra húszra van a vonat az állomáson, ugye. Tehát ha tűpontos lesz, még akkor is leginkább arra van esélyem, hogy mellbedobással tíz perc alatt pont odaesek zárásra, de akkor az azt jelenti, hogy tekertem, mint egy félőrült bedrogozva. 
— Bicóval szerintem öt perc alatt simán oda lehet érni.
— Nade még a tárolóból ki is kell hozni, sorba kell állni érte, oda kell adni a bilétát...
— Mert mit akarsz csinálni a OTP-be? — szólt közbe Béla, hogy ő is mondjon valamit.
— Jaj, Béla, hagyjál már te is.
Bélát nem érdekelte annyira, hogy tovább firtassa. Legyintett, és folytatta, amit eddig csinált: bámult az ablakon kifelé.
— Hajdúszoboszló — közölte.
— Nagy újdonságot mondtál — morogtam.
— Jajj Csabbii, ne legyél már ilyen zord.
— Één? Énvelem madarat lehetne fogatni. Nézd meg Gergelyt. Ő a zord.
— Jól van — állt fel Béla. — Lehúzom az ablakot
— Minek?
— Meleged van?
— Lehet, hogy itt lesz a haverom. Megy Szolnokra. Aszonta, ezzel a vonattal.
— Kicsoda? — kérdezte Gergő.
— Nem ismered. Szoboszlói.

— Azt magamtól is gondoltam, hülyegyerek.

— Most mit hülyegyerek. Nem csak szoboszlóiak vannak.
— De most Szoboszlón vagyunk.
— És? Szoboszlón csak az szállhat fel, aki szoboszlói?
A vonat lassított. Béla az ablakban lógott.
— Béla mindent megmagyaráz — mondta Gergő.
— Nemcsak az szállhat fel Szoboszlón a szoboszlói vonatra aki szoboszlói! — toldottam meg.
— Nemcsak a szoboszlói szoboszló szoboszlón a szoboszló!
Béla visszafordult az ablakból.
— Például: én is szálltam már fel a vonatra Szoboszlón, te hülye fasz. Pedig én se vagyok szoboszlói.
A végét nem lehetett hallani Béla kihagyhatatlan szövegének, mert a vonat olyat fékezett, hogy meg lehetett süketülni. Először arra gondoltam, hogy bazmeg ezek a vonatok, egyre jobban leamortizálódnak, már fékezni se tudnak éktelen sivítás nélkül, de aztán — Gergő pont replikázott volna valamit Bélának, de nem tudott, mert a vonat olyat satuzott, hogy Béla kifordult az ablakból, és letottyant seggre, persze úgy, hogy Gergőt is egyből betemette.
— Picsába! — hallottam Gergő tompa ordítását. — Pont rám esel, hülyegyerek!
Béla nem mászott le Gergőről egyből, mert gondolta, jó poén lesz, ha előbb egy kicsit imitálja, mintha épp lovagolna a faszán neki.
— Takarodj má a gecibe, buzi! — lökte le magáról nagy nehezen Gergő. Béla vigyorgott.
— Ne haraguggyámá! Én nem akartam. Elvesztettem az egyensúlyomat, mert úgy fékezett a vonat, mint a állat. De azér jó vót.
— Mér olyankor kell felállni, amikor a vonat fékez — tettem szóvá.
— Jaj nekem mindig feláll, ha fékez, ha nem! Ja hogy a ülésről mér akkor álltam fel, úgy mondod? 
— Fú Béla, te nagyon vicces fiú vagyol.
— Jól van na! Ha normálisan fékez, nem esek el. Be van ez a masiniszta baszva. Nektek nem tűnt fel? 
— Nekünk nem tűnt fel semmi — mondta Gergő.
— A mozdonyvezető ártatlan — tettem hozzá. — Béla, te vagy a hibás.
Béla felállt, és visszatért az ablakba.
— Na, akkor, takkarodjatok a piccsába — mondta. Csak nekünk sikerült az ő agyát felbaszni, pedig ő akarta a miénket. Bár az igazság ettől függetlenül, hogy tényleg nagyon nagyot satuzott a vonat. Én is szabályszerűen belepréselődtem a vonatülésbe vagy mi ez.
— Hamar megállt — kezdte újra Béla. — Csak azt nézzétek meg, hol van még ide az állomás. Száz métert még legalább mehetett volna.
— Kit érdekel — mondtam.
— Lehet, hogy a span ide se talál. Kurva anyját.
— Kit érdekel — mondtam.
— Senkit — mondta Gergő. — Csak induljunk minél hamarabb, de leginkább mán jelleggel.
— Te meg odaérsz az OTP-be, mit fosol. Ennyire fontos?
— Fosnék, ha nem lenne az?
— Holnap már nem lehet elintézni?
— Holnap szombat, Csabi, ébresztő.
— A francba. És szombaton nincs OTP?
— Szombaton nincs.
— Van az — vitatkoztam.
Gergő Bélához fordult:
— Na mi van, seggarc, látod a haverodat?
Az lesz még fasza, ha Béla haverja is ideül közénk, gondoltam.
— Nem, de most nem is azt nézem. Bazmeg kiszállt a mozdonyból a masiniszta! Jön ide erre, felénk.
Nekem fel se tűnt hirtelen, miféle mély értelmet hordozhatnak ezek a szavak. Nem így Gergőnek.
— Micsoda?! — pattant fel ő is az ablakba. — Az az, amelyik ott jön a vonat mellett?
— Az.
— Honnan tudod, hogy a mozdonyvezető?
— Például hogy a mozdonyból szállt ki, kérlekalássan.
— De mi a kurva életért szállt ki? Ez nem igaz — dühöngött Gergő. — Mi a dolgod a peronon, a mozdonyvezető helye a mozdonyfülkében van, szájjál mán visszafelé oszt haladjunk! — visszahuppant, és nekem folytatta: — Na, én se megyek ótépébe máma. Jó, kész, belenyugodtam — de ezután megint rögtön felállt, és bámult tovább kifelé.
Gondoltam, megpróbálok én is valami együttérző érdeklődésfélét mutatni, odafurakodtam tehát én is közéjük az ablakba:
— Kiszállt a mozdonyvezető? A mozdonyból? — Hárman már nem nagyon fértünk el, de azért sikerült nekem is kinéznem. — És az a sok ember meg ott?
Három vagy négy kocsival arrébb ugyanis összeverődött vagy tíz ember, és eléggé izgatottnak tűntek.
— Hát ez jó kérdés — mondta Gergő.
— És melyik a mozdonyvezető? — kérdeztem.
— Ott van az is a többi közt.
— Aha. Szóval az egyik.
— Eltaláltad, Csabi.
— Srácok, itt valami van — mondtam ekkor. — Érzem a levegőben a feszültséget. Szerintem te már tényleg nem mész ma OTP-be — néztem Gergőre.
— Valami geci dologra gondolsz? — kérdezte Béla.
— Biztos meghibásodott valami — mondtam. — Lehet, hogy itt állunk estig.
— Na! — így Gergő. — Fasza!
— Estig azért nem — mondta Béla. — Majd jön a következő vonat.
— Rendben, költői túlzás volt, hogy estig. Valójában úgy értettem, hogy kurva sokáig. Mindenképpen tovább, mint szeretnénk.
— De miért pont az állomáson hibásodik meg valami? Hogyhogy nem öt kilométerrel kijjebb a mezőn?
— Na Béla, most álljál le.
— Béla a dolgok mélyére hatol.
— Csabi, amit most mondtál, az mocskos fantáziára vall.
— Ne keseredj el, Béla. Valamire csak viszed még te is az életben. Vagy nem, de az biztos.
— Hülye barmok.
— Én méris vagyok hülye barom? — vonta kérdőre Gergő. — Én most nem is mondtam semmit.
— Te csak úgy alapból. Mert nincsen rajtad sapka.
— Á, így küldöd? Akkor kabbe a faszom.
Rövid csend után újra Béla vette fel társalgásunk elejtett fonalát.
— Egyáltalán milyen meghibásodást tud szenvedni egy vonat? — nézett rám.
— Most ezt tőlem kérdezed? — néztem rá vissza. — Há bazmeg. Ki jár ipariba, te vagy én? Énnekem hol tanítanak ilyeneket, hogy egy vonatban mi hogy van? Ilyen földhözragadt…
— Na most kussoljál, Csabika — torkolt le Gergő. — Ne fényezzed itt magad a köcsög gimnáziumoddal, amúgy is te vagy a legszarabb tanulója neki, köszi!
— Jólvanna. Poénkodtam. Ne vedd mán komolyan, he.
— Ez igaz? — álmélkodott Béla. — Én eddig azt hittem, hogy te milyen kis okoska vagy.
— Osztán ezt meg miből gondoltad, he?
— Hát csak úgy ránézésre a pofádból, höhh. Meg a szar dumádból. Te szeretsz okoskodni, nem?
Közben behúztuk a fejünket az ablakból és újra elfoglaltuk helyeinket a büdös bőrüléseken.
— Persze, mert játszani az agyát, azt szereti — mondta Gergő. — Eljátssza, mintha lenne neki agya, de nincs neki.
— Na! Azért szerintem okoskodásban Béla a verhetetlen — kurva szájukat, most mind a kettő az én véremet szívja.
— Mondjuk ez is igaz — ismerte el Gergő
— Oszt tényleg te olyan szar tanuló vagy? — firtatta Béla.
— Hát az osztályban én vagyok a legszarabb — mondtam. — Tavaly még csak a második legszarabb voltam, de aztán aki a legszarabb volt az osztályismétlésre bukott, úgyhogy most már én vagyok a legszarabb. 
Ez tetszett nekik, ezen jót mulattak. Béla a kezét nyújtotta.
— Na akkor szevasz. Akkor mi haverok vagyunk. Én is a legszarabb vagyok.
— De jó nekem — mondtam, és odatartottam a kezem Bélának, hogy egye fene, hadd fogja meg.
— Naaa, nem így… — méltatlankodott, és valami extra kézütögetős figurát próbált erőltetni, de kudarcba fulladt a próbálkozása. Mindegy, nem zavarta, tetszett neki a téma, kedve volt tovább fecserészni róla:
— Hát én komolyan azt hittem, hogy te egy olyan szorgalmas gyerek vagy. A múltkor is, amikor velünk jöttél, tudod, Geri, amikor Ákos is itt volt, egész úton Ladányig csak bámult bele a könyvbe, nem szólt egész úton egy szót se, na mondom, milyen fasznélküli búvalbaszott tanulós gyerek! De hát a látszat néha csal.
— Hát tanulni tanul ő néha — mondta Gergő. — De az se segít semmit, ha egyszer valaki reménytelenül autista!
— Na mondjuk a Béla osztályába lehet, hogy a legjobb tanuló lennék.
— Hö — mondta Béla. — Szét is lenne szopatva a búrád, hö. 
— Jó, most ezen a szaron fogunk csámcsogni Ladányig? Ti hárman azzal az Ákossal olyan nagyba tárgyaltatok valamit, én meg azt se tudtam, miről van szó. Most akkor mit mondtam volna?
— Hát, Ákos az nagy játékos…
— Bírja fosni a szöveget…
— Igen, akkor is fosta, nem gyengén, de engem kurvára nem érdekelt…
— …minket se… — vigyorgott közbe Gergő.
—…és mivel untam magam, előkaptam a biológiát, jobb híján…
Béla felnyihogott.
— Jobb híján! Hallod! Azt… ahazt mondja, hallod? Jobb híján! A bihioho…
— Bazmeg, tényleg nagyon vadul unhattad magad — mondta Gergő.
— Most mi van? Hát bukásra álltam belőle! Hát gondoltam, csak belenézek mán, legalább egy félórát!
— A második félév elején volt már ez — tűnődött el Gergő, mintha az élete múlna az esemény pontos dátumán.
— Mondom, hogy az előző félév végén volt! — emeltem fel a hangom. — Tán csak tudom! Félév elején az ember nem szokott húzásra állni.
— Meg félév elején az ember nem szokott tanulni — mosolygott rám kedvesen a Béla. Most, hogy tudomására jutott, milyen rossz tanuló vagyok, szimpatikus lettem neki, hála a jóistennek.
— Na igen — mondtam. — Ez meg a másik. Direkt ezért vettem elő a bioszt.
— Na és átmentél? — kérdezte Béla.
— Átmentem? Hova?
— Bioszból! Te fasz.
— Ja! Persze, hogy át. Hé, arra én azért vigyázok, hogy ne bukjak meg! De én azt is mondom, hogy aki egy kettest nem bír összeszenvedni, az haljon meg.
— Na! — horkantott Béla.
— Csabi, most mért sértegeted a Bélát? Hát bántott ő téged?
— Na, ezek szerint te már hasaltál el.
— Mondd meg neki, hányból, Béla — mondta Gergő.
— Szarom le — mondtam. — Azt hiszed, most csak mert Béla itt van, egyből más lesz a véleményem?
— Sőt, Béla mint élő példa még inkább erősíti is ezt a véleményedet, nem, Csabám?
— Jajaja! Béla példája csak még inkább erősíti ezt az egyébként is szilárd meggyőződésemet.
— Primitív humorotok rólam egyszerűen lepereg — mondta erre Béla, a sztoikus bölcs.
 Mivel a téma ezen a ponton kifulladni látszott, Gergő visszatért az eredeti kérdéshez:
— Hány óra van, Csabám?
— Van még tizennyolc perced. Felejtsd már el azt a rohadt OTP-t, baszki.
— Kurva anyját, a rákos geciér nem indul ez a rohadt vonat!

Nem Gergő volt az egyetlen, aki hangosan feltette ezt a kérdést, ha nem is pont ebben a formában. Majdnem mindenki ott lógott már valamelyik bal oldali ablakban és úgy bámult kifelé, mintha vetítés menne. Mindenki élénken találgatta, mi történhetett, de azonkívül, hogy valami minden kétséget kizáróan történt, nem nagyon lehetett tudni semmit. Egy páran le is ténferegtek a vonatról, szájat tátani, az egyik sorbaka meg imigyen ordított ki az ablakon:
— Induljunk mán a kurva anyátokat! Nem voltam otthon egy hónapja, most meg itt ragasszak a vonaton?
— Köcsöggecik! — ordított ki egy másik.
— De bunkók — mondta Gergő. — Most attól jobb hogy ordibálnak?
— Nahát, nahát — adtam a felháborodót. — Ezek a katonák miket megengednek maguknak.
Bélára rájött a buzgás, előkapott egy léggránátot, foggal kibiztosította és odavágta a bakák közé.
— Hé! — riadtam rá. — Ezek állatok! Ha észreveszik, mit csinálsz, megbasznak!
— Ezek már nem — mondta Béla. — Ezek felrobbantak.
— Hülye, lehet, hogy ezeknél még igazi is van — vélte Gergő.
— Véresre kúrelják a seggedet.
Ezt én mondtam. Amikor kicsúszott a számon ez a mondat, véletlenül épp odafókuszáltam a szomorú szemű lányra, és hát nem lehetett nem látni, hogy a baromságainktól a gyomra fordul fel. A francba. Lehet, hogy mi is hangosak voltunk egy kicsit, nem csak éppen a katonák? Most ez a lány azt hiszi, hogy én egy bunkó vagyok. Ez szar. Ez a két farok-arcú, de főleg a Béla, ezek tényleg azok, de én nem. Egy hülye véletlen, hogy most épp velük vagyok a vonaton. Sajnáltam amúgy szegény lányt, tényleg szép volt az a szomorú szeme és olyan szelíd is, szántam-bántam, hogy valószínűleg olvasni se tud, mert folyamatába a mi hülyeségeinket kénytelen hallgatni. De irigyeltem is. Kedvemre való lett volna nekem is az őáltala betöltött pozíció. Kedvem lett volna átülni hozzá, hogy vele együtt az én arcomról is leolvasható legyen, milyen mélységes megvetés lakozik énbennem is aaa… a bunkókat. Illetően.
Lassan visszafelé szállingóztak azok, akik az előbb leszálltak, hogy megtudjanak valamit, és ahogy szállingóztak, felerősödött, egyre izgatottabb lett a vonaton az embermoraj, kérdések röpködtek mindenfelől, hogy „na mi van, tényleg igaz?”, meg hogy „Uramisten, deborzasztó, ezért nem megy?”, és igazából, ahogy ki lehetett venni, mintha azt rebesgették volna, hogy a vonat azért vesztegel itt Hajdúszoboszlón, mert valakit elgázolt.
Béla megint felállt és kinézett az ablakon.
— Hát basszátok meg, most már én is nagyon unom — jelentette ki. Szemmel láthatóan átragadt őrá is az a furcsa, ideges-nevetgélős közhangulat, ami az egész vonatot belengte. — Mi a franc van???
— Halljátok ezt? — kérdeztem. — Mintha azt pofáznák itt körülöttünk a népek, hogy elütött valakit a vonat.
Gergő legyintett.
— Ilyenkor mindig belódul a fantázia. Egy kitalál valami baromságot, a többi meg terjeszti.
— De azok ott tényleg nagyon hesszintenek a vonat alá — közvetített Béla. — Kiolvasom a szemükből, hogy egy kettészelt hulla fekszik ott.
— Ötfelé akkor már, nem? — így Gergő. — Innen nem is látod a szemüket, te fasz.
— Miért, szerinted sose történik meg, hogy vonatok el-elgázolnak embereket? — szegeztem neki kérdést.
— Nem az, hogy nem történik meg, de…
— De? Csak mindig pont az nem, amelyiken rajta vagy. Bármelyik másik igen.
— Jó, akkor elütött valakit a vonat. Kit érdekel.
— Hát ezért volt akkor a brutális satu — mondtam.
Béla visszafordult az ablakból.
— Mi van?! Most már te is, hogy brutális satu??
— Jól van Béla, te kamillázzál inkább kifelé. Közvetítsed a kinti eseményeket.
— Hát persze, hogy brutálisan volt a fékezés. Az előbb csak szopattunk, ha nem tűnt volna fel.
— Seggarcok — fordult vissza Béla az ablakba.
— Most képzeld el a helyzetet — mondtam Gergőnek. — Egy fószer a sínen, a mozdonyvezető beszarik, brutálfék, a vonat dzs, megáll…
— Béla rám esik…
— Igen… Béla rád esik… és miközben mi itt a Bélát osztjuk hogy milyen hülye, alattunk egy méterrel a sínen épp egy szerencsétlen baleknak ömlik ki a bele…
Valahogy megéreztem, hogy bármennyire is próbálja kikapcsolni a külvilágot, erre fel fogja kapni a fejét a szomorú szemű lány. Gyorsan odanéztem, némileg kétségbeesve, de már késő volt. A lány engem nézett, és már tényleg nem is palástolta, mennyire undorodik. 
De tulajdonképpen miért? Szerintem, ha az ember egy kicsit jobban belegondol, az, amit felvázoltam, lényegében egy groteszk és elgondolkodtató helyzet, csak hát egy kicsit a magam módján fogalmaztam meg. Basszameg, mit foglalkozok én ezzel a lánnyal? Nyilván hallotta már ő is, hogy a vonatunk elgázolt valakit, eléggé le van sápadva, a rosszullét környékezi. Ez van, ez maga az élet, kicsim, szokjad!
— Egyszer velem már megesett, hogy a vonat, amelyiken ültem, a nyílt pályán elcsapott egy tehenet — mondtam. — Akkor én is úgy voltam vele, mint te most, hogy biztos csak valami hülye kitalálta az egészet. De aztán kiderült, hogy igaz.
— Na jó — mondta Gergő. — De a tehén az nem ember.
— Ne bassz, komolyan? Pedig én kajak azt hittem, hogy a tehén is ember! Csak nem hord olyan trendi cuccokat.
— Mert neked nincs egy csepp agyad se.
— Jól van, Gergely, ne legyünk már hülyék, abból a szempontból, hogy…
— Egyszer én is láttam, ahogy a vonat elüt egy tehenet — fordult vissza az ablakból Béla. Fülig ért a szája, úgy vigyorgott. — Az nagy műsor volt! Egy öreg fasz, nem ismeritek, mindegy, mindig ott legeltette a tehenét a sín mellett. A töltés alján, ahol mi lakunk. Pedig…
— A töltés alján laktok? — adtam a naiv rábámulót.
— De hülye vagy. Ne pofázz közbe. Most én pofázok.
— Jó szar lehet — mondtam.
— Mi?
— Hát ott lakni.
— Hol?!
— A töltés alján — mondtam ártatlanul.
Különben meg, nem ő fojtotta igazából a szót énbelém?
— Kuss!! Ezt hadd mondjam már el, basszátok meg! Ez nagy sztori!
— Hadd mondja már el — mondta fáradtan Gergő. — Hamarabb szabadulunk.
— Szóval az öreg mindig ott legeltette a tehenet a sín mellett, pedig a MÁV-tól napi szinten állandóan dudálták a fülébe, hogy ott ne legeltessen, mert így megbüntetik, meg úgy megbüntetik, de az öreg szart a farmra, csak aztán egyszer a tehén rossz időben volt rossz helyen, mert jött a vonat, oszt szevasz!, elütötte! És én ott voltam, láttam az egészet.
— Jó — mondta Gergő. — Innentől már a mese részét halljuk.
— Isten az atyám! — lelkesedett Béla. — Mondom, kurva nagy volt! A vonat jött, oszt a tehenet úgy összegyűrte, mint a szart. Az nem volt gyenge, amilyet pukkant a tehén! Amikor a vonat vagy kilóhússzal belebaszódott! És pont ott, ahol mi lakunk. Mondjuk én a végét már nem láttam, mert elgörgette a Bányász utcáig, mire megállt, oszt az vagy egy kilométer, mi?, na, addigra sok nem maradt a rossz tehénből…
Béla teljesen beleélte magát az előadásba, a kezével mutatta, hogy gyűrte a vonat maga alá a tehenet. Meg minden mást is elmutogatott a kezével. Gergő meg elkezdte füttyögni a magyar népmeséket, ezzel utalva arra, hogy amit Béla előad, az csak mese.
— Erről a tehénbalhéról mintha én is hallottam volna — próbáltam a homlokomat ráncolva felidézni. Nade mindegy is, mert Béla most úgyis mindent elmesél, hogy volt.
— …de beszéltem olyannal, aki arrafelé lakik, és az mondta, hogy mire a vonat odaért, a tehén már mindennek kinézett, csak tehénnek nem, mert a vonat fullra ledarálta. Egy kilóméteren át csak görgette maga előtt, forgatta, így — mutatta a kezével.
— Az igen — mondtam. — Oszt ez a pukkanás ez hogy volt? Tényleg olyan nagyot pukkant a tehén?
Béla most se vette le, hogy csak szívatom.
— Kibaszott nagyot bazmeg! Meg az a hang, öcsém…
— Milyen volt?
— Hát mint amikor izomból megreccsen a picsád, amikor fosol egy jó lecsósat!, de vagy ötezer watton kihangosítva!
Röhögtünk.
— Hahahahaha, ez egy ááááállat!
Béla fülig érő szájjal tovább mesélt:
— De a legdurvábbat még nem mondtam! Tudjátok, vannak azok a csavarok, amikkel a sínt a talpfához csavarozzák. Na, mindegyiken ott maradt egy kis cafat a tehénből. Kajakra, mindegyik csavaron sorba ott volt egy kis cafat hús. Végig az egy kilométeren végig.
— Na és nem szedted össze?
— Mit bazmeg? A húst a csavarokról?
— Hát, nem? Egy kilométeren azér van egy pár csavar, bazmeg! 
— Ha mindegyiken csak egy deka van, az is már milyen sok hús!
— Na jól van bazdmeg, összeszedtem. Mi van abba, bazmeg! Egy hétig marhagulyás volt otthon a kaja.
Ezen is röhögtünk.
— Most mi a vigyor tárgya? Olvastam, hogy a marhahús milyen egészséges. Egészségesebb, mint a sertés.
— Mibe olvastad ezt, Béla?
— Én jobban szeretem a halat.
— Megdumáltuk. Neked szólok, ha majd a vonat elüt egy halat.
— És a gazdája nem kötötte ki azt a tehenet? — kérdeztem. — Hogy tudott az felmenni a sínre?
— Faszom tudja. Valahogy felment. Mér, amit te láttál, az hogy ment fel a sínre?
— Én nem láttam. Én fenn voltam a vonaton. De különben azt a gazdája hajtotta a vonat elé az átjáróban.
— Biztos az is be volt baszva akkor — mondta Gergő.
— De Ladányban, ahol te mondod, ott akkora töltés van, mint egy ház. Egy tehén fel se tud mászni annyi kavicson.
— Kedves Csaba — mondta Gergő. — A tehén még úszni is tud, kavicson mászni akkor már miért ne tudna?
— Kedves Gergely — mondtam erre én. — Világítsd meg nekem, a kavicsonmászásnak ugyan mi köze van az úszáshoz?
— Béla? Mi köze a kavicsonmászásnak az úszáshoz?
— Faszom tudja! Felment a sínre oszt kész. Mi van, nem hiszitek el? A Szigetsoron akárki megmondja, hogy hogy volt.
Rövid hatásszünet, és Béla folytatta:
— Azt képzeljétek el, hogy még a két szarva is fél kilométerre volt egymástól! A két szarva! Az egyik ott, ahol mi lakunk, a másik fél kilométerre! Kicsit szétkenődött még a feje is?
— Nem mondod, hogy direkt nekiindultál még a szarvát is külön megkeresni? — kérdeztem.
— Hát végigmentem a sínen. Miért, amikor ilyen érdekesség van, te is csak odadugod a pofádat, nem?
Elröhintettem magam.
— Hát, nem tudom, haver! Engem is sok minden foglalkoztat, nade egy szétkúrt fejű tehénnek a szarva…
Meggyőződésem, hogy ennek a Bélának kevesebb az agysejtje, mint foga, még tovább erősödött.
De rohadjon meg, még mindig nem fogyott ki a mesélnivalóból:
— A tehén gazdája meg fizethette a büntetést. Szopás, mi? A vonat széjjelvágja egy szál tehenét, és még ő fizet. Dupla élvezet.
— Miért, én is megbüntettem volna. Aki olyan hülye, hogy a sínen legelteti a tehenét, az haljon meg.
— Eleve az, hogy a MÁV még szólt is neki…
— Nem is egyszer…
— Meg gondolom, a vonat is késett emiatt…
— Mint ahogy most is, hogy folyjon patakokba a kurvák vére.
— Meg amíg a mozdonyról letakarították a sok trutyit…
A mesedélutánnak hirtelen támadt nagy szirénázás vetett véget. Sorra felugrált mindenki, megnézni, mi az. Egy pillanat alatt az ablakban termettünk mi hárman is. Egy mentőautó sorolt be épp a vonat mellé.
— Na most már ziher, hogy valakit elgázoltak — mondtam.
— És ennyi idő kellett, hogy a mentő kijöjjön? Negyedórája már biztos itt vagyunk.
— Biztos idő kellett ahhoz is, hogy valaki vegye a fáradságot és kihívja őket.
— Figyeljetek — mondta Béla. — Én lemegyek, bekukkantok a vonat alá. Engem majd megöl a kíváncsiság.
— Csak nyugodtan — mondtam.
— Kellemes okádást, ecsém — mondta Gergő.
— Köszi! Perverzióóóóóóóóóó! — kurjantott Béla, és átmenetileg távozott köreinkből.
— Bazmeg. Ez télleg nagyon durván le van árnyékolva — néztem Béla után. — Ez a sztenderd nívó a 132-be? Vagy ez még ott is az alja?
— Na nekem ne mondd.
— Te érted ezt, miért nem húzzák le a vonatot?
— Honnan?
— Hát arról, aki… alatta… van. A sérültről.
— Nem.
— Mi van, ha még él? Hogy nyújtanak neki elsősegélyt, ha rajta van ez a nagy batár-geci?
— Hát ha él, akkor valahogy biztos megoldják. Csak tudják, mit csinálnak.
— Hát ebbe én nem vagyok olyan biztos. Szerintem ha valaki a vonat előtt van, és a vonat már tutira nem tud megállni, hülyeség is ráfékezni, mert akkor biztos, hogy a páciens alatta marad. Inkább azon kéne lenni, hogy a vonat túlmenjen az áldozaton, nem?
— Sőt egyáltalán meg se kellett volna, hogy álljon. Nyugodtan mehettünk volna tovább, hogy én is el tudjak menni az OTP-be.
— Bazmeg, én ezt most nem viccből mondtam.
— Én se.
Az órámra néztem.
— Tizenkilenc. Még éppen nyitva van.
— Jaj ne fárasszál már. 
— Nézd a hülyét, ez tényleg kajakra ott szúrja, hogy mi van a vonat alatt.
— Már csak egy gyertya kéne a kezébe.
— Gyertya? Minek?
— Mit tudom én. Csak úgy mondtam.
— Nem tudom, él-e még vajon.
— Ki? Béla?
— Faszt Béla, te hülye. A halott.
— A halott? Az tuti hogy nem él. Azért hívják halottnak.
— Hülye. Akkor minek a mentő?
— Mit tudom én. Biztos eltévesztették. Ha élne, már rég kiszedték volna a vonat alól.
— Na éppen ez az, hogy hogy szeded ki a vonat alól! Pont ezt pofáztam az előbb! Így még azt se lehet megállapítani, hogy tényleg halott-e. Nem értem én ezt, bazzeg. A vonat alatt hozzá se lehet férni.
— Valahogy csak hozzáférnek.
— Persze. Biztos valaki mellémászott, hogy a pulzusát tapogassa.
— Lehet, hogy kettévágta a vonat, és már nem is kell a pulzusát tapogatni.
— Ja, a fószer ott tapogatja a csuklóját, hol a pulzus, hol a pulzus, utána meg ja, ennek nincs is feje! — kacagtunk. — Ja, meg mellközéptől lefelé is hiányzik! — kacagtunk tovább. Mindegy. — Akkor is baromság ilyen sokáig rajta hagyni a vonatot.
— Ez mondjuk igaz. A vonatnak miért kell itt maradni, csak mert elgázolt egy embert. Annak már úgyis mindegy, mit tud már csinálni ott a vonat? Engedni kéne tovább, isten hírével.
— Az OTP-be már úgyse érsz oda.
— Az OTP-be nem, de ettől függetlenül jó lenne már otthon lenni és kajálni. Na, itt jön Béla. Na mi van, mit láttál, te nagyon hülye?
Béla odasétált az ablakunkhoz és vigyorgott.
— Flamó kéne? Ott a flamó — mutatott a vonat alá. — Fasza, minőségi eledel.
— Öcsém Gergő, hallod az isten barmát? Mindjárt pofánhánylak, bazmeg. Idióta.
— Most mér? Nem jössz mártogatni? Finnyás vagy?
— Azt én tudom, hogy te nem vagy finnyás, bazmeg — mondtam mélységes utálattal. — Hallottam, hogy te a langyos zsírt is csak úgy magába lafatyolod, kanállal.
Béla arca egy pillanat alatt egy támadni készülő vadállatévá változott:
— Mi?! Mi van?! Ezt nem hallottam jól.
— Én komolyan ezt hallottam.
— Ki mondta ezt?
— Na majd biztos megmondom. Hahaha! Valaki.
— Oké — mondta Béla. — Ne is mondd meg. Nem probléma. Simán kiderítem én, ki terjeszt rólam ilyeneket. Agyonrúgom az összest, csak tudjam meg, ki mondta, de én meg is fogom tudni, az száz százalék.
— Inkább azt pofázzad mán, hogy mit láttál, hülyegyerek — mondta Gergő.
— Én, a zsírt, magába, kanállal. Ilyen hülyeséget elhisztek? A szaftot, esetleg. Na de zsírt? Nehogymá elhiggyétek!
— Figyelj, lehet, hogy szaftot mondtak, mit tudom én már.
— Hát azért! Nem mindegy, baszod anyádat! A szaftot azt megeszem magába. Na és?! Van ezzel valakinek problémája??
— Amit a vonat alatt láttál, azt pofázzad mán, kurva élet, mert belebaszok a fejedbe! Kit érdekel a köcsög ló-szaft vagy nem szaft — türelmetlenkedett Gergő.
— Jól van na! Tényleg valaki ott fekszik a vonat alatt, kajakra.
— Láttad?
— Láttam.
— És? Él még?
— Nem tudom.
— Férfi? Nő?
— Egyáltalán hogy fekszik ott?
— Levágta valamijét a vonat?
— Mit tudom én. Nem látszik semmi, csak egy nagy sötét kupac. De azt mondják, nő.
— És véletlenül esett a vonat elé, vagy direkt eléugrott?

— Honnan a picsából tudjak én mindent? Kérdezd meg tőle.
— Hát nem mondta ott valaki?
— Bazmeg, Béla, nem tudsz semmit? Mi a fasznak mentél akkor oda?
— Na jól van, akkor én visszamászok a vonatra, de csak ha megengeditek.
— Nem jöhetsz fel.
— Itt maradsz Szoboszlón, mártogatni.
Béla beintett, és elindult vissza a vonatra. 
Mi meg Gergővel visszahuppantunk az ülésekre.
— Na bassza meg.
— Mi van?
— Ezt is megértük.
— Miért? Három éve megyünk ezen a vonalon minden nap oda-vissza. Három év alatt már csak befigyelhet egy gázolás, nem?
— De miért pont amikor nekem az OTP-be kellett volna mennem? Egyszer egy évben! És akkor is a vonat alá ugrik valaki.
— Becsületes emberek OTP-be akarnak menni, és erre mindenféle geci öngyilkosok ugrálnak a vonat elé.
Röhögtünk.
— Köcsög öngyilkosok. Miért nem ugrálnak a metró alá.
— Aggasztó, nagyon aggasztó ez a tendencia — emeltem fel az ujjam. — Ha ez így megy tovább, maholnap az egész közlekedéshálózat működését lehetetlenné teszik az öngyilkosok. A végén pedig befurakodnak mindenhova.
— Átveszik a hatalmat. Övék lesz a média, a rendőrség.
— Le az öngyilkosokkal.
Röhögtünk.
— Bazmeg, de bunkók vagyunk.
Valahogy mindjárt nem olyan unalmas az ember élete, ha a vonat, amin éppen ül, elgázol egy embert. Színt visz bele vagy mi.
Megérkezett Béla és leült.
— Lehúzzák róla a vonatot — újságolta.
— Akkor akár meg is nézhetjük — mondtam.
— Kösz, én inkább nem — mondta Gergő.
— Hát te, Béla?
— Én? Simán!
Itt rövid csend állt be.
— Ti láttatok már halottat?
— Igen. Nagyanyámat a hűtőbe.
— Az szokványos. Azt már mindenki látta.
— Tévedsz, nekem még mind a két nagyanyám megvan.
— Akkor nagyapádat.
— Azok is.
— Na ne mondd már, hogy még sose voltál temetésen.
— Voltam. Csak valahogy sose volt muszáj a halottat megnézni.
— Na, most itt az alkalom.
— De ez nem temetés.
— Jaj, Gergely, ne legyél már hülye, abból a szempontból, hogy…
Meglódult a vonat. A fentebb már említett néhány utas, a katonák és az átlagos polgáremberek, szó szerint majd letaposták egymást, úgy tülekedtek a szerelvény végébe, gyönyörködni.
Én is felálltam. 
— Na? Nem jösztök megnézni?
— Én megyek — állt fel Béla is
— Menjetek — mondta Gergő. Próbálta előadni a lazát, hogy őt egyszerűen csak nem érdekli és kész. — Én nem megyek.
Nem baj. Aki hurka, az hurka. Béla meg én mentünk.
Akkor észre se vettem, csak utólagosan vésődött belém az emlék: elmenőben vetettem egy utolsó pillantást a szomorú szeműre. Szegény, kezében a könyvvel, tökéletesen értetlenül, megsemmisülve nézte, hogyan szabadulnak el az emberfaj legaljasabb ösztönei, most, hogy egyszer az életben megadatott nekik, hogy igazi kiömlő embervért, igazi széttépett emberhúst lássanak.
Mint régen, az arénában.
Fiatal lány volt az áldozat. Majdnem teljesen meztelen. Hason feküdt, lábait szétdobva. Az összes ruha, ami rajta volt, egyetlen szál fehér, vékonyka bugyi, meg az egyik lábán egy ütött-kopott tűsarkú cipő, eredetileg talán piros színű. A másik lábán nem volt semmi. Egy hosszú szárnyú, sötét kabátot is viselt, de az nem a testét takarta, mert valaki felhajtotta róla, és a fejére terítette. Az ablak piszkos üvegén át is jól láttam: halott ez a nő. Ez nem is volt kérdés. Fiatal volt. Nagyon fiatal. Szép teste volt. Akkor is, ha látszott rajta, hogy nem mostanában fürdött utoljára. Összekoszolt műanyag bábunak hatott. De semmi olyan sebet nem láttam a testén, amiben meg kell halni. Két-három, gépzsírral elmaszatolt horzsolása volt, na azok is elég rondák voltak… de nem halált okozók. A halál oka ott lehetett a fejére hajtott sötét kabát alatt. Mert a kabát alól vér folyt ki. Vér. Nagyon-nagyon sok vér… Ennyit láttam.
A katonák vígan kikacagták meztelenségét. Voltak olyanok is, akik nem mulattak annyira harsányan, de azért ők is meglehetősen szórakoztak. Na, azért volt olyan is, aki azt mondta: „Úristen, szegény…” Béla annyit mondott, amikor meglátta: „na, több kérdésem nincs.”, és már fordult is sarkon, ment vissza Gergőhöz.
A vonat megállt.
Először komolyan elhittem, hogy Béla azért ment vissza ilyen gyorsan, mert megrázta a látvány. Később kiderült, hogy dehogy. 
Azért tűnt el az ablaktól olyan nagy hirtelen, mert azt hitte, mindenki más is így fog tenni, és nem akart úgymond égni.
Én ott maradtam az ablaknál és néztem. Egyedül maradtam vele. Mindenki más visszament a helyére, de én egyszerűen nem voltam képes mozdulni onnan, nem voltam képes a szemem se levenni róla, megbabonázott a látványa, pedig kellemesnek éppen nem volt mondható, meg ahogy próbáltam elgondolni az egész történetet, ami az én szemeim előtt, így ért véget —
A ruhátlan, piszkos test elárulta: nemigen volt hová mennie, ahol egy kis szeretetet, gondoskodást kaphatott volna, meleg vizet, legalább, ennyi kis kényeztetést, vagy valami — …egyszer, sok évvel ezelőtt, láttam a holdat lenyugodni. Nem könnyű ezt a látványt elcsípni, még vadászva se, de nekem akkor tálcán jött. Valami bántás ért, nem tudom már, valami gyerekes dolog, lényeg, hogy kivonultam a városunk határába, van ott egy híd, felmásztam rá, és onnan néztem, ahogy imbolyog a horizont fölött, dereng lassan pusztuló fényével az éjszaka sötétjében sejthetően inkább, mint láthatóan az óriásira nőtt vörös sarló, távol, olyan iszonyatosan távol mindentől, amit én akkor emberinek véltem, hogy akkor hirtelen úgy éreztem, aki megkísérli könnyelműen az elméjével ezt a távolságot áthidalni, annak még az esze is elmegy — gyönyörűszép volt persze, kísértetiesen delejező, nem is bírtam elvenni onnan a tekintetem, ott ültem még akkor is bénultan, amikor maga a hold is már rég nem is volt ott. A sötétbe reflektorcsóvákat vető autók meg csak söpörtek, söpörtek egymás után a hátam mögött, erre is, amarra is, őket valahogy a barátaimnak éreztem, az autókat, ők adtak valami biztonságérzetet, miközben mindenemet a hideg borzongatta — és most, homlokkal a szerelvény utolsó kocsijának hátsó ablakára tapadva, most felismertem, vagy inkább, rádöbbentem, mivel engedett akkor szemközt nézni az a végtelen kozmosz messzeségébe lassan belefoszló, tovatűnő halvány vörös sarlóforma, ugyanazzal, mint most ez a másik élmény, ráismerek: most egy halott lánytest delejez, most ő szembesít, a feltoluló, de félúton bent rekedő zokogás, az is tisztára mint akkor, és a visszahozhatatlan messzeségbe elcsavargónak utánamenni akaró, erőlködő, küszködő elme is, minden, minden ugyanaz.
Mit akartam én akkor a híd tetején?
Visszamentem Bélához és Gergőhöz. Vigyorogtak, mint a kurvaisten.
— Na mi van, Csabi, visszatértél köreinkbe? 
— Mesélj, Csabi, mit láttál? Ha kiverted, akkor mondjuk hamar megvolt.
— Csabi, de tényleg, kurva sokáig kint voltál. Béla azt mondja, hogy csak egy bugyi volt a csajon.
— Bezony! — helyeselt Béla. — Még a pinája szőre is ott kunkorodott belőle kifele, Csabi megmondja!
— De hát ilyen hogy lehet? Itt sétált az állomáson egy szál bugyiban? Hogy nem tűnt fel ez senkinek?
Gyakran kínoznak migrénes rohamok, de rohadjak meg, az első életemben ekkor kapott el, ekkor, ebben a szent pillanatban, amikor Gergely ezt a kibaszott hülye kérdést feltette.
— Nem!!! — ordítottam rá. — Volt rajta egy kabát is! Egy szárnyas kabát vagy mi a fasz. Kussoljatok mán el, a kurva szátokat!!
— Csak az rá volt hajtva a fejére — magyarázta neki tovább Béla. — Érted?
Nem értette.
— Hogyhogy a fejére? — kérdezi és énrám néz, hogy én magyarázzam meg.
De én nem bírtam már megszólalni, meg nem is akartam. Ha ennyire érdekli a nyomorultat, miért nem megy ki és nézi meg maga? Például. 
Én leginkább már csak bámultam az ablakon kifelé. De nem a miénken, hanem a szemközti másikon. Jobb volt énnekem most a fejemet arrafelé tekerni. A szomorúszemű amúgy se ült már ott. Ja, összepakolt és lelépett, míg én elvoltam halottat nézni. Vagy össze se pakolt. Csak felnyalábolt mindent, és menekült.
— Idefigyelj — mondta Béla. — A feje lett oda. Vagy csak simán levágta neki a vonatkerék, vagy átment rajta és kettényomta, mint a rothadt tököt. A kettő közül akármelyik volt, egyik se szép. Úgyhogy valaki fogta a kabátját, és ráhajtotta a fejére, hogy a gyengébb idegzetű kíváncsiskodók ne rókázzanak telibe mindent. Érted? Nem érted? Na érted.
— Valaki mellémászott, be a vonat alá, hogy a kabátot igazgassa rajta.
— Jaaaj bazdmeg, hát honnan tudjam én, hogy hogy volt? Lehet, hogy simán a vonat elütötte és úgy hajtódott rá. Csabi te mit gondolsz? Csabi!...
 

Hegedűs Lajos Hunor