A Könyvhétre jelenik meg Esze Dóra: Ellenség című, hat fejezetből álló kisregénye a Kalligram Kiadónál (ISBN: 9788081013379). A 120 oldalas könyv látszólag a diéták, fogyókúrák kínálatát tematizálja, a szimbólumrendszerből azonban már az első fejezetben világossá válik, ezek a jelképek nagyon emlékeztetik az olvasót a Középkelet-Európában uralkodó szocializmus jellegzetességeire. Minden fejezet egy-egy diéta köré szerveződik, és egy halálesetet mesél el, részben a diéta szabályait ismertetve, részben a történetmesélés hagyományos technikáját alkalmazva. A kötetet a Kalligram Könyvheti bemutatóján június 2-án szerdán este 18.30-tól mutatják be, ahol a Kalligram szerzőivel Mészáros Sándor beszélget.

Ajánlóképpen a kötet ötödik fejezetét adjuk közre. (A programról részletek a fejezet után.)

5. fejezet: Szelet

Eljött az idő, az ő ideje. Ideért az igazság. Kilói gurulnak le róla. Már mindegy, mennyit eszik, napról napra soványabb az ébredés. Lazul a korc, simul a ránc, korábban engesztelhetetlen szoknyái és nadrágjai hirtelen az örök barátság ékesszóló követeiként lépnek elé. Fordul a kocka és fordul a szél, új világ kap erőre, piros jövő buzog ezekben a ruhadarabokban, már könyöröghetnek, leshetik kegyeit. Feljön a nap, örömmel néz tükörbe. Hasfala, mint a fájó múlt, a bús, sebzett sokezer év, szorgosan belapul. Combja ujjongva elengedi a csomós dombocskákat. Csak úgy ragyog, amikor békés, forradalmi útja a mérleg mellett visz el. Fürge, májusi kedvvel érctorka harsogva zúgja a szélnek, ő századok könnyét mossa le kedv szerint, verejtéke csordul, fogy, alatta az aszfalt vére is elered, fogy, szakad róla a víz, zihálva veti magát a harcba, fogy, ez itt az övé, a minden izmában jólesőn lobogó fájdalomba. Ha azelőtt rezgett rajta a báj, mámoros szövetei most megadják magukat. Ő nem bízik többé.

    ?fáj Nagyon
    .Értem
    .Nézze

    .összeforrasszuk sitty-sutty, lába a eltörik valakinek ha hogy, tudomány a tart nem még Ott .megértem, el higgye De .valósága maga a ez most, van ez Most. fogadni kell El .kibírja, maga lány Erős .lesz könnyebb Mindjárt .bírni ezt lehet ki, szokni fogja meg, el higgye de, rossz nagyon most, hogy Lehet ?Oké .nővért Vali a vagy, orvost ügyeletes az hívja, van gondja bármi ha, pihenjen, is hagyom én akkor Na .éjt Jó .Aludjon
    Két héten át gondosan követte az utasításokat, a recepteket. Nem csalt, nem változtatott a napi étrenden, ahhoz túlságosan érdekelte, mi megy végbe benne. Elfelejtette a kenyeret, rá a vajat, gondolatait elterelte az egytálételekről, levesekről, süteményekről. Úgy tett, mintha az olajat nem találták volna fel. Kávéját keserűre váltotta, minden kortyot tudni akart részletesen. Hét nap. Aztán még hét. Ha elmegy a falig, hetvenhat tojás. Talán már az első szerdán sírni fog. Mégis ki fogja bírni. Most semmi más nem számít. Csak a vége.

    Hallod?

    Az iskola mellett, a romos kertben tanyát ütött egy óriáshangyaboly. Reggelente korán kezdtek. Még alig pirkadt, ők kiáramlottak, megmászták a fűszálakat, majd visszaszaladtak a lukakon. Morzsát gyűjtöttek, magokat, gesztenyeburok-repedéket, légyszárnymaradványokat és elhullott darazsak potrohát. Mindent beadtak a közösbe, mindent magukba szívtak. Morzsával, magokkal, burkokkal, szárnyakkal és potrohokkal gazdagodtak, attól kezdve ezzel is számolni kellett, ha az ember arra a bizonyos óriáshangyabolyra gondolt. Ezek sosem fáradtak el. Ezek mindenben megtalálták a hasznukat. Fáradság nélkül szántották végig a napjaikat, most pedig eljöttek hozzá, és belemasíroztak a lábába.
    Beözönlöttek a szorítókötés alá, amellyel az osztályos orvos – az egyetlen, aki magázta a kórházban – a törött lábától vette el a szót. A széttartó szárkapocscsont két hegyes vége levegőhöz sem jutott, úgy dermedtek bele a pillanatba, mint akit elvarázsoltak. Öt napja történt, öt napja kapta be a bokáját a busz kereke, öt napja tudja, százezerből egy lehet olyan szerencsés, hogy ekkora esést ne kísérjen agyrázkódás, medencesérülés és bordarepedés, öt napon át egyetlen panaszos szó, de még csak nyögés sem hagyta el a száját, csütörtökön, amikor üvöltve száguldott át vele a mentőautó a villamossínen, mintha még kifejezetten élvezte is volna a helyzetet. Mert életben maradt, mert pillanatok alatt megoperálják és akkor hazamehet, mert legalább négy hétre megúszta az iskolát, mert most végre kipiheni magát.
    Egész reggel érezte, hogy aznap történik valami. Ha a sejtés testet öltene, sok minden akarhatna lenni, az ő megérzései leginkább a koboldokat idézték: ha benne valami azt súgta, az mindig hopp, már a párnán is termett, felguggolt a polcra, leverte a kanalat, belenézett a poharába. Egy koboldot ott lehet hagyni akárhol, úgy is átmegy a csukott ajtón. Vigyorog és előre tudja. Egész reggel, igen: semmi kedve nem volt felkelni, bemenni és két felmérőt megírni. Ám amikor a szokott módszerrel akart mindezen túllendülni, és elképzelte az aznap délutánját, estéjét, csak valami nyugtalanító fehér csíkot látott maga előtt. Tehát valahogy megúszom, gondolta, valami történik. A felmérőt meg, válaszolt egy koravén, magas hang a rúd mögött, amelybe a villamoson kapaszkodott. A megállóban szólt utána Talyigás, háromszor kiáltotta a nevét, mire hátrafordult. Talyigás ötlete volt, hogy a sarkon igyanak meg egy kefírt. „Azt hiszed, ezek követik, mikor melyiket kéne betartanunk?”, kérdezte, és mély átéléssel böfögött egyet. Gazda szemétől bízik a jószág, felelte erre ő, Talyigásnak pedig erről valamiért az jutott eszébe, hogy jobb volna sietniük. Amikor elindultak a zebrán, még villogott a zöld, a közepén tartottak, amikor pirosra váltott, rohanni kezdtek. A buszt egy másik busz takarta el, amely udvariasan lassított is a kedvükért. A következő pillanat szilánkosra tört és lassú, egyenletes mozgással az égbe szállt. Felettük suhantak a részecskék, felfelé tágulva, mint két kiterjesztett óriásszárny fényes, kemény pikkelyei. Bárhogyan próbálgatta is utólag összeilleszteni, mindig hiányzott néhány mozzanat, mindig vastagon eltakarta a ragasztó az új, szilánkos egységet.
    Az aszfalton hevertek mind a ketten, Talyigás jajveszékelt, visítva zokogott, és a csípőjénél fogva időnként erőtlenül megrázta őt: „Jézusom, ez elütött! Elütött minket!!! Jól vagy? Hallasz? Válaszolj már, jól vagy? Hallasz? Megőrülök!”
    Ő ekkor Talyigásra nézett. Azt látta, hogy az arca jobb felét sűrű, csomós ketchup borítja, annyira vastagon, hogy Talyigásnak szakadatlan hunyorognia kell, még a valódi könnyei sem mossák le. Azt, hogy ő estében akkora erővel csapta neki a Talyigás fejének a kefíres poharat, hogy ezáltal a műanyag doboz sarkával kis híján lemetélte a fülcimpáját, hogy ez a cimpa most ott himbálózott a kagyló alatt, hogy amit ketchupnak látott, természetesen a kifröccsenő erjesztett tejszín volt a felspriccelő vérrel elkeveredve, hogy a lába két helyen is eltört, méghozzá jóval a bokája fölött, hogy több hónapon át kell várnia, amíg összeforr, ám mindezt combtőig érő gipszben, hogy amikor majd tavasszal végre leveszik az ormótlan, fehér csizmát, akkor a lába annyira elvékonyodva fogadja, mintha az az egy testész másik kontinensen, másik században, másvalakihez tartozva húzta volna ki a telet, hogy keskeny őzikesáv jelent meg a rüsztjén, a lábujjain, egyszerűen bajuszt növesztett rajta mindaz, amit rendes körülmények között zokniba bújtatott, hogy a sarkáról és a kisujja mellől levált a kemény bőr, bent maradt a gipszben, ettől a jobb talpa nyár végéig olyan rózsaszín és sima volt, mint egy csecsemőé, hogy amikor túlértek a lassítani hajlandó buszon, ez a mellette álló, egyre gyorsító busz helyzetéhez annyit jelentett, kiugrottak, Talyigás meg ő, a lassító busz takarásából, mint Jack a dobozból, hopp, ott termettek egyenest a karosszérián, ő ütközött vele közvetlenül, a jobb lábát felkínálta a bal első keréknek, amely először maga alá gyűrte, azután kipörgette, taszítva egyet az egész testén, mintha a köldökére köpne annyi forró levegőt, hogy ő félbehajtva, karját és lábát kinyújtva hátrafelé repüljön fél métert, neki Talyigásnak, Talyigás kezének, Talyigás egy feledhetetlenné és végzetessé vált fehér dobozt tartó jobb kezének – ha szívesen el is magyarázta volna még ott, a zebrán fetrengve bárkinek, éppen senki nem járt arra, aki érdeklődve hallgatta volna. Ketten mentőt hívtak, a busz sofőrje körözött tőlük nem messze, három cigarettát szívott el, ebből kettőt csikkről gyújtott, egy asszony pedig leguggolt mellé, és azt hajtogatta: „Ne mozgasd, csillagom.”

    Hallod?
    Hogyne hallanám.

    Jöttek a hangyák és hozták magukkal az ötleteiket. Öt napon át olyan vidám volt, hogy vidámságába még az a nővér sem tudott belenyesni, aki vérvétel közben előbb a kezére ütött, majd egyenesen rákiáltott a rejtőzködő vénái miatt. Élvezte az ismeretlen ágyat, élvezte, hogy nem tud felkelni, hogy abból a szögből látja a családját, az osztálytársait – Talyigás mesélte, amikor először bement hozzá, hat öltéssel a cimpájában és hófehér kötéssel a fülén, hogy a majomfejű Kocsis elsírta magát, amikor meghallotta, mi történt, a dühtől, nyilván, hogy már megint az ő gyerekei közül nem bírnak magukkal rögtön ketten –, az idegeneket, amelyből állva sosem, élvezte, hogy nem éhes, élvezte, hogy mindenkit felvidít, akit a műtőből tolnak be, aki éjszaka felébred, aki jajgatva várja a reggelt. Pénteken átlukasztották a sarkát, vékony alagutat fúrtak belé és még vékonyabb acélhuzalt vezettek át rajta, fellógatták az ágya felett, hadd nyúljanak a fájdalomtól összerándult izmok. Kacagott. A csigára két kilós súlyt aggattak, kacagott. Addig nem műthették, nem gipszelhették be a lábát, amíg egyforma hosszú nem lett újra a kettő, kacagott. Szombaton közölték vele, hogy az operáció elmarad, túl szűk hozzá a velőűr, így nem négy hétig, hanem három hónapig kell majd gipszben élnie, kacagott, hozzátette, egyébként is tele van óriáshangyával, és kacagott ismét. Vasárnap hírt kapott arról, hogy az első két hónapban még sarkat sem tudnak tenni majd a gipszcsizmájára, otthon kell feküdnie, készüljön fel, egész nap fekve kell majd tanulnia, sajnos, ilyenkor a tanári segítségről lemond az ember, kacagott. Reszkető ujjal mutatott a tízforintosnyi piros foltra a bokájára simuló gézdarabon, és amikor látogatói arcára zavart szégyen ült ki, csak azért nem vágta hátba azt, aki mellette álldogált, mert fektében nem ért el odáig, „Dehogy vér, jód az, nem látsz a szemedtől?” Kacagott, kacagott, kacagott.

    Hallod?
    Hogyne hallanám.
    A Sanyi az.

    Ha valaki hangya, a legapróbb lukba is befúrja magát, és mivel hangya, nagy csapatban jár, a sok-sok hangya pedig méretes lukat teremt a kicsiből, elég tehát egy homokszemnyi mélyedés, elég a porózus velőűr, a hangyák előtt ez nem lehet akadály, onnan szaladnak tovább, amerre csak visz az út, nem is kell, hogy lássák. A szorítókötésig könnyét sem látták, egyetlen alkalommal volt rosszkedve, tíz percre, összeveszett egy nővérrel, igen, arra vetemedett, hogy tejet kérjen reggelire – Az a cukrosoknak van, mucikám –, aztán kiderült, kapott otthonról az előző nap, ott állt narancssárga tartóban a fél literes zacskó a két ablaküveg között – Te kisgyerek, mit tejezel itt velem, ha egyszer tegnap hoztak neked? –, egyébként semmi. Aznap este, hogy a törését körbebugyolálták szorítókötéssel, hadd lappadjon a duzzanat, a duzzanat, amely egyébként a két-két kiálló csontvéget fedte, először a fejét kezdte forgatni, aztán jajongásba, majd kiabálásba fogott, később visítva dobálta magát, felült az ágyban és visszahanyatlott a párnájára percenként tizenkilencszer. Amikor épp sikerült elérnie a csigát a feje fölött – Nem tud jönni az osztályos orvos, felvételes nap van! –, belekapaszkodott és rázta. A szobatársai közül azok, akik még vagy már tudtak járni, felváltva szivárogtak ki a folyosóra – Nem tudok mit csinálni, talán menjenek le maguk –, ő ezalatt a lepedőt markolászta – Igen, értem én, de azt meg maga értse meg, hogy én hiába értem, az osztályos orvos most biztosan nem fog felmászni ide a maguk kedvéért, szerintem mondják meg a kisgyereknek, hogy felejtse ezt el gyorsan, kedd este van, ilyenkor nekünk nem jó –, a takaróba mélyesztett körömmel harapdálta a száját.
    .estét Jó .van Hogy? .figyeljen Na .lábán a lappadás a nagy túl, ma gipszelünk Mégsem .levisszük azt Előbb .szorítókötést egy magának Felrakok .duzzanat a eltűnjön Hogy .lábára a maxicsizma fehér szuper a az jöhet akkor És .nem, cuccokat menő a szereti, divatot a szereti Nyilván? Eltaláltam? fásli a most kell ehhez hát Na .szíves legyen Valika .Úgy .bírni fogja ki, kiscsaj kemény maga de, lesz kellemetlen Picit .magában valamit mondogasson összeroppan vagy szétszakad érzi úgy Ha .tanulnak mostanában amit valamit ilyen van biztos vágna-kenne is felrázva álmából legédesebb a Amit. Tojásdiéta? .lesz az Jó .próbálnia kéne Meg.
    Később talán ketten ültek az ágya szélén. Pongyolában, aggódó arccal. Már nemigen látott.
    Mondjad, csillagom. Kezdd el. Segítek. A diéta re… Ne gondolj a fájdalomra, kezdd el. Képzeld azt, hogy egy gép vagy. A diéta receptjét nem vál… Na, na, fel a fejjel! És legyen már egy kis önbizalmad! Tudod mit, mondom veled, úgy menni fog. A diéta receptjét nem változtatja meg, minden gondosan össze van válogatva… Drágám, csak nyugodtan, mi itt vagyunk és hallgatunk.
    A diéta receptjét nem változtatja meg minden gondosan össze van válogatva azért hogy a kúra alatt a testi erejét fenntarthassa igen fontos az első nap három főtt tojás minden étkezéshez ez vezeti be a vegyi reakciót utána választhat egyet kettőt vagy hármat fogyaszt el két héten át tartja a diétát utána folytatja alapvető étkezéssel és nem felejti egy alfalánynak csak akarnia kell leolvad róla a báj mintha sosem terhelte volna a szöveteit egy alfalány sosem bízik el a diéta után továbbra is ügyel a kevés zsiradék kevés szénhidrát bevitelére két héttel később hét és féltől tíz kilóig ad le éhségérzet nélkül már az ókori rómaiak is tisztában voltak vele ehhez a diétához csak fegyelem kell semmi más.
    A sötétség rálapult az arcára, valahányszor levegőt vett, hűvösen és simán belétapadt. Mind a hét napon reggeli ugyanaz fél grépfrút és tojás első nap három a következőkön tetszés szerint egy kettő vagy három és hozzá kávé ebéd három tojás kávé cukor nélkül vacsora három tojás vegyes saláta egy darab pirítós. Kiáltott volna segítségért, de akkor meg a torkára siklott, nyákosan, súlyosan, a hangra süppedt. Második nap ebéd három tojás vacsora egy nagy szelet sült hús zöldsaláta vagy savanyú káposzta. És nem is az ágyán feküdt már. Harmadik nap ebéd két három tojás spenót paradicsom vagy paradicsomlé vacsora fél grillcsirke uborka paradicsom. Bársonypárnán süllyedt a víz alatt a hínárbokrokra lágy, sós lebegésben. Negyedik nap ebéd vegyes saláta grépfút kávé vacsora két három tojás túró egy szelet pirítós. Beburkolta és lassan kikezdte, nekilátott és felfalta, magába süllyesztette a fájdalom, habár arra már csak felnőtt fejjel jött rá, ötödik nap ebéd egy két tojás tea vacsora nagy szelet sült hús paradicsom uborka tea, hogy összetévesztették hatodik nap ebéd gyümölcssaláta vacsora sült hal nem panírozva vegyes saláta egy másik beteggel a folyosón. Hetedik nap nem bírom tovább ebéd sült csirke paradicsom főtt káposzta sárgarépa nem bírom nem bírom nem bírom vacsora látszólag zöldségleves sült hús tea valójában az a hihetetlen és mégis logikus fejlemény hogy véget ért ez a szakadt pizsamájára selyemköntöst húzó zsarnok szemét állatkínzó elfogult torzszülött tojásos görénypicsakúra hogy nem kell ökölbe szorult gyomorral átlapozni kikapcsolni máshova nézni ha szembejön akárhol egy tál csirkepaprikás egy brassói aprópecsenye egy grenadírmars igazságos rendszer persze kapják be azt is ami a hátamon nőtt ki rosszabb a terrornál mert még le is dicsőségezi magának bár inkább ufózombi-vámpírok szállták volna meg Magyarországot azoknak is több lenne a humoruk én tudom mi megy a szilikonlaktanyákban engem beengednek és rámvigyorognak a szilikonkatonák de mégsem innen vagyok tájékozott és ha kedvem kerekedett volna a szemükbe mondani vagy hazaküldeni őket na jó van sok aranyos kis kékszemű málcsikjaim lehet szépen szedelőzködni lehet szépen ennyizni a játszódélutánt lehet szépen kebelére mámuskának ja és itt ne felejtsétek a tankjaitokat akkor biztos megölnének vagy lecsuknának és mégis tudom hogy tudják hogy tudom hogy tudják és egy-egy pillanatra ez benne is van csak minket etetnek már az ókorban is hazugság szemen szedett hazugság az lesz az igazi hajnal ha minden diéta eltakarodik a gecifaszba bár nyíltan csinálták volna bár ne nyomták le a torkunkon egyenlőség persze felszabadulás a seggem a trabukos beborult parasztvakító dumájukat –

    Hallod?
    Hogyne hallanám. A Sanyi az már megint.
    Sanyi! Huhh, a Sanyinak a térde kalácsát, vagy oké, azt nem, bocs, de, kit érdekel most a Sanyi, félrebeszél a kisgyerek, nincs magánál, egész kimelegedtem, megőrülök, ha ezt most kikagylózta valaki, kukkants már a folyosóra, ugye nincs a közelben nővér? Elsápadtam, ugye? Asszem le kell ülnöm. Na. Más se hiányzik.

    Ha a bal lába orkán lett volna, most fekete luk, ha a bal tigris lett volna, most lebénított varangyos béka, ha a bal könyv lett volna, most haldokló kezéből a levegőben lassan perdülve érne földet, utoljára meglebbenne még hat oldal a közepén.
    ?fájdalomcsillapítót kérsz ide figyelj kisgyerek üvölts ne kicsit egy Most
    .duzzanatodra a orvos osztályos az fel rakta azért nem az való arra nem gézt a feszegessed ne már Hallod
    Vinnyog, mint a kiskutyák, sivalkodik, mint egy tízéves arab kislány az unokabátyja alatt, nyüszít, mint a kölyökmacska, amikor farkánál fogva fonják bele a kerítés mintájába, üvölt, mint amikor a szomszéd lány a járda mellett álldogál, két karja minden erejét beleadja abba, hogy egy hűtőszekrényt öleljen magához alulról, miközben lábfején áthajt az apja a drapp ezerötszázas Ladájával, hányja-veti magát, rázza a fejét, könyörög, felsőteste emelkedik, visszahanyatlik, biztosan letérdelne, akár egy teleköpdösött udvarban, leugrana, akár bele a pottyantósba, kivetné magát a három sorban levert, peckes kardokra, mint a keleti mesékben, az arca előbb főtt rák, aztán hajnali hó. .kezdtem ma nem tudja megnyugszik és visszafekszik jól aztán felül már egyszer majd felül hát felül ha izgulni annyira kell nem már lesz elég pihenni csak menjen én átveszem innen nővérke Oké

    Hallod?
    Mit?
    A Sanyi az.
    Megint?
    Csak a szegény Nórit ugráltatja.
    Kit ugráltasson? Ha már levágták mind a két lábát?
    Na ja. De azért a szart nem kéne a csonkokba kennie.
    Hanem hova? A Nóri hajába?
    Az is igaz.
    Szegény Sanyi. Tiszta hangyás.
    Ja, meghangyásodott.
    Az a napi két doboz mezítlábas Symphonia, az.
    Várjál, úgy is mindjárt kezdi megint.
    De fura.
    Mi?
    Nem hallod?
    Nem. Vagy… Pont ez az hogy?
    Pont ez az.
    Ezt kérdezed?
    Ezt. Hogy mi ez a csend.
    Hát mi. Te tudod?
    Nem. Te?
    Nem a kisgyerek? Hogy netán megnyugodott végre?
    Nem is az ő lábát kellett volna bekötni.
    Ezt a baromságot! Majd pont lemegy a duzzanat.
    Jó, hogy nem fúrtak le a csontjáig.
    Csórikám…
    Á, nincs magánál.
    Próbáljunk aludni.

    Hánykolódott, nyüszített, vinnyogott, üvöltött, karmolta, csípte, feltápászkodott – és egyszer csak megértette, neki itt egyetlen választása maradt. Megrázta magát, először a késért nyúlt ki a mosdó szélén. A pengét óvatosan a géz alá csúsztatta, szálanként fejtette le. Pontosan látta a sötét szobában is, amint mindent átvág. A vékony acéllap meghajlott, rásimult a vörös foltokra a bőrén, a duzzanatot szempillantás alatt visszaszippantotta a hús. Először a szárkapocscsont, aztán a sípcsont két, valahol az izmok alatt hegyesen meredő vége csusszant egymásra, a velőűr ép folyosó lett újra, a hangyák szélnek eresztették seregüket, a lukacsos anyag megnyugodott. Aztán a pizsamáját dobta le. Az ágya másik oldalán álló zománcozott szekrény ajtaja magától pattant fel, rárepültek a ruhái. A sok fekvéstől kicsit lefogyott, csípőjére simult a denim, egyet csillant gombja felett a piercing, aztán kecsesen a derekára hajlott a puha pamutdzsörszé, a barna, pelyhes köldök fölött szépen érvényesült a narancssárga passzé. Magától görgött fel a lábszárán a zoknija is, majd a talpa alá siklott violaszín bokacsizmája. A cippzár úgy szaladt fel, mintha csókot dobna, és már libbenne is ki az éjszakába.
    Derekát ruganyosan behajlítva gyors, gyakorlatias mozdulattal végigsimított a nadrágján, térdtől lefelé. Aztán kecsesen a kabátjába bújt, keze a zsebébe csusszant, mintha ellenőrizné, amit minden áldott reggel, indulás előtt, kulcs és bérlet, gondolkodás nélkül az ajtó felé vette az irányt. A küszöbről nézett vissza alvó szobatársaira, szánalom nem volt a tekintetében, mint ahogy érdeklődés sem. Olyan jó lett volna, ha mégis mindannyiuknak talál valamit a bérlet és a kulcs mellett. Ha a szoba közepére guríthat, se szó, se beszéd, egy-egy borostyántornádó-sárga üveggolyót. Ha előránthat egy-egy hópokalipszis színű porcelán lovacskát, amely mind a saját szárnyon repül az öt paplanhuzatra. Ha lilakktáskákkal, habársonybetétes és selyemlítésre sem méltó kis emlékekkel örvendeztetheti meg őket, amelyekről aztán mindig ő jutna eszükbe. Búcsúra nem gondolt, kifordult a kórteremből, úgy, amint azt egy, a gangszomszédoknak tartott, délutáni beszámolóban azzal a jól ismert fordulattal lehetne felvezetni: se szó, se beszéd. Nem is volt szükség semmi másra, se szóra, se beszédre. Az ügyeletes orvos ekkor ért az ágya mellé, ő bágyadtan kinyitotta a szemét fektében, és azt akarta mondani, ki gondolta volna, hogy a doktor bácsi arca lesz az utolsó kép, amelyet magammal viszek ebből a világból a másikba. .látják na, felelte az orvos, és szemét hunyorítva még egy pillantást vetett a röntgenlapra a bal kezében, rosszul olyan lehet nem nekünk itt fekszik édesdeden Milyen .felet és két neki adjon kezdi megint ha Valika .hangját a hallják nem már reggelig szerintem De.
    Sehol egy huppanás. Nincs rázkódás, itt már semmi sem akad. Izzva, nyilallva, követhetetlen ütemben szippantotta, csúsztatta, nyelte magába a folyosó. A szorítókötés megtette a magáét, úgy suhant, hogy megértette, a másvilágon ezért nem lehet levegőt venni, megtörné gyönyörű iramát. Mintha rakétában ülne, semmit sem érzett a csillagok sebességéből, miközben olyan tűzzel robogott előre, ahogy az idő utolsó utcájában még éppen lehetséges, hogy lelassult vagy megvadult alatta a pillanat, nem tudta, nem is érdekelte, Grönland szigetéről is csavarta-fúrhatta volna magát a földbe, hogy aztán egy szárított csilifüzérrel díszített, pikkelyesen festékevesztett, hangos és szegény és boldog ecuadori balkon csempézett pereme alatt bukkanjon elő. Nyalókasima, zöld réteken repült hangtalan, ha ezelőtt egy csettintéssel nyalókasima, zöld rétnek képzelte el, úszott volna a levegőben, ha volna ott levegő, és látta volna puha aranygömbben a szeretteit, ha az ilyesminek ott is lenne értelme, ahol az uralkodó hasonlat értelmében minden puha aranygömbből van. Beletágult az időbe, az éjszaka szétmállott, a nappal kunkorodó szélekkel hamvadt el. Ami bent volt, kikerült, ami kívül látszott, hamuvá omlott, és ő szétterülhetett volna a síkságokon, ráhasalt volna a hegyekre, beterítette volna a tengereket, az első kavicstól az utolsó hullámig odakuporodott volna a folyókra, hajába kente volna a felhőket, a feje fölé fújhatta volna a sziklákat, és még mindig csak növekedett, mintha ez soha nem érne véget már: homályos vérű, hatalmas lángú szél, hulló sebek, mennykövek, villámkígyó, forráskapu, viharlepedő repül a sötétben, gyémánt süt a dombon, téli árnyak tangóznak a tükrön, korai valóság az álom, angyaltoll, türkizjég ragyog a verem mélyén, csicsereg, nyű, seb, óceándöng, torony, gyöngy és borzongás. Elfelejti. Belehull. Ettől kezdve egyre kisebb.
    Mindezt pedig egy tévedésből felhelyezett szorítókötés miatt.
    Szárnyai előbukkantak és nőni kezdtek, mert így van ezzel minden láthatatlan gyermek. Onnan föntről lendületbe kezdhet az is, ami sosem tört el, amit nem roppantott maga alá és dobott ki a kerék. Ott fönt csillan az is, amit lent az sem vesz észre, akiben félve dobban. Jeges teher, agyonvert tehetetlenség, akkor is, ha nem marad utána kép, nem marad írás, akkor is, ha az ébrenlét alól minden egyes olajozottan kicsusszanó pillanatért még megtörtebb nyomorral kell majd fizetni, akkor is, ha mindebből egy szó sem igaz, akkor is, ha végül Sanyi bácsi halt meg, szarát szokás szerint ott szétkenve, ahol azelőtt a lábát hordta, a lába hordta, ragacsos kezét még végighúzva a zománcfestékes éjjeli szekrényen, az ágykeret pikkelyesre koptatott vaslapján, a sárgára húzkodott lepedőn és a pizsamafelsője legalsó gombján, akkor is, ha hajnalban nem Nóri találta meg, nem Valika, nem az osztályos orvos, de még csak nem is a harmadik felesége, hanem egy tizenhárom éves gyerek, aki a balesete óta aznap állt rá először az ép lábára, egy gyerek, aki trabantnak becézett keret segítségével csaknem húsz perc alatt jutott el ágytól, pikkelyektől, sárgától, gombtól a mosdóig, és aki, bár titokban három szobatársa is megkönnyezte azt a nevezetes éjszakát, jóllehet soha véget nem érőnek érezte gipsze rabságát, noha csaknem beletébolyodott a lomha, tompa, vak és süket várakozásba, egyszer csak arra ébredt egy márciusi napon, hogy biztonságra játszottak az orvosok, hogy nincs neki a gipszre szüksége, hogy hiába csak tizenhárom éves, akkor ő most fogja magát, és az első három óra helyett elsántikál a kórházba, és megkéri azt, akit ott talál, kapja elő a körfűrészt, mert tudván tudja, hogy a sok tojástól összeforrt rég a csontja, és bár attól, ami várta, az első három másodpercben az ájulás kerülgette, mert olyan vészesen elvékonyodott a jobb lába, hogy aznap estig nem mert ránézni másodszor, és fekete szőrszálak nőttek a lábfején, és bent ragadt a bőrkeményedés a kisujja alatti talpgörbületről és a sarkáról a padlóra terített nejlonon koppanó gipszben, még nem hajtott ki a gesztenyefákon a virág, amikor már senki meg nem mondta volna róla, mi történt vele az előző év októberében, amikor annyira kellett sietnie, hogy a piroson is átgázolt érte, mert vehetett a kisboltban Talyigás akárhány kefírt, azt bizony ő sem vette észre, ki integet ki neki az ablakból, az utcahosszban húzódó kórház harmadik emeletéről, a reggeli rántotta maradékával összemázolt lepedőt lassan, komolyan lengetve.

*******

A Kalligram Kiadó könyvheti bemutatóján, június 2-án 18.30-tól a Cseh Centrumban a következő kötetek és szerzők mutatkoznak be:

Borbély Szilárd: A Testhez
Zeke Gyula: A Bécsi úton
Márton László Távolodó: Mindig régen van
Györe Balázs: kölcsönlakás
Jász Attila: Alvó szalmakutyák
Esze Dóra: Ellenség
Grendel Lajos: Modern magyar irodalom
Berkes Tamás: Ködképek a cseh láthatáron
Jan Novák: Eddig megvolnánk
Györffy Miklós: Zongora akarunk lenni